Amikor Bolcsó Bálint darabja mások művei közé illesztve szólal meg egy hangversenyen, mindig felhívja magára a figyelmet karcos egyenességével. Ráspoly. A hangzó anyag sok kicsi, szétágazó motívumból álló heterogén szövet, s ugyan a forma sémája általában egyszerű, de a narratív olvasat apró, kiszámíthatatlan hurkokban kanyarog, mint egy dél-amerikai folytatásos regény. Pöndörödő vagy szúrós faforgácsok özöne a ráspoly nagy fogaiba akadva. Bár Bolcsó az elektronikus hang kezelésének minden szakmai fogását birtokolja, de ezt a tudását – szemben a populáris elektronikus zenével – sosem használja arra, hogy behízelgően szép vagy megnyerően sima akarjon lenni. Az elektronikus hang valósága és anyagszerűsége nehéz kérdés: és Bolcsó zajokat, kattanásokat és torzításokat is befogadó, a hangszórók által adott fizikai teret elegánsan bejáró, tágas hang-esztétikája súlyos, egyéni és nagyon szerethető válasz rá.

Egy 16. századi zenei elméletíró szerint Josquin azt mondta, hogy aki gyerekkorában nem tanul meg biztosan improvizálni, abból nem lesz zeneszerző. A reneszánsz kor többszólamú zenéje legnagyobb részben improvizált volt: a megírt darabok improvizált közegből emelkedtek ki, s előadóik mindennapi kenyere volt az improvizáció, többségük maga is írt zenét. Bolcsó hetente több improvizációs koncerten játszik, országhatárokon átívelő projektekben vesz részt – nem csupán hangszeresekkel, de költőkkel, táncosokkal és képzőművészekkel együtt. Kontrollerekből, szoftverekből, mikrofonokból, hangzó tárgyakból fejleszt rugalmas és folyton változó elektronikus meta-hangszerparkot. Ha majd egykor szentté avatják, szobrain hátizsák és gurulós bőrönd lesz attribútuma. Hangszer, zenei gondolkozás és hangzások együtt érnek ki és változnak rugalmasan a zenésztársaival folytatott nagy ívű, állandó dialógusban.

Bár csak ritkán hallani, de Bolcsó nagyon jól zongorázik. A hagyományos nyugati zeneszerzés hangszerelésében, harmónia- és ritmusvilágában is otthon van; s ez alapot ad ahhoz, hogy az improvizációk során egyre mélyebben feltáruló kiterjesztett hangszerjáték-technikákat jól kezelhetően integrálja a kompozícióiba. Ahogy a hangverseny beharangozó szövegéből kiderül, fontos számára, hogy az előadó otthon érezze magát a darabjában: mint egy jó házigazda.

Szerzői estje előtt szabadkozott, hogy alig van darabja – de ez talán inkább csak a „darab” zenében kitüntetett hagyományos szerepének a kritikája. Bolcsó egyfolytában alkot, melynek egy része örökre elszáll, egy része pedig hangfelvételeken marad fenn.

​

A budapesti FUGA építészeti központ vaskos oszlopok által zavart különös tere és öntörvényű akusztikája kemény kihívás, de közben értékes inspirációs forrás is a kreatív muzsikusok számára. Az intézmény művészeti vezetői – korábban a néhai alapító, Nagy Bálint, most pedig Asbóth Kristóf – mindig támogatták a hang és tér egységét létrehozó, sajátos produkciókat. Számtalan grandiózus vagy kubistán kemény berendezés valósult már meg benne; s hogy Bolcsó a plakátján „rendhagyó” térhasználatra utalt, az ennek a hagyománynak az ismeretében nehezen volt értelmezhető. Hiszen a FUGA-ban így szoktuk. A kvadrofon hangszórózás kiépítésében magam is segédkeztem, így valamit tudtam előre a hangverseny térbeliségéről – de azután még engem is meglepett a kész berendezés látványa. A terem hátsó felében voltak csak székek, összevissza, de zsúfoltan, közel egymáshoz, keverve a hallgatóságot és a hangszeres muzsikusokat; s a félhomályos, meleg fényt itt-ott kis asztalokra és alacsony posztamensekre helyezett tucatnyi régi, giccses lámpa adta. Az amúgy nem túl magas terem felfelé megnyúlt, és bár székeken ültünk, de az alacsonyan megoldott világítás miatt az érzet olyan volt, mintha hippiként a földön foglaltunk volna helyet, magunknak teremtve meg az otthonosságot – pusztán azzal, hogy letelepszünk egy polgárilag már nem jóváhagyott szintre.

A koncerten egyetlen négycsatornás szalagzene volt csak új mű, a többi az utolsó tíz év válogatása. Bolcsó zenei szövetei most nem mások idegen világába ékelődve szólaltak meg, hanem teljesen otthon voltak, egymás között. A művek taps nélkül, attacca követték egymást: a hasonló léptékű fordulatokban tovagördülő részletek egyetlen nagy szőnyeggé álltak össze. Érdességük hamar megszelídült a fülben: a darabok belsejébe kerültünk. A zenei anyagok átkeretezéséből adódó jelentésváltozás sok szerzőnél megfigyelhető (talán elég emlékeztetni Bach Karácsonyi oratóriumára, aminek a tételeit a szerző pár évvel korábbi világi kantátáiból válogatta); ezen az estén az egyetlen nagy folyammá való összeállítás adott új értelmezéseket: a hallgató – a legelső kivételével – mindegyik darabnak az előző hallgatása során megszerzett értelmezési kulcsokkal állhatott hozzá.

Bolcsó gyakori technikája, hogy gazdag faktúráit valamilyen adott hanganyag interaktív átalakításából nyeri. Alapanyagai néha átderengenek a műveken, de legtöbbször felismerhetetlenek, miközben belső logikájuk valami titkos rend érzetét azért átviszi.

Az Aria (2011/2024) Kassa főterének harangjaiból és szökőkútjaiból őriz valamit, jó tízéves konzervként; a hangszeresek grafikus kottából játszanak. A Graceful Degradation (2015) előadásakor a vezető elektronikus zenész lemezlovasként szkreccsel a saját anyagában – ehhez szigorú algoritmussal hozzákötve, szakaszosan változó grafikus kotta irányítja a többiek előtti képernyőkön a kötött improvizációt. Az Interior (2021) ősbemutatója itt, a FUGA terében volt, a táncos Szűcs Dóra Ida közönség nélkül megtartott estjén – a most szereplőktől eltérő hangszerekkel, egy tágasan berendezett textilkiállítás közepén. Az otthonosságnak a mostanitól teljesen eltérő érzete jelent meg az üres termet teljes térfogatában birtokló előadókban is, és a járvány miatt az otthoni fotelbe kényszerült nézőkben is; már csak a zenének saját értelmezést adó táncos testi jelenléte is más intimitást sugallt. A szaggatott, szabálytalanul ritmikus zenei anyag ebben a darabban teljesen megkomponált, és nagyon pontosan kell játszani.

A koncerthez mellékelt leírás szerint az ősbemutatóként megszólaló Naplórészlet (2024) mindössze két szimultán zenei folyamat szaggatott átfedéseként jön létre. A vonalakból gyakran rajzolódnak ki a klasszikus zenéből talán ismerősnek is vélhető részletek. A hangzás és a mozgás torzításai olyan összképet adnak, mintha antik bronztárgyak hajlatait szemlélnénk. Nemes és sötéten fénylő. Tökéletes ellentéte e műnek a szóló klarinétra és elektronikára írott Passacaglia (2013), amit a szerző bevallása szerint a háttérben kilenc paraméter 8-8 tagú sorozatai mozgatnak. Az eredmény logikusan lepörgő, erősen összefogott, de részleteiben nagy gazdagságot, széles dinamikai tereket bejáró hangözön. A tisztán elektronikus Machaut-kommentárok (2019) a legnagyobb középkori francia szerző híres miséjének közjátékai gyanánt íródtak; e szerzői estbe közülük a Credo-parafrázis került. Sok száz fűrészjel-generátor csúszkálásából úgy rajzolódik ki Machaut portréja, mintha Francis Bacon festette volna. Grandiózus és tragikus-keserűen humoros.

Az est címadó darabja, a Different Homes (2023) volt a leghosszabb és legkomplexebb eleme a programnak. Egy eszement nemzetközi projekt részeként született: több művész együttműködésében egy lószállító utánfutót mobil stúdióvá alakítottak. Szolid budoárfényű, ízlésesen hangszigetelt belsejében egy karosszék volt; önként vállalkozók sorban beültek, s a rájuk csukott ajtó valószerűtlen magányában meséltek pár percet saját nyelvükön arról, hogy mi nekik az „otthon”. A hangfelvételekből azután különféle művészek létrehoztak különféle alkotásokat – Bolcsó többek között ezt a darabját, amely, úgy tűnik, nem csupán szerzői estjének, de az elmúlt éveket felölelő alkotói korszakának is összegző főműve. A hangszeresek szólama részletesen kidolgozott, egymással és az elektronikával aprólékosan szinkronizált, pontosan notált gesztusokból áll. Differenciált és expresszív hang-objektumok jönnek így létre, és rendeződnek szabálytalan, de formált halmazokká; hosszú sorozatuk olyan, mint egy arcképcsarnok, ahol az ábrázoltak nem hírességek, hanem mindenféle utcajáró a szegénytől a gazdagig, de amit az arcaik a képeken megmutatnak, az annyira érdekes és pontos, hogy teljesen leköt szemlélésük. Sajnáljuk, amikor a darab véget ér.

(Bélyegkép: Bolcsó Bálint. Forrás: BMC. A szövegközi képek forrása a FUGA Facebook-oldala.)