Frank Oszkár 2012-ben publikált, Melodikai „közhelyek” Mozart zenéjében című dolgozatában megvilágító erővel mutat rá a bécsi klasszikus zenében nem ritkán előforduló „sóhajmotívum” (Seufzer) többféle jelentéstartalmára. Bár az emberi sóhajtást imitáló instrumentális gesztusok általában szerkezetileg nagyon hasonlók – lehajló hangpárok, illetve azokból szőtt sorozatok –, pontos zenei hatásaik az őket artikuláló egyéb zenei paraméterektől (tempó, súlyrend, harmóniák, faktúra, frazeálás stb.) függően nagyon különbözők lehetnek. Joseph Haydn Hob. XVI:46-os jegyzékszámú Asz-dúr zongoraszonátájának induló sóhajmotívumai az Esterházy-kastély légkörének kimért eleganciáját és könnyed mozgásformáit idézik, míg Mozart Varázsfuvolájában ugyanilyen dallami motívumokat használva Pamina arról énekel, hogy – Tamino vélt elhidegülése miatt – már csak a halálban nyerhet békét.

2024. február 22-én este nyílt meg Koronczi Endre Kérem, sóhajtson, Széchenyi Úr! című kiállítása a Godot Kortárs Művészeti Intézet tágas tereiben. A kiállítást körbejárva kézenfekvő módon alakulhat ki az érzet, hogy a mozgó, statikus, digitális-virtuális és interaktív Koronczi-tárgyak a sóhajmotívum kortárs variációi.

Háromszólamú polifon szövetből épül fel az első kiállítótér akusztikus környezete. Az első szólamot a Sóhajtozásgyűjtemény (2010–2024) című, falra vetített hangosfilm adja, amely kollektív mű: az egymás után vágott rövid sóhajtásokat Koronczi gyűjtötte össze az elmúlt majdnem másfél évtized során.[1] A mű kiszámítható makroformája ellenére dinamikusan hat, és nehezen lehet elszakadni tőle. A különböző korú-nemű-alkatú emberek más-más kamerabeállítással felvett amatőr felvételeinek képi hatásai mellett a sóhajtások zenei dimenziója is mágnesként vonzza az ember figyelmét. A vetített film annak izgalmas hangjai miatt ellentmondásos módon csukott szemmel is élvezhető. A sóhaj mint akusztikus gesztus esszenciáját a sóhajtók nagyon különböző módokon interpretálják. A sóhajok orgánumbeli, hangmagassági, tempóbeli és dinamikai eltérései mellett néhány nem általános szempont is kiderül azok hallgatásánál: sóhajtani lehet egyszer, kevésszer vagy sokszor; csak levegőhanggal vagy hangszállal zengetve; érthető szöveggel vagy artikulálatlan hanggal; crescendóval, diminuendóval, esetleg schwellerrel megoldva; aktív belégzéssel vagy aktív kilégzéssel; orral, vagy orral és szájjal. A filmre válogatott sóhajok belső terekben lettek felvéve, így nem nagyon hallható olyan háttérzaj, amely elvonná a figyelmet a sóhajok sokszínű dallami megjelenéseiről.

Az első kiállítótér második szólamát a vetítővászonként szolgáló fal előtt felállított kádméretű felfújható tárgy biztosítja. A szintén Sóhajtozásgyűjteménynek (2023) keresztelt munka interaktív installáció, melyhez a falra függesztett következő instrukció társul: „Kérjük, sóhajtson Ön is! Álljon a felfújható tárgy melletti cső végéhez, és sóhajtson egy kedvének és személyiségének megfelelőt, ezzel hozzájárul a felfújódó műalkotást kitöltő sóhajtozásgyűjteményhez.” A kiállítás látogatói által ilyen módon megszólaltatott második szólam az első ellenpontjaként hat. A vetítés hangjainak nagyjából folyamatos sóhaj-pulzálását a felfújható tárgy halk sóhajai időszakosan, kiszámíthatatlanul tagolják: a kiállítás nézői hol sorban állva, hol bátortalanul kikerülve a tárgyat hozzák létre a második szólamot, melynek ilyen módon fontos formaalkotó eleme a szünet is. A film és a felfújható tárgy szólamai kétféle léptékük mellett kétféle akusztikájukban is ellentétesek: a hangszóróból, illetve a valós térből érkező sóhajok hangszínei élesen elkülönülnek.

