Borbély Szilárd Nincstelenek című művének színpadra állításával kapcsolatban könnyen felmerülhetnek – legalábbis jelen sorok írójában felmerültek – bizonyos előzetes kérdések és várakozások. Ezek többé-kevésbé így foglalhatók össze: miként lehetséges színházi nyelvre adaptálni a regényt, melynek lényegi vonása az ábrázolhatósággal kapcsolatos szkepticizmus, a történelmi és személyes emlékezet képlékenysége, az identitás és az „én” töredezettsége, egyúttal a cselekmény, a tér és az idő fragmentáltsága – hogy csak a legsarkalatosabb nehézségeket említsem.

Noha nem a debreceni Csokonai Színház az első, amely kísérletet tesz a mű feldolgozására, a fenti kérdés mégis (vagy talán éppen ezért) különös súllyal nehezedik a produkcióra. Először, mert a korábbi próbálkozásoknak (2014-ben Máté Gábor rendezésében SZFE-s hallgatóknak, illetve 2022-ben a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínháznak) nem igazán sikerült, vagy nem is volt céljuk kielégítő választ találni.[1] Másodszor a szerző és a város (ezzel együtt a színház) viszonya okán. Harmadszor, mert az előadás részben Borbély születésének hatvanadik, valamint halálának tizedik évfordulója alkalmából valósult meg,[2] ami a kultuszápolási és -építési megfontolásokon túl a ráfordított munka előfeltételezését, illetve némi felelősséget is ró a társulatra. Mindezt figyelembe véve a Nincstelenek műsorra tűzése ambiciózus, egyben kockázatos vállalkozás a Csokonai Színház részéről.

A produkcióval kapcsolatos első benyomás, a színpadkép izgalmas megoldásokkal kecsegtet. Az apró kavicsokkal felszórt padlóból nagyjából kétméteres vasrudak állnak ki, ezek között néhol csirkeháló van kifeszítve. A félhomályba borult teremben először sűrű erdőre emlékeztetnek, majd a kivilágított színen egyszerre képezik le a falut (annak szeparált portáival, koszos utcáival, hátsókertjeivel, a kocsmával és a faluházzal), valamint a főszereplő család házának szűkös belső terét, amelyből teljes mértékben hiányzik az intimitás és a biztonság. Ez utóbbi térképzetet erősíti a (drótokon és vasrudakon túl) minimális díszlet, a középen látható kopott láda, a rusztikus faasztal, valamint a körülötte és a színen itt-ott elhelyezett székek. A színpad ugyanakkor – elvégre a főszereplő fiú emlékeiben járunk, és döntően az ő visszaemlékezései vezetik a cselekményt – belső tér is, mellyel kapcsolatban ugyancsak reprezentatív a riasztó, labirintusszerű környezet, amelyből nem látszik kiút. Az egyszerű, ám koncepciózus berendezés (Golicza Előd munkája) tehát egyszerre absztrahálja és tölti fel számos, párhuzamosan érvényes jelentésárnyalattal a teret, remekül érzékeltetve a Nincstelenek világának külső és belső kilátástalanságát.

A produkció színészgárdájának teljesítményével kapcsolatban alig lehet kifogásunk. A darab kétségtelenül súlyos szerepeihez méltó játék és megfeszített átélés jellemzi az alakításokat. Különösen talán a