A rendszervált(oz)ás időszakában sorra jelentek meg magyarul a hazájában húsz évig betiltott cseh drámaíró, Václav Havel művei: a Largo Desolato (1989) című, öt színdarabját tartalmazó drámakötet, benne az Audienciával, a Távkihallgatás / Tiltakozás (1989) című interjúkötete s vele egy egyfelvonásos, majd a Területrendezés / Kísértés (1990) című könyv, mely két egész estés drámáját tartalmazza. Havelt a „szocialista internacionalizmus” jegyében a keleti tömb többi országában is betiltották, így nálunk sem játszották a darabjait, egészen az említett fordulatig. Ekkor a Pécsi Nemzeti Színházban is színpadra került A leirat (1965) című műve az 1989–90-es évadban. Havel magyar színházi recepciója igencsak szerény. A színházi adattár 1965-től máig összesen tizenegy magyar nyelvű bemutatóját tartja nyilván, a mostani pécsi a tizenkettedik. A betiltás előtt összesen két bemutatója volt (Kerti ünnepély, 1965; A leirat, 1968), 1989–90-ben öt (ebből négyszer az Audiencia, az egyiket Balikó Tamás rendezte a Madách Stúdióban, ’89 decemberében). A mostani pécsit megelőző Havel-bemutatókból három határon túli.

Az író nemzetközileg legismertebb műve A leirat, mely 1968-ban elnyerte az Off Broadway rangos Obie-díját. A mű angol kiadásához (The Memorandum) Tom Stoppard írt előszót, aki 2006-os Rock and Roll című drámáját Václav Havelnek ajánlotta, miként tette ezt 1982-es Katasztrófa című szkeccse esetében Samuel Beckett is.

Az 1979 és ’89 között öt és fél évet politikai elítéltként börtönben töltő Havelnek az 1969 utáni időszakában írt vagy erről az időszakról szóló művei között több egyfelvonásosában (Audiencia, Verniszázs, Tiltakozás) szerepel egy autofikciós alak, akinek a neve a kétszereplős Audienciában és Tiltakozásban Vaněk. Ezek a zsebkönyvméretű kiadásokban alig harminc oldalt kitevő jelenetek egyetlen mikrohelyzetre épülnek. Az e darabokban szerepeltetett írói alteregó csupán arra szolgál, hogy katalizátora legyen a másik, a társadalmi átlagot, a hatalomba való betagozódást képviselő félnek. Így egyetlen morális döntés bemutatása a cél a Sörmester ajánlattételében az Audienciában (hogy Vaněk írja meg önmagáról a jelentéseket), illetve a Tiltakozásban (ahol egy petíció megfogalmazása, illetve aláírása a tét).

Ez a nyers, mondhatni steril, repetitív jelenetezésre épülő dramaturgia és világkép Havel egész estés műveinek is jellemzője. Az író tisztában volt írásainak ezzel a vonásával, melyről a Távkihallgatás című interjúkötetben a következőt mondta: „a magam szűkreszabott poétikájának keretein belül talán eredeti módon tudok írni, de ha olyan feladattal kerülnék szembe, ami akárcsak egy kicsit is eltér ettől a poétikától, valószínűleg csúfos kudarcot vallanék”. Ugyanott hozzáteszi, hogy „ezek a darabok jelentős mértékben jelszerűek, jelképszerűek, sematikusak” (Varga György fordítása).

Ez a sematikus, ismétlődésre épülő kompozíció a most Pécsett bemutatott Audienciának is jellemzője, mely olvasva meglehetősen vérszegény szövegnek mutatkozik. Nem így az ebből készült előadás, mely azt igazolja, hogy a színház médiuma és benne a színész teste olyan dimenziókat, mélységeket és tágasságokat teremt a szöveg apropóján, abból elrugaszkodva, amelyekben a halvány textus is felfénylik.

Az előadás a Sörmestert alakító Köles Ferenc hosszú némajátékával kezdődik. A Sörmester részegen alszik egy pokróc alatt a néhány székből összetolt „fekhelyen”. A takaró alól kilátszik az egyik lyukas zoknis lábfeje. Míg ébredezik és előkászálódik a pokróc alól, a néző szemügyre veheti a díszletet. A fekhelytől balra egy háromajtós fémszekrény, a bal oldali fal mellett egy hiányzó üvegű kredenc, alsó részében sok kis fiókkal, a kredenc és a szekrény között egy komód. Elöl, a tér közepén egy íróasztal, felette egy fémtányér fedelű hunyorgó lámpa, az asztalon jobbra egy fekete, tárcsás telefon, balra egy recsegve szóló faborítású rádió, melynek lyukacsos hátlapján kivilágítanak a diódák, mellette egy vékony karú asztali mikrofon. Az asztaltól balra sörrekeszek. Az íróasztal mögött egy ócska műanyag szék, az asztaltól jobbra pedig egy támlás szék, fából. A tér jobb oldali része egy sötét tömb, mely az iroda mögötti sörüzemet sejteti. Innen egy rácsos ablakon át szűrődik be fény, és időnként munkazajok hallatszanak be az irodába.

Recseg a rádió, sisteregve hunyorog a lámpa, s elkezd csörögni a telefon, hosszan. A pokróc alól lassan, tétován, a gravitációval, a mozgáskoordinációval, a delíriummal folytatott elég reménytelennek látszó küzdelem során előbizonytalankodik a Sörmester, de mire e küzdelem során eljut a pár lépésre lévő asztalig, a telefon elnémul. A kijózanodásra tett erőfeszítések részben az arcvonások, a végtagok, a testtartás, az öltözék összerendezésére irányulnak (cipőbe való belelépés, meglazított nyakkendő megigazítása), részben arra, hogy csillapítsák a dehidratációt. Szóval a Sörmester a fémszekrényből – melyben egy zsinórhúzással fel-le kapcsolható lámpa van – elővesz egy ötliteres dunsztosüveget, amiben uborkák úszkálnak, és nagy kortyokban issza belőle a levet.

Aztán hozzáfog az iroda csinosításához, átrendezéséhez. A kredencbe betesz egy döglött cserepes növényt, pár könyvet, kiveszi onnan a családi fotót, s az asztalra helyezi, majd az asztal melletti széket elkezdi igazgatni, arra figyelve, hogy abból mire fog rálátni az érkező. A fémszekrényen tartott fogkrémből nyom az ujjára, és „fogat mos”, hogy ne alkoholbűz áradjon a szájából. Az előkészületeket követően aztán hívja Vaněket, akit Katona Levente alakít, s aki rövidesen belép (a színházterembe vezető, a nézők által használt ajtón), és első gesztussal odébb igazítja a neki szánt széket, amivel megváltoztatja és átkeretezi a számára megrendezett látványt.

A gesztusaiban, intonációjában bratyizós Sörmester a berendelt, az üzemben fizikai munkát végző, söröshordókat görgető értelmiségit azonnal elkezdi behálózni, magához szelídíteni, rögvest sörrel kínálja, ami a Vaněkhez fűződő kapcsolat állandó motívuma lesz, aki viszont ezt kitartóan igyekszik elhárítani.

Havel dramaturgiájában az egyfelvonásost a Sörmesternek a színről vizelésre történő távozásai tagolják. Az előadásban a játéktérről balra elöl lép ki az oldalfüggöny mögé a színész, majd rövidesen egy fémajtó csattanása jelzi, hogy pillanatokon belül visszatér. Távolléte alatt Katona Levente mindenféle módon próbál megszabadulni a korsójába/poharába töltött sörtől: különböző helyekre önti, amiben fokozást ismerhetünk föl: a Sörmester poharától a kredencbe tett cserépen át a fémszekrényben lévő uborkásüvegig.

Köles alakításában kettős, párhuzamos folyamatot láthatunk. Ott vannak egyfelől a gesztusokban megjelenő szabályos ismétlések: ahogyan például a sörösüveget kinyitja, és a kupakot a kredenc kihúzott felső fiókjába dobja; de ott van egy másik, a karakter mélységeit fokozatosan érzékelhetővé tevő folyamat is. A felvetett témák során nemcsak a sörüzembe száműzött ellenzéki értelmiségit próbálja kiismerni, annak az ő számára idegen és csak sztereotípiákban elgondolt világát megérteni, hanem egyre többet mutat meg abból az önkényuralmi szisztémába betagozódott kispolgárról (kisproletárról), akinek olyan a telefoncsörgés, mint Strindbergnél a Júlia kisasszonyban a lakáj meghunyászkodása, amikor a darab végén meghallja a gróf csengőjét. Aki egyrészt úgy szem az önkényuralmi láncban, hogy elfogadja és kiszolgálja a rezsimet, de a rászabott feladatot (a jelentésírást) már rühelli, és azt megpróbálja a megfigyelés alanyára hárítani. És még érve is van hozzá: hiszen Vaněk író, akinek mennyivel könnyebb volna megírni önmagáról a besúgói jelentéseket, mint őneki. Másrészt, akit nyomaszt ez a helyzet, és amikor Vaněk megtagadja a kérést, mert kitart azok mellett az elvek mellett, amelyek ebbe a helyzetbe hozták, akkor a Sörmester összeomlik.

Ebben az előadásvégi monológban Köles behozza az addigi groteszk szólam mellé a tragikus regisztert. Felmutatja ennek az egyénnek a sorsát, aki nemcsak fenntartója az önkénynek, hanem elszenvedője is, aki nem rendelkezik azokkal az intellektuális képességekkel és erkölcsi következetességgel, amivel a megfigyelésére bízott értelmiségi. És aki ugyanakkor pontosan érzi, hogy amit tesz, azzal a saját szerencsétlen helyzetén egyáltalán nem fog tudni változtatni. Ahogy Havel írja, s ahogy Köles – az egész előadásban a figura társadalmi és lokális pozícióját érzékeltető, folyamatosan artikulált erős diftongusokkal – kimondja: „Te majd egyszer visszamégy a színésznőid közé, eldicsekszel nekik, hogy hordógurító voltál, te leszel a hős, de én? Én hová menjek vissza? Ki vesz engem észre? Ki értékeli, amit csinálok? Mi jut nekem az életből? Mi? Mi vár rám?” (Varga György fordítása)  

Havel ezt 1975-ben írta.

Köles Ferenc a Sörmester megformálásával újabb virtuóz alakítással gazdagítja színészi pályáját. Rokon ez a szerepformálás a Tar Sándor művei alapján készült A mi utcánk című monodrámáéval. Mindkettőben motívumként ott húzódik az a reménytelenség, hogy az ezekben a művekben (Tarnál, Havelnél) színre vitt világ sokak számára józan állapotban elviselhetetlen. Katona Levente a tartózkodó, kimért, inkább megfigyelő, mint kezdeményező, sörüzembe „száműzött” értelmiségi szerepében az alak megfontoltságát, következetességét hangsúlyozza. Komolyan végrehajtott söreltüntető manőverei komikus átkötései a Sörmesterrel közös jeleneteinek.

Az előadás látványvilágát tervező Istvánfi Fruzsina egy, a folyamatos kelet-európai lepukkantság állapotában lévő környezetet komponál, amely egyaránt érvényes az 1970-es évekre, és amilyet ma is láthatunk, ha a kifosztott vidék valamely elhanyagolt területére tévedünk, ahol lehet, hogy már nincs vezetékes, tárcsázós telefon, de ott vannak a megkopott fém öltözőszekrények és a szedett-vedett bútorok, no és a légkörben a mentalitás.

A színen látható világot hangkulisszák teszik tágasabbá: behallatszó üzemi zajok, illetve a rádióból időnként hallható csehszlovák adástörmelékek, valamint zeneszámrészletek, köztük az elmaradhatatlan Karel Gotté. Az előadást Füsti Molnár Éva rendezte.

(Bélyegkép: Körtvélyesi László. Képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház)