Még a rendszerváltás hajnalán, kiskamaszként olvastam először az 1984-et. Akkoriban valódi szenzációt keltett, hogy végre itt van a könyv, amit évtizedekig betiltottak nálunk. Minden utcai könyvárusnál lehetett kapni, és még hozzám, egy nyolcadikos kissráchoz is eljutott. Három nap alatt olvastam végig a tavaszi szünetben, és bizonyára nem értettem mindent, de elkapott a regény nyomasztó, fojtogató légköre, és persze a körülöttünk zajló rendszerváltásnak köszönhetően valamiféle politikai, történelmi allegóriaként értelmeztem (bár ezt így akkor biztos nem tudtam volna megfogalmazni). Azóta sok év eltelt, jó párszor újraolvastam Orwell regényét, nem egyszer tanítottam is, és megfigyelhettem, hogy a legtöbben az aktuális kulturális, társadalmi problémák felől értelmezik a könyvet – vagy azokat olvassák rá. Bizonyára már mindenki találkozott néhány internetes Orwell-mémmel, valódi vagy álidézetekkel a szerzőtől (a leggyakoribb így hangzik: „figyelmeztetésnek szántam az 1984-et, nem pedig használati utasításnak”). Vagyis a regény népszerűségének egyik fő oka, hogy olyasfajta tükörként szolgál, amelyben mindenki és minden kor saját magát látja, legfőbb félelmeit véli felfedezni.

E tükörnek most egy párdarabja is született, Sandra Newman könyve az 1984 újraírása, az eredeti regénynek egy olyan aspektusára építve, amely evidens, mégis általában háttérben marad. Az eredeti mű Winston Smith lázadás- és bukástörténetén keresztül a disztópia férfiaspektusát ragadja meg, mellékesnek tekintve a másik főszereplő, Julia női nézőpontját, amelyet Newman regénye most előtérbe helyez. Az ilyesféle alternatív újraírás persze nem újdonság, fanfictionöktől posztmodern regényekig számos példát ismerünk. Kifejezetten jókat is, amikor az új mű párbeszédbe tud lépni az eredetivel és annak értelmezéstörténetével – az általam ismert egyik legsikeresebb ilyen mű talán J. M. Coetzee regénye, a Foe, amely szintén női perspektívából mesél újra egy jól ismert világirodalmi művet, a Robinsont.

Newman szövege pontról pontra végigmegy az eredeti mű fő történetelemein: Winston és Julia megismerkedésén, szerelmi viszonyukon, lázadásukon és letartóztatásukon, egészen a 101-es szobáig és a szabadulásig. De a mű szerencsére nem csupán megismétli az eredeti történetet Juliával a főszerepben, hanem azt is bemutatja, hogy az orwelli (vagy inkább, mondjuk úgy, az 1984-ben nagy vonalakban felvázolt) világban milyen szerepe és mozgástere lehetett a nőknek. A Julia ügyesen gondolja tovább ezt a szférát, olyan aspektusokra helyezve a hangsúlyt, amelyek az eredetiben Winston szemszögéből adódóan egyáltalán nem problematizálódtak. Hiszen a nő nemcsak alattvaló, elnyomott és engedelmes állampolgár, hanem szerető, feleség és anya is, e társadalmi szerepei révén pedig némiképp más viszonyrendszerek befolyásolják, mint a férfiakat. Orwellnél a szexualitás és a szerelem a diktatúra olyan elemei közé tartoznak, amelyek pillanatnyilag még uralhatatlanok. Ezért is tervezi a hatalom a nemi vágy mesterséges úton való megszüntetését, hogy a szexualitást teljes mértékben a szaporodás állammal szemben teljesítendő feladatává redukálják. A Juliában a nők egyrészt a férfiaknak (leginkább a Belső Párt tagjainak) kiszolgáltatottak, ám szexualitásuk révén nyerhetnek némi szabadságot. Winstonnál az 1984-ben a lázadás első lépése a naplóírás volt: vagyis az, hogy a csupán közösségi relációkra építő társadalomban magánszférát alakított ki, állampolgárból individuummá nyilvánítva magát. Julia teljesen más személyiség, nem ír naplót, sőt kifejezetten nevetségesnek tartja a férfi tevékenységét, viszont biológiai adottságait (és a szexualitásból adódó javarészt titkos szociális helyzeteket) messzemenően kihasználva sikerül valamekkora személyes életteret kialakítania. Ha kell, menstruációs fájdalmakra hivatkozva idő előtt elmegy a munkahelyéről, szeretői vannak, miközben kínosan próbál vigyázni, hogy a hatalom elől rejtve játszhassa játékait, a lehető legnagyobb szabadságot csiholva ki magának.

Newman ügyesen játszik azzal, hogy a regény olvasója ismeri az eredeti cselekményt, és be tud építeni néhány tényleg meglepő csavart, amelyek teljesen más színben láttatják Winston történetét. Megtudjuk például, honnan való a kis papírdarab, amit Julia csúsztat titkon a férfi kezébe, vagy mi a szerepe a találkahelyül szolgáló szobácskának. Winston már az 1984-ben is kissé passzív figura volt: a Juliával való szerelmi viszonyt a nő kezdeményezte, az ellenállással O’Brien révén került kapcsolatba, és mint a végén kiderül, az első pillanattól fogva a hatalom szórta elé a látszólagos szabadságmorzsákat, hogy aztán még látványosabban eltaposhassa és átformálhassa a férfit. Newman ezt kiterjeszti, az ő változatában a férfiak általában véve passzív és kisszerű szereplők. Winston unalmas fantaszta, akit még a környezete is kinevet – az angol eredetiben szereplő gúnynevét („Old Misery”, azaz nagyjából „Vén Nyavalygó”) Lukács Laura fordítása kissé eufemizálta, itt „Borongónak” hívják. A többi fontosabb férfifigura is buta vagy korlátolt, még O’Brienről is kiderül, hogy alapvetően üresfejű, karrierista párttag, akinek a „kettő meg kettő az öt”-módszere (bizonyára emlékszünk Winston vallatásjelenetére) csak betanult, újra és újra eljátszott trükk. Vagyis a Julia nem csupán az 1984 női változata, sokkal inkább annak olyan feminista újragondolása, amely szerint a diktatúra alapvetően férfias, abban az értelemben, hogy férfiak hozzák létre férfiaknak, szabályai így férfiszabályok, de tulajdonképpen épp emiatt nem tud mit kezdeni a nőkhöz kapcsolódó társadalmi és biológiai gyakorlatokkal. Elnyomhatja őket, uralni mégis jóval kevésbé tudja, mint a férfiakat. A címszereplőt manipulálja ugyan a hatalom, ám ő viszonylag hamar átlátja machinációit, és megtalálja az életben maradás és a belső integráció megőrzésének módjait. A férficentrikus (és -gondolkodású) hatalom csak eszköznek tekinti a nőket, O’Brien még jócskán Winston előtt „megkísérti” Juliát, beszervezi a gondolatrendőrségbe, ahol az lesz a szerepe, hogy titkos szeretőként másokat testi és gondolatbűnökre sarkalljon. Ám Julia egy bizonyos (az eredeti regényben is fontos funkciójú) jelenetnél rájön a neki szánt szerepre, és hogy mit várhat cserébe. Sőt, a 101-es szoba patkányjelenete is újrajátszódik Juliával, ám nála némiképp más eredménnyel.

Persze mindehhez a szerzőnek olyan narratív változtatásokat is meg kellett tennie, amelyek alapvetően befolyásolják az itt ábrázolt világ felépítését. Például Winstonéval szemben sokkal többet megtudunk Julia múltjáról, akinek eleve van némi „hátszele”, ugyanis már édesanyja is szabados szellemű forradalmár és lázadó volt, akit saját kérésére maga a lánya jelentett fel. Orwell regénye épp a világépítés kikezdhetetlensége miatt működik, az általa ábrázolt diktatúra véglegesnek, megingathatatlannak tűnik. Emlékszünk, O’Brien mondja gúnyosan a kínpadon tönkretett Winstonnak, hogy ő lenne „az utolsó ember” (a könyvnek eredetileg a szerző a The Last Man in Europe címet szánta), és megtörésével tulajdonképpen a kör bezárul, a diktatúra végleg kiépül, az individualitás megszűnik. Newmannél a rend sokkal látszólagosabb, tele van kiskapukkal, még a Belső Párton belül is viszályok dúlnak, tulajdonképpen Winston meghurcoltatása is az egyes pártrészlegek közti hatalmi marakodás egyik mellékterméke. A 101-es szoba bármily félelmetes is, a vallatás napi rutinjának része, újra- és újrahasznosított elemekkel, ahol a megadott időkeretet sem szabad átlépni, mert ott vár a következő áldozat. Sőt, a regény vége felé kiderül, hogy az ellenállás tényleg létezik, győzelemre áll, és megvalósul az, ami Orwellnél elképzelhetetlen: Julia magával a Nagy Testvérrel is találkozik.

Vagyis Orwell és Newman intenciója teljesen más: míg az angol szerző a tökéletes, végső zsarnokság működését álmodta meg, addig a kortárs amerikai írónő egy már eleve tökéletlen és múlékony rendszerbe helyezi szereplőit. Mindezt azonban meglehetősen harsányan teszi, például a másik nagy és klasszikus előd, Margaret Atwood disztópiája, A szolgálólány meséje sokkal finomabban tudta érzékeltetni mind a férficentrikus rendszer elnyomó hatalmát, mind pedig e berendezkedés tökéletlenségeit. A Juliában a helyenként erőteljes részekhez és merész elgondolkodásokhoz olyan szintű leegyszerűsítések társulnak, amelyek nagyban csorbítják a mű hatását. A férfiak javarészt korlátoltak, fantaszták vagy szimplán buták, szemben a szabadságvágyó és életrevaló nőkkel. Julia amellett, hogy a regényvilágban leginkább megőrzi belső integritását és valamelyest szabad tud maradni, időnként saját nemi szerepeinek börtönébe záródik, érzelmei és női vágyai sokszor túl direkt módon jelennek meg. Ahogy a könyv nyelvi regisztere is más, mint Orwellé: megőrzi és hűen követi ugyan az 1984 nyelvi leleményeit, az újbeszél fordulatokat, ám az előd prózájának szikársága egyáltalán nem jellemző rá. Persze ez magyarázható azzal, hogy míg az orwelli narráció Winston perspektíváját és nyelvét közvetítette, itt a korábbi élete miatt jóval szabadosabb Julia szemszöge érvényesül, kezdettől fogva relativizálva az ábrázolt világot. Az utolsó, a diktatúra megdöntését bemutató rész pedig túl csavaros akar lenni. Az ellenállás győz, de máris az előző diktatúra újratermelésének ígéretét hozza – amit persze Juliával együtt az olvasó is azonnal felismer és átlát.

Szimptomatikus, hogy a regény kritikáit olvasva többször találkoztam azzal a véleménnyel, hogy Newman műve nemcsak felér Orwelléhez, de sok tekintetben túlszárnyalja azt. Talán az előző bekezdésekből már kiderült, hogy én nem így gondolom, de egyáltalán nem tanulság nélküli e megítélés. Szövegem elején emlegettem, hogy az 1984 valamiféle tükörként is felfogható, amelyben minden korszak magát látja. Néhány éve, amikor Margaret Atwood megjelentette A szolgálólány folytatását, a Testamentumokat, kissé csodálkoztam a könyv optimizmusán. A Julia gondolatkísérlete is alapvetően optimista: a diktatúrák egyszer véget érnek, és talán újratermelhetik magukat, ám megszilárdulni sosem tudnak, bizonyos szférákat nem képesek uralni. Winston elbukott, de Julia nem. Nyilván mindenki eldöntheti, az orwelli sivár pesszimizmus vagy e könyvek derűlátása és harcos aktivizmusa áll hozzá közelebb. Bizonyára azon is múlik, a világ melyik részén él, és minek tekinti e műveket: figyelmeztetésnek, használati utasításnak vagy irodalmi szövegeknek.

(Bélyegkép: Larry D. Moore)