Amikor Margaret Atwood Pénelopeia című kisregénye 2005-ben eredetileg megjelent, még nem létezett a mai értelmében vett cancel culture, amelynek alkalmi művelői – normatívnak önjelölt szempontrendszerük alapján – például bizonyos műalkotások eltörlését követelik a nyilvánosságban. Az analógiák, amelyek a náci könyvégetés vagy a Bradbury-disztópia kortárs megfelelőjeként azonosítják és utasítják el a cancel culture-t, legalábbis sematikusak, és éppúgy történelmietlenek, ahogy a cancel culture-t is gyakran éri a történelmietlenség vádja. Így lehet persze szintén történelmietlen Atwood könyvének az az olvasata, amelynek keretében az eltörléskultúra „módszertanának” kritikájaként hivatkozom rá itt és most. De hát nincs mit tenni – az olvasásom ideje: folyamatos jelen.

Ugyanakkor az, hogy a Pénelopeia egyáltalán létezik, értsd: megíródott, azt is jelenti, hogy Atwood számára nem az Odüsszeia eltörlésének intézményes kiharcolása, hanem a szöveg mint beíródott (tehát történetileg eleve eltörölhetetlen) kulturális adottság felforgatása volt a fő stratégia. Hiszen író, ez a mestersége. Tette ezt a palimpszeszt műfaji eszköztárán, tehát a hagyomány használatbavételén, az alternatívateremtés aprómunkáján keresztül, saját képzelete fölszabadítása által, az olvasói képzelet fölszabadítása érdekében. (Ez már kasztrációs fenyegetés, vagy még belefér, ti bátor kérők, leleményes hadurak?)

Mint mindannyiunkra, úgy Atwoodra is hatással van a korszak, amelyben élnie adatik, ahogy személyes világnézetének – érzületileg és intellektuálisan egyként formálódó – állapota is. A tapasztalat „géniuszának” és a kifejezés „géniuszának” kölcsönhatását nevezzük irodalomnak, a valóságérzékelés (esetleges és külsődleges!) vonatkozásainak fordítását a nyelv és a kompozíció varázslata (©Kertész Imre) által.

Atwood megtermékenyítően nyúl a kulturális kánon egy adott eleméhez, fétiséhez, toteméhez, a homéroszi eposzhoz. Kritikailag olvassa és igazítja annak erőviszonyait és uralmi hierarchiáját, hogy nézőpontot váltva írja újra – a feminista, tehát az elnyomásellenes és emancipatorikus indulat minden jogosságával. A politikai indulat mint poétikai eszköz? Aha, már rég itt van az ideje – újra – hozzászokni. Innen indulunk.

Ennek a stratégiának az inspiráló példaértékéből ugyanakkor semmit nem von le, hogy a könyv nem maradéktalanul teljesíti be előzetes vállalásait, inkább lezajlik. Van ilyen. És nem is kell feltétlenül remekműnek hazudni azt, ami egyszerűen helyes. A Pénelopeia nem egy apró drágakő lesz e nagyhatású életmű monstrumainak árnyékában, hanem fontos csuklógyakorlat. „A könnyű fajsúlyú írást nem teszi erősebbé a rokonszenves világnézet – ellenkezőleg, a sekélyes művészi kifejezés profanizálja a világnézetet”, írta a kommunista Bálint György 1940-ben, és míg az első tagmondattal a mostani esetben is egyetértek, a mondat második felét illetően (kivételesen?, de legalábbis) a Pénelopeia kapcsán megengedőbb vagyok.

A könyvben két szövegcsoport váltogatja egymást. Egyrészt egy lehetséges holdkultusz főpapnőjének, Pénelopénak a memoárja olvasható az eltelt évezredek túlvilági távlatával. Másrészt a kollaboránsként kivégzett szolgálólányok meséje, perújrafelvétele zajlik, amelyben az ő halálos ítéletüket kiszabó, köztiszteletben álló Odüsszeusz és az őket megerőszakoló kérők közösen kerülnek a vádlottak padjára.

Atwood tehát nem egyszerűen határátlép vagy határsért, hanem újrarajzolja a határt, új törésvonalat húz a közismert történet régi díszletei közé, ezzel pedig Pénelopé mellett a szolgálólányok kórusáé lesz a vezérszólam, amely nem panaszdal, nem rekviem, inkább protest song, csatadal, induló. Hogyan mondják ógörögül, hogy „We Shall Overcome”, hogy „Allons enfants de la Patrie”, hogy „Rabok tovább nem leszünk”?

Atwood mindemellett viszont a világállításhoz és a konfliktus színreviteléhez egy másik műfaji kategóriát is bevezet, amikor burleszk stílusú paródiaként hivatkozik a kórusra az utószóban, bennem ezzel Germaine Tillion ravensbrücki Lágeroperettjét is felidézve. A kivégzett ithakai görlök karának esküdtszéke, akár a walesi bárdok lángsírja. Odüsszeusz szirénbíró-fülébe zúgja átkait a holtkórus: „Most már soha többé el nem válunk tőled; ragaszkodunk hozzád, mint az árnyékod.” Király, te tetted ezt!

(Fehér Renátó portréját Szilágyi Lenke készítette.)