A harmadik szólam Koronczi Endre narrációja, mely egy másik hangszóróból szól. A szélről, légzésről és sóhajokról szóló – egyébként tartalmában nagyon érdekes – Kozmikus lehelet elnevezésű kétcsatornás videóinstalláció egyben hangesszé is. A nagyjából négyperces anyag loopszerűen van lejátszva, ami a falra vetített Sóhajtozásgyűjtemény véletlenszerűen ismétlődő jeleneteivel lép termékeny kölcsönhatásba. A két anyag a különböző ismétlési módokból fakadóan időben elcsúszik egymáson, kaleidoszkópszerű hangi mintázatokat hozva létre. Koronczi hanghordozása kellően leíró, a hangszórók pedig kellően halkan szólnak ahhoz, hogy a narráció-szólam az egymást ellenpontozó két Sóhajtozásgyűjtemény valamiféle kíséreteként hasson, hasonló módon a bécsi klasszikus zenei gyakorlat változatos témáihoz statikusan tapadó úgynevezett Alberti-basszushoz.

A következő térben kiállított 100-at sóhajt (2024) című munka száz darab, falra függesztett, egyenként feliratozott üveglombikból, valamint az ehhez kapcsolódó videóinstallációból áll. A felvételen Koronczi különböző helyszíneken egyesével belesóhajt a kiállított lombikokba. Ezen a helyen meglepő módon – talán a Godot különös akusztikájából fakadóan – még hallható az első kiállítótér narráció-szólama, immáron kivehetetlen mormogásként, érzékeny zenei hidat képezve a két tér között. Bár a kiállított lombikoknak (már) nincs zeneiségük, a videóból megismert múltjuk hangszerként vagy legalábbis hanghordozóként definiálja őket.

Egyértelműen hangszerek azonban a mindezzel szomszédos térben kiállított Tautológia (2024) című kinetikus installáció alkotóelemei. E munka minden bizonnyal az egész kiállítás kulminációja és – bár nagy a verseny – legzeneibb momentuma. A mű a kiállítás videóinstallációin keresztül is bemutatott, Koronczira jellemző szabadtéri, a szél által életre keltett – és ilyen módon megszólaltatott – zacskókompozíciók beltéri variánsa. Az előbbiekhez képest kisebb térben realizált munka négy igen zajos ipari ventilátorból és hulladékzacskókból készült. Egy ventilátor áll szemben három másikkal, a közbezárt térben „rabul ejtett” zacskók véletlenszerű táncot járnak a szélviharban. A ventilátorok nagyon kicsi fordulatkülönbségéből fakadóan létrejövő zenei intervallumok – megmagyarázhatatlan módon – folyton kissé változnak, véletlenszerű periodicitással, a negyedhang és a félhang közötti tartományban, zeneileg némiképpen rímelve a zacskók kiszámíthatatlan balettjére. A három ventilátor – nagyobb erőt képviselve – a velük szemközti „szóló” felé nyomja a zacskókat, azt a gondolatot asszociálva, hogy a táncot kísérő kvartett dallamból és háromszólamú kíséretből áll, csakúgy, mint a bécsi klasszikus vonósnégyes leggyakoribb alapállása, ahol a prímhegedű a témát, a szekund, a brácsa és a cselló pedig a kíséretet intonálja. Minthogy a ventilátornégyes zenei folyamatai mégiscsak ipari zajokból épülnek, a munka egy további lehetséges olvasata, miszerint a Tautológia Karlheinz Stockhausen négy helikopterre és a hozzájuk csatolt vonósnégyesre komponált Helikopter-Streichquartett (1993) című hírhedt „tánczenés” kompozíciójának közeli rokona. A fentiektől függetlenül könnyen állítható, hogy a Koronczi-mű Richard Wagner Gesamtkunstwerk-ideájának is tökéletes megvalósulása: egyszerre képzőművészeti alkotás, zenemű és táncelőadás.

A kiállításmegnyitó formális része egy hátsó, nagyobb térben zajlott, ahová e sorok írója a nagy érdeklődés miatt – több tucat más vendéggel együtt – nem fért be. Petrányi Zsolt megnyitószövege ilyen módon ugyanolyan hatást keltett, mint a 100-at sóhajt című mű terébe átszűrődő sejtelmes Koronczi-mormogás. (Összehasonlításképpen: Koronczi lírai tenor, Petrányi inkább baritonba hajlik.) Ugyanebben a hátsó térben zajlott a Bélaműhely elnevezésű experimentális zenei műhely kiállításmegnyitó hangperformansza, akik a Magyar Tudományos Akadémia leselejtezett szellőzőberendezésein – mint kiállított tárgyból lett ütőhangszereken – improvizáltak. A statikus perkusszív szövet Iszlai Renáta home made álklarinétjának recitativóit kísérte. Az így létrejövő ritualisztikus zenei megnyilvánulás a szomszéd térből hallgatva is nagyon hatásos volt, és a „Koronczi-akusztikára” jellemző kimért érzékiség antitéziseként hatott.

A Cserhalmi Luca kurátor által inspirált módon összeállított kiállítás az általam említett munkákon kívül további számos installációt, festményt, rajzot, printet és szöveget tartalmaz. A kiállítás 2024. június 23-ig látható, illetve – nem győzzük hangsúlyozni – hallható.

(Fotó: Sutus Nóra / Facebook/Godot.ICA)