Elsőként vegyük sorra az eseményeket: március 2-án a megszokott módon zajlott le az Operaház Don Giovanni-bemutatója. Jelen sorok írója a 8-i, harmadik előadást látta, ez is minden fennakadás és hiány nélkül zajlott le (pontosabban: hiány volt, ám előre tervezett módon – de erről később). A problémák március 19-én kezdődtek: ekkor a dolgozói sztrájk miatt az előadás első részében nem volt zenekar, az énekeseket zongorán kísérték az árokból. A későbbi napokon aztán minden lehetséges szövegkörnyezetben előkerült a Don Giovanni a napilapokban és a hírportálokon: egyszer azért, mert a díszletét napokon keresztül nem bontották le, és ebben került sor a Hunyadi László valamiféle „előadására” is; aztán azért, mert egy elmaradt balettelőadás helyett – az egyszerűség kedvéért – már a Don Giovannit hirdették meg… Nem folytatom, mert célom nem a botránykrónika továbbírása. Mindezt csak azért idéztem fel, hogy világos legyen: a létrejött új Don Giovanni a kezdet kezdetén teljes értékű produkció volt (erről ugyanis jóval kevesebb szó esett a sajtóban), mi több, olyan művészi kvalitásokat is felmutatott, amelyek a hazai operai koordináta-rendszerben kivételesnek mondhatók. Méltatlan lenne tehát, ha csak azért emlékeznénk rá, mert „nem játszott a zenekar”.

A kivételes kvalitások nagyrészt olyasvalakinek köszönhetők, akinek a jelenléte is kivételes: Claus Guth ma az egyik legelismertebb operarendező a világon, munkáit felvételekről idehaza is legalább másfél évtizede ismerhetjük – a most látott Don Giovannit is, melynek 2008-as salzburgi verziója az operakedvelők között gyakran hivatkozott előadás. A személyes találkozás azonban más élményt ígért: nemcsak azért, mert az élő színházi közegben sok mindennek más hatása lehet, mint felvételről, de azért is, mert a salzburgi rendezéssel együtt nem érkezett meg a salzburgi szereposztás, az Operaház saját erőit dobta a mélyvízbe, tehát a produkciónak jelentős mértékű a saját hozzáadott értéke.

Claus Guth rendezése, ahogy az a kortárs rendezői operaszínház egyik vezéregyéniségétől elvárható, nagyon alaposan átgondolt, világosan kijelölt határok között végigvitt koncepción alapul. Kiindulópontja az a látszólag meglepő ötlet, hogy a nyitójelenetben lezajló párbajban nemcsak a Kormányzó veszti életét, de Don Giovanni is halálos sebet kap, s a darab hátralévő része voltaképpen az ő agóniája, melynek felívelő pillanatait a piti drogdílerként megjelenő Leporello „hevítő porainak” köszönheti. Megint egy légből kapott rendezői kitaláció – mondhatja a Regietheaterrel szemben gyanakvó néző, csakhogy nincs teljesen igaza: Guth ötlete érzékeny leképezése annak az elsősorban zenei eszközökkel ábrázolt ténynek, hogy Don Giovanni már az első jelenetben vesztesként lép elénk – nemcsak hogy nem sikerül meghódítania Donna Annát, de erkölcsileg, és ami ezzel egyenértékű: zeneileg is elbukik vele szemben, vokális anyaga a jelenet során egyszer sem éri el Donna Anna dallamainak beteljesedettségét, ebben a helyzetben – az elsődleges látszat ellenére – Donna Anna irányít, Don Giovanni pedig igyekszik menteni, ami menthető. Az opera dramaturgiája ezt a végjátékot tágítja ki, Guth rendezése pedig ezt vizualizálja, ezt konkretizálja a szemével még talán látó, de a fülével egyre kevésbé halló 21. századi néző számára. Igaz, nem kompromisszumok nélkül: hiszen a párbajt pár perccel megelőzi Don Giovanni első, mint említettük, zeneileg is vesztesként ábrázolt színre lépése – az ellentmondás feloldására Guth a nyitány alatt némajátékként színre viszi a párbajjelenetet, ennek mintegy flashbackje a néhány perccel később újra lezajló összecsapás – az ismétlődésre, az újra átélt (igaz, negatív) csúcsélményre pedig racionális magyarázatot ad a Leporello által kínált kábítószer. Minden alaposan átgondolt, a végsőkig kidolgozott, a fogaskerekek a legapróbb részletekig illeszkednek – igaz, az előadás és a mű közötti megfelelés a flashbackkel azért csikordul egyet, de ekkor még nem nagyot.

Aligha szorul bizonygatásra, hogy az előadás minden pontja ilyen alapossággal lett végiggondolva és megkomponálva – ezt nem a nagy névnek kijáró tisztelet, hanem a látottak okán mondhatjuk. Akár a többi szereplő jellemének, illetve egymáshoz való viszonyuknak plasztikus kibontását vizsgáljuk, akár a díszlet, e negatív előjelű Szentivánéji álom-helyszín mindvégig térformáló, a cselekmény lebonyolítását nem dekoratívan illusztráló, de aktívan segítő szerepét tekintjük, mindenhol idehaza szokatlan művészi kvalitást, átgondoltságot és kivitelezésbeli minőséget találunk. Mégis: épp e minőség kötelez arra, hogy rámutassunk a koncepció korlátjára is – melyet voltaképpen maga Guth is elismert egy rég túlhaladott, erősen vitatható előadási tradícióval, az epilógus kihúzásával. Ha a darab kétszeresen is Don Giovanni halálos sebesülésével kezdődik, világos, hogy csak a halálával érhet véget: a színpadi kompozíció így kerek egész, a pillanat erőssége kizárja a folytatást. Csak hát Mozart zenedramaturgiai koncepciója meg éppenséggel azt zárja ki, hogy így legyen vége a darabnak. Érvelhetünk filológiai alapon is: a Don Giovanninak két szerzői változata ismert, egyikből sem maradt ki az epilógus – ez egy 19. századi előadási hagyomány, semmi köze a szerzői elképzelésekhez, annál több a romantika korstílusának sötéten tragikus világképéhez, mely nem tudta elfogadni, hogy Mozart nem a nagy egyéniség árnyékában élő törpékről írt operát, hanem hús-vér emberekről, akiknek életét feldúlja a minden erkölcsi szabályt áthágó Don Giovanni, de akiknek élete a darab végén visszatér a megszokott és – hangsúlyozom – normális kerékvágásba – vagyis helyreáll a világ rendje, aminek a lehetőségében a felvilágosodás rendíthetetlenül hitt. Elfogadom, hogy a romantika korához hasonlóan Guth sem hisz benne, elfogadom, hogy ő más, a darab szelleméből következő, annak anyagából vétetett momentumokat talált fontosnak saját Don Giovanni-képe kialakításakor – csak hát az anyag itt, a befejezés pillanatában nem adja magát, sem zenei, sem dramaturgiai tekintetben. Merthogy a Mozart által zseniálisan ábrázolt és Guth által is kivételes érzékenységgel megjelenített többi szereplő sorsa így befejezetlenné válik: eltűnnek a színpadról, látomásokként szertefoszlanak, mintha nem is lettek volna. De hát nagyon is voltak, Mozart megírta, Guth megrendezte őket – miért engedi el akkor a kezüket? Mert zavarják a koncepciót? Mondhatjuk erre, hogy nincs mű, csak előadás van, ami releváns álláspont, ám itt nemcsak mű és előadás viszonya csikorog, de az előadás belső logikája is, mert a befejezésig változtatás nélkül használja Mozart és Da Ponte operáját – amely azonban más lezárást kíván, mint amit végül látunk és hallunk (és ebből a szempontból tényleg mellékes körülmény, hogy ezt a szerzők meg is írták, zseniálisan).

Az előadás befejezése tehát súlyosan problematikus, de rögtön hozzá kell tennünk: mindez nem semmisíti meg a produkció egészéről alkotott elismerő véleményünket. Egy nagy alkotó szuverén színpadi kompozícióját látjuk, mely feszegeti a műhöz való viszonynak a hagyományos operajátszásban elfogadott határait, s amelyet ezért részben vagy egészben, elvi alapon el lehet utasítani – de minőségét megkérdőjelezni vakságra vall.

Az Operaház ütőképes csapatot állított hadrendbe e kivételes szellemi (és az előadást látva hozzátehetjük: fizikai) kalandhoz. Bretz Gábor Don Giovanniját a hajdani, Kovalik Balázs rendezte Mozart-maraton óta szeretjük, az előző operaházi rendezésben való szereplése pedig azt is bebizonyította, hogy olyan művész ő, aki lehetetlen körülmények között is tud jellemet formálni. Vokális megformálása örvendetes módon kiteljesedett, nemcsak a hanganyag érését, de a részletek aprólékos megmunkálását illetően is; színészileg pedig legalább annyival jobb most, mint korábban, amennyit a Guth teremtette környezet hozzáad a figura teljességéhez – vagy még inkább. Cser Krisztián nem először tesz róla tanúbizonyságot, hogy a hagyományostól mégoly eltérő karakterformálásait is képes hitelessé tenni: Leporellója így, ebben a formában is meggyőző, mi több, szerethető – mert ember. A mindinkább Wagner felé kacsingató művész egyelőre magabiztosan uralja a mozarti textúrát is: hangja, ahol kell, könnyed, ahol kell, súlyos. Súlyosság tekintetében Kiss András Kormányzójára sem lehet panasz, aki egyaránt hiánytalanul tölti be a szerep földi és földöntúli dimenzióit.

A szereposztás további tagjai egyformán ígéretesnek tűnnek, de vagy a március 8-i este pillanatnyi indiszpozíciója miatt, vagy azért, mert a szereppel való találkozás egyelőre még némelyikük számára korai, mindannyiuknál feljegyezhettünk apróbb-nagyobb meg nem feleléseket. Tuznik Natália posszibilis Donna Anna, szép hangon, magabiztosan, kellő drámai elánnal énekel, hangja azonban elfáradt az előadás második felére, s ez intonációs bizonytalanságokat, helyenként éles csúcshangokat eredményezett. Szeleczki Artúr nagyon megörvendeztetett lírai tenorjának szép színével, kulturált dallamformálásával, színpadi lényének éthoszával: Don Ottaviója kivételesen hiteles alakítás. A hang és a technika teherbírása azonban még mintha nem lenne elég egy ilyen súlyú és terjedelmű szerephez, ezt a második ária bizonytalanságai és gikszere látszottak alátámasztani. Kele Brigitta Donna Elvirája vokálisan mintha túlmutatna a mozarti kereteken, szerepformálásának színészi hitele azonban fontos elemévé teszi az előadás viszonyrendszerének. Pataki Bencétől sosem láttam még ennyire átgondolt, de ami ennél fontosabb: élő szerepformálást – Masettója, remélem, fordulópont pályafutása tekintetében, hiszen a hang eddig is megvolt, most is megvan. Brindás Boglárka Zerlinája inkább bájos, mint kacér, és egyelőre nem használja ki a szerepben rejlő végtelen lehetőséget: mind vokálisan, mind színészileg első lépcsőfok egy remélhetőleg majd kiteljesedő alakításhoz.

Nagy élvezettel hallgattam Rajna Martin vezénylését: egyrészt azért, mert kivételesen szép hangzást csiholt elő a Magyar Állami Operaház Zenekarából (mikor hallottuk utoljára ilyen pregnánsan és artikuláltan játszani a vonósokat?), másrészt azért, mert nemcsak lendület és drámai erő, de tervezés, átgondoltság, a színpaddal való együttlélegzés is jellemezte produkcióját – csupa operakarmesteri erény. Itt és most, meglehet, Guth rendezésének volt feltűnőbb a kiugró minősége – a Rajna Martin által elért eredmény azonban hosszabb távon éreztetheti a hatását, ha hagyják őt végigmenni azon az úton, amelyen elindult.

(Fotó: Berecz Valter / Forrás: az Operaház Facebook-oldala)