Elisa Shua Dusapin francia–dél-koreai író jelenleg Svájcban él. 2016-ban jelent meg az első, francia nyelvű regénye, a Tél Szokcsóban, mely számos díjat elnyert, többek között a legjobb idegen nyelvből fordított könyvnek járó National Book Awardot 2021-ben. Szokcsó nem tartozik a leggyakoribb regényhelyszínek közé, Dusapin könyve az egyedüli, amely a város Wikipédia-oldalán az irodalmi kategóriát képviseli. A település legfőbb jelentősége a határmentiségében rejlik; mindössze hatvan kilométerre található innen az a demilitarizált övezet, amely elválasztja egymástól Észak- és Dél-Koreát, a város ráadásul 1950-ig Észak-Koreához tartozott. Szokcsó a nyári turistaszezonon kívül kifejezetten kihalt, túlnyomórészt átutazáshoz választott, átmeneti hely. Az alig százoldalas (kis)regény a tavalyi év egyik legjobb olvasmányának bizonyult számomra: érzékeny és visszafogott, mégis figyelemre méltó, rövidsége ellenére sokatmondó. A befogadói élményt nagyban meghatározza Kiss Kornélia kiváló, szép fordítása.

A könyv legfőbb bravúrja a város különleges atmoszférájának megteremtésében rejlik. A miénktől távoli kultúra a szereplők mindennapi életén keresztül bomlik ki szuggesztív módon: „A szél az aszfaltba döngölte a felhőket. Napnyugta. Az út mindkét oldalán csupasz falvak. Kartonpapír, műanyag, kék házak. Kángjon környékét valahogy kifelejtették a háború utáni urbanizációból.” A hely romantizálásának nyoma sincs; az összes érzékre ható leírások hangosnak, halszagúnak, hidegnek, összességében idegennek, barátságtalannak festik le a helyet, amely lemaradt a modernizálódó nagyobb városokhoz képest. A regény címének megfelelően a cselekmény a turistaszezonon kívül, télen játszódik, amikor az idő folyása még a szokásosnál is lassabbnak érződik. Olyan, mint a víz mozgása a főszereplő lány munkahelyét jelentő panzió befagyott csöveiben. A bezártságérzetet fokozza a név nélküli főszereplő–elbeszélő mikrokörnyezete, a kis, lepukkant, alig egy-két főt vendégül látó panzió. Az énelbeszélés ellenére a főszereplőről nem sokat tudunk meg, belső monológjai mindig más karakter körül forognak, a személyes feltárulkozásnál sokkal hangsúlyosabb az erős atmoszférával rendelkező környezet leírása. A lányról – amellett, hogy a szerzőhöz hasonlóan francia–koreai származású – egy dolgot azonban hamar megtudunk: nem illik a szokcsói miliőbe, hiába idevalósi. Idegenként kezelik francia apja miatt, aki több mint húsz éve elcsábította anyját, majd eltűnt. Szokcsó szerepe azért olyan különleges, mert a főszereplő elemi szinten azonosul a hellyel, miközben nem érzi benne otthon magát. A lány egyetemistaként Szöulban tanult francia szakon, a regény jelenében viszont már a panzió egyik szobájában él. Hétvégenként rendszeresen meglátogatja anyját, aki ilyenkor ragaszkodik hozzá, hogy egy ágyban aludjanak. Ez az együttlét tolakodó a lány számára, ahogy anyja megjegyzései is, melyekkel külsejét, étkezési szokásait és alakját minősíti, sőt óvó hangnemben pénzt is ajánl plasztikai beavatkozásokra.

A főszereplő kapcsolati hálója szűk családi körén túl a barátjára/szeretőjére terjed ki. Dzsung-o karaktere a test, a kinézet köré épül, modell szeretne lenni. Nagy hangsúlyt fektet saját külsejére, és a lányhoz való kapcsolódása is testközpontú. Valószínűleg mindezek hatására a testre vonatkozó figyelem a főszereplőnél is fokozottan jelen van, akinél ez étkezési zavarban, falási rohamokban, valamint önértékelési problémákban nyilvánul meg, utóbbiak egyik oka egy mély vágás nyoma a lábán. A káros koreai szépségkultusz – melyet szinte mindegyik hazai kritika érintett^[1] – lényegi eleme a könyvnek. Nem csak a főszereplő és (egy idő után ex)barátja alakján keresztül jelenik meg; a panzió egyetlen vendége sokáig egy szintén névtelen lány, aki szépészeti műtétből lábadozik, egyfajta rejtekhelyként használva az eldugott kis panziót. A varázshegy szanatóriumával ellentétben azonban nem ragad itt senki, mivel nem működik a fűtés, a legtöbben minél hamarabb el akarják hagyni a helyet.

A mű egészén végighúzódik egyfajta „az élet nem itt telik” érzés; ahogy a fagyos város is vár a turistaszezonra, úgy a lány is csak sodródik az események nélküli térben. A fordulat a nem várt szerelem lehetőségének feltűnésével következik be. Egy francia képregényíró, Yan Kerrand a városba utazik, hogy befejezze képregénysorozatát. A kettejük közötti vonzalom végig csupán látens marad, ami kiemeli a többi testközpontú viszony közül. Egyfajta lecsavart erotika jellemzi kapcsolatukat; a főszereplő az elalvás előtti vágyaiban, míg a francia illusztrátor a rajzaiban próbálja megalkotni a lányt: „Ujjai félénken szánkáztak a papíron. Az ecset akadozva keresgélte a test arányait. Főképpen az arcét. A nő keleti vonásokat kapott. Kerrand nem sok nőt rajzolhat, alig-alig láttam nőket a rajzain. [¼] időnként letépett egy darabot a papír széléből, és rágni kezdte.” A koreai szépségkultusz egyszerre mutat hasonlóságot az illusztrációk papírszagú világával, és ellenpontozza is azt, műbéli tétje ebben rejlik. A lányba a tökéletesség imperatívuszát sulykolja a környezete, és még a férfi is ezt várja el tőle, miközben úgy kezeli, mintha csak képregényéhez szükséges nyersanyag lenne. A főszereplő ezt meg is fogalmazza magában: „Vajon milyen tökéletességet vár el Kerrand a nőktől, hogy méltóak lehessenek a hőséhez?” A lány combján lévő rejtegetett, hivalkodóan rózsaszín heg azt az érzést erősíti benne, hogy kilóg a férfi által alkotott világból. A papír megevése az egyetlen lehetőség arra, hogy valamilyen formában összeérjen a képregényrajzoló által megrajzolt nő a főszereplő vágyaival, aki meglesi őt alkotás közben. Ez egyszerre furcsa párhuzamban áll a falási rohamokkal, a bekebelezéssel, Kerrand helyi ételekkel szembeni elutasításával, a koreai kultúra ételközpontúságával. A papírrágással eggyé válik vele a történet és a szereplők, miközben el is pusztítja, kisajátítja őket; bekebelezi a nőt, akit nem tud megalkotni, aki nem illik a történetébe: „Kerrand légzése a tollvonások ritmusára gyorsult, míg hirtelen a valószerűtlenül fehér fogak közül a papíron felharsant a nevetés. Nőhöz képest elég mély a hangja. Kerrand ráöntötte az egész tintásüveget, mire a nő megtántorodott, próbált ugyan kiabálni, de a fekete folyadék beszivárgott az ajkai közé, és az alak lassan eltűnt.” Nem fogadja be őket egymás világa, és mintha a szöveg fogyása is ezt tükrözné: a regény vége rövid, egyszavas sorokból épül fel, szinte verssé alakul.

A nyelv kérdése is fontos kettejük szempontjából. Egymással angolul kommunikálnak, miközben a lány is tud franciául, de nem meri használni. Emellett a főszereplő megalázónak érzi, hogy a koreai árusok angolul szólnak hozzá, mikor látják, hogy külföldivel van, hiába beszél hozzájuk a közös nyelvükön. A nyelv így nem a megértés eszközeként, hanem az egymáshoz és a környezethez kötődő idegenség kifejeződéseként mutatkozik meg. A szereplők nem szokványos módon küzdenek az érzéseikkel. A mű egészére jellemző a csenddel való elfojtás, az elbeszélésmódot kihagyások és tömörítés jellemzik. A nyelvezet teremti meg a lehetőséget a visszafogott szenvedély megjelenítésére is; rövid mondatok és egy-egy jól eltalált jelző határozza meg a szövegszervezést. Feszesre húzott és mégis sokszor érzelemmel telített mondatokból épül fel az elbeszélő és Kerrand közötti kapcsolat. A férfi karaktere a vonzódás ellenére végig idegen marad a nő számára a koreai kultúra színfalai között. Télen különösen kirívóak és feltűnőek a turisták, akik nem ismerik a helyi szokásokat, a nyelvet, és felszínesen érdekli őket a történelem, melyre jelképesen csak egy, a koreai demilitarizált övezetben lévő távcsövön keresztül látnak rá, mivel jellemzően ide látogatnak el. Ötszáz wonért meg lehet nézni a távolban felsejlő Észak-Koreát – de még azt is eltakarja a köd. Ezen az ellenőrzött területen nem csak fényképeket tilos készíteni, még nevetni sem szabad. A helyiek nem járnak ide, az elbeszélés szerint csak néhány fa található itt, barna és szürke minden. A főszereplő elkíséri ide Kerrand-ot, akkor járnak itt először mindketten. A hosszú ideje tartó háborús fenyegetettség azonban nem érdekli a férfit: „Sosem jött el ide, hogy is mondjam, szolidaritásból? Nem nevezném szolidaritásnak, ha az ember egy távcső mögött sírdogál.” Kerrand kívülálló, közönyös nézőpontot képvisel, miközben a lány elmeséli neki a két Korea közti feszültség aktuális megjelenését: előző nyáron lelőttek egy figyelmetlen úszó turistát, aki nem vette észre, hogy már Észak-Koreában jár.

Az ételek szerepe többféle módon alakítja a cselekményt. A főszereplő anyja az egyetlen, aki gömbhalat készíthet a városban, mivel ez különösen kényes művelet, és jellemzően a nagyobb városok séfjeinek kiváltsága. Emellett lánya főz a panzióban, mindketten helyi alapanyagokat használó tradicionális koreai konyhát követnek. Többször felbukkan egy Choco Pie nevű édesség, amely Korea megosztottságának motívumaként működik: amíg Dél-Koreában bordó, addig Észak-Koreában kék csomagolású Choco Pie-t esznek. A lányt egyedül ez készteti hosszabb gondolkodásra országa történelmi helyzetéről, de reflexiója nem több az egyéni élményszerűség kifejezésénél; ha Észak-Koreában élne, akkor kék csomagolásmaradványok lennének a zsebében. Ezentúl az étel Kerrand és a főszereplő közötti távolságot is megmutatja, a képregényrajzoló ugyanis egyszer sem kóstolja meg a lány főztjét, a helyi kávézóban sem fogyaszt szárított tintahalat a kávé mellé, míg a főszereplő azzal keveri meg az övét: „Fogtam egy tintahalat, felkavartam vele a csészém alját. Kerrand hozzá sem nyúlt az övéhez.” Az ehhez hasonló epizódokat megjelenítő, szinte lírai szöveg minden érzékre hat; erősek a színek, hangosan és kíméletlenül fúj a szél, mintha a tél sosem akarna véget érni.

A könyvvel párhuzamba hozható a nemrég bemutatott, Celine Song rendezte Előző életek című film (A24, 2023), mely részben szintén Dél-Koreában, Szöulban játszódik, ahonnan a szereplők élete Kínába és New York-ba vezet. A filmben is hangsúlyos az identitás kérdése, a főszereplőnő nem érzi magát sem koreainak, sem amerikainak, emellett a filmbeli események lassú folyása is a könyv ritmusára emlékeztet. Mindkettőben érezhető a visszafogottság, a különálló szigetként létező szereplők egymáshoz viszonyulásának érzékenysége. A regény soha be nem következő katartikusságát is állandó visszafogottság formálja. Mintha mindig létrejönne a helyzet az érzelmes megnyilvánulások lehetőségére, amelyek mégsem tudnak kiteljesedni. Minden nagy nehezen kimondott szót kétszer annyi kimondatlan követ. A csendben csak az éles körvonalú tárgyak maradnak; egy elkészült képregénypéldány a panzió üres szobájában és a tintahal félretolt szálkái. A ki nem mondott francia szavak megmaradnak és elszállnak, mint tömjénillat az esőben.

(Bélyegkép: Wikipédia)

​A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.