Claire Keegan Ilyen apróságok című műve alig száz oldalban, minimalista, lecsupaszított, de félszavakban sokat sejtető nyelven beszél Írország történelmének egy sötét fejezetéről, a Magdolna-mosodákról. Ezek az intézmények a 18. század közepe óta csaknem két évszázadig fogadták a „bukott nőket”, hogy ott börtönhöz hasonló körülmények között vezekeljenek bűneikért. Az intézmények működését a protestáns és a katolikus egyház egyaránt támogatta, és az utolsó mosodát csak harminc évvel ezelőtt, 1993-ban zárták be végleg. A könyv elején idézett részlet az Ír Köztársaság Kiáltványából, az ajánlás az írországi anya- és gyermekotthonokban élő nőknek és gyerekeknek, valamint a szöveg végén szereplő megjegyzés, amely a Magdolna-mosodákban életüket vesztett nők és gyermekek számáról ad hírt, azt az igényt vetíti előre, hogy a szerző napvilágra hozza az elfeledett történetet, és ezáltal szembesíti a társadalmat annak sötét tudatalattijával. A szerző a példázat műfaját választja arra, hogy teljesítse a kitűzött célt, viszont végül az egyéni életút ábrázolását középpontba helyezve a kollektív emlékezet feltárására tett kísérlet nem tekinthető maradéktalanul sikeresnek.

Bill Furlong, a harmincas évei végén járó tűzifa- és szénkereskedő története 1985 karácsonyán, a délkelet-írországi New Ross kisvárosában játszódik. A férfi szerény, de tisztességes körülmények között neveli öt leánygyermekét feleségével, és a karácsony közeledtével különösen sűrűek munkanapjai. Egy nap a kisváros apácazárdájába szállít tűzifát és szenet, és a nővéreket keresve a kis kápolnában embertelen körülmények között dolgoztatott fiatal nőkre és lányokra bukkan. Következő látogatásakor a szeneskamrában talál egy bezárt lányt, Sarah-t, aki arra kéri őt, hogy kérdezze meg a nővéreket, mi történt nemrég született gyermekével. Furlong mindkét esetben visszautasítja a segítségnyújtást, de lelkiismerete nem hagyja nyugodni. A férfi maga is egy leányanya gyermeke, és csak a tehetős protestáns özvegy, Wilson asszony jóindulatának köszönhetően nőhetett fel jó körülmények között. A mosodában robotoló fiatal nők és lányok életkörülményeivel szembesülve, de a nővéreknek a város és lányai jövője felett gyakorolt intézményes hatalmát ismerve a férfi vívódik, hogy mi lenne a helyes döntés.

A könyv erőssége az atmoszférateremtés és a kisváros mindennapi életének ábrázolása. New Ross leszakadó vidéki iparváros, ahol egymás után szűnnek meg a munkahelyek, ami növekvő nélkülözéshez és elvándorláshoz vezet („1985 volt, tömegesen emigráltak a fiatalok, mentek Londonba, Bostonba, New Yorkba. [¼] A Bennett’s tizenegy embert küldött el, a Graves & Társa, az emberemlékezet óta létező cég, ahol korábban Eileen dolgozott, lehúzta a rolót”). Furlong a családja érdekében tisztességesen, kora reggeltől késő estig dolgozik, a kisváros becsületes, jó emberként tekint rá, dolgos felesége szintén elégedett a férfi erőfeszítéseivel. A családi fészek intim jeleneteit, a kisváros karácsonyának képeit és Furlong kiszállítási útjait a mindennapi életet befolyásoló időjárás gazdag és érzékletes leírásai keretezik, így irányítva rá a figyelmet arra, milyen fontos szerepet játszik a természet a kisváros életében.

Ebben a kontextusban bontakozik ki a regényt szervező két fő konfliktus. Az egyik morális természetű, és a tisztesség és a könyörületesség fogalmai között feszül. Eileen, Furlong felesége testesíti meg a tisztesség eszményét. Éberen őrizve a család jó hírét, a nő büszke arra, hogy senkinek sem tartoznak pénzzel, és hogy becsületes, tiszta munkával keresik meg azt az összeget, amelyből lányaikat nevelik. Bosszantja, hogy Furlong gyakran nyújt önzetlenül segítő kezet az elesetteknek és a náluk nehezebb helyzetben lévő embereknek, és gyakran bontakozik ki közöttük konfliktus a kérdésben. Eileen álláspontja szerint ezek az emberek „maguk hozzák ám magukra a bajt”, és „mindig van, aki a rövidebbet húzza”. Amikor Furlong megosztja vele az apácazárdában tapasztaltakat, felesége mereven elutasítja a segítségnyújtás bármilyen formáját, és kijelenti, hogy „ha boldogulni akarsz az életben, ha a felszínen akarsz maradni, muszáj szemet hunynod bizonyos dolgok fölött”. A nélkülözni kénytelen kisvárosban így az egyén tisztességes boldogulásának követelményei felülírják a társadalmi felelősségvállalás igényét. Furlong értékrendszerét ezzel szemben a Wilson asszonytól tanultak határozzák meg („Ha a legjobbat akarjuk kihozni az emberekből, akkor jól kell bánni velük”), aki befogadta édesanyjával együtt, saját fiaként nevelve őt. Míg Eileen amellett érvel, hogy ezek az emberek megérdemlik a sorsukat, Furlong felismeri az elesettek helyzetének társadalmi meghatározottságát, és a kemény munka helyett a véletlennek tulajdonítja, hogy egy élet egyik napról a másikra fordulhat jó vagy éppen rossz irányba („Az, hogy az életben ennyi minden múlik a véletlenen, egyszerre rendjén való és végtelenül igazságtalan”).

A másik konfliktus az intézmény és az egyén között feszül. Amikor Eileen és Kehoe asszony, a helyi vendéglő tulajdonosa tudomást szereznek arról, hogy Furlong szóváltásba keveredett az apácákkal, figyelmeztetik őt, hogy lányai boldogulása érdekében ne szegüljön ellen a kisváros legjobb oktatási intézményét irányító zárdának. A közösség lekötelezettje a mosodai és oktatási munkát végző apácáknak, és Kehoe asszony figyelmezteti Furlongot: „Ne hergeld az ellenséget, ne haragítsd magadra a hamis kutyát, a jámbor kutya úgyse harap.” Furlong válasza: „Csak annyi a hatalmuk, amennyit tőlünk kapnak.” A férfi egyre növekvő ellenszenve az intézménnyel szemben abban is megmutatkozik, hogy a vasárnapi misén nem járul szentáldozáshoz, így a zárda és az egyház által támogatott hitrendszer hamisnak és felszínesnek mutatkozik Furlong könyörületes, a szegényeket és elesetteket segítő értő odafordulásával szemben.

Bill Furlong világszemléletét megismerve nem meglepő, hogy a férfi a történet végén karácsony előestéjén visszalátogat a zárda szeneskamrájába, és magával viszi Sarah-t, a leányanyát. Ahogy hazafelé tartanak, a férfi számot vet azzal, hogy mi várja majd őt ezután, és végül a következő tételmondatban összegez: „mi értelme úgy élni, hogy nem segítünk egymásnak? Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?” A történet így az egymásnak való, önzetlen segítségnyújtás krisztusi példázatává válik, de éppen emiatt nem működik végül a valós társadalmi problémákat felmutatni képes írásként. Azzal, hogy individualizálja a megmentés cselekedetét, és Furlong kizárólag egy leányanyát vesz magához, figyelmen kívül hagyja, hogy a probléma rendszerszintű. A többi fiatal nő és lány ugyanis továbbra is a mosodában dolgozik, ami felett a kisváros lakói szemet hunynak, ahogyan az apácák intézményes hatalma is megmarad a kisváros élete felett. Egyetlen személy kiszabadítása így könyörületes és megindító, de inkább egyszerű szimbolikus cselekedetnek, mintsem felforgató erejű eseménynek tekinthető. Ezzel szemben viszont az apácák megtorlása, ahogyan arra többen is figyelmeztetik Furlongot, valós fenyegetés. A családapa tettének következményeként az apácák haragjától tartva vevői elfordulhatnak a férfitól, ami a család elszegényedéséhez, és így akár lányainak bukásához is vezethet, valamint Sarah csecsemőjének sorsa is nyugtalanítóan hat. Azzal, hogy a szerző elhallgatja, hogy mi Furlong és családjának jövője az apácákkal való szimbolikus szembefordulás után, elveszi történetének súlyát. A zárda és a nővérek „gonoszságot” közvetítő sablonos ábrázolásával (fekete macska, varjak, kívülről makulátlan, belül sötét titkokat rejtő intézmény), valamint azzal, hogy a történet végkövetkeztetése szerint csak az képes együtt érezni ezekkel a nehéz sorsú nőkkel, aki maga is hasonló életutat járt be, a könyv elvitatja a kollektív társadalmi felelősségvállalás és a rendszer megváltoztatásának lehetőségét. Az egyéni életút, a „magányos hős” hangsúlyozásának következményeképpen a szöveg végén felsorolt statisztikai adatok többet árulnak el a történelmi problémáról és annak rendszerszintű elnyomásáról, mint maga a történet.

Az Ilyen apróságok Nemes Anna találó és pontos fordításában olyan erkölcsi példázat, amely egyszerre lép fel érzékenyítő és társadalmi igénnyel, de a kettős célkitűzést nem sikerül teljesíteni, a társadalmi, rendszerszintű kérdésfelvetés lehetősége elveszik az individualizáció izolációjában. A szöveg valódi tétjének sokkal inkább az elnéptelenedő vidéki ír iparvárosok küzdelmeinek és gazdasági kitettségének érzékletes és részletes bemutatását látom, viszont a történet vállalt fókusza miatt ez a témakör sajnos csak az események háttereként kap szerepet.

(Bélyegkép: Frédéric Stucin / Pasco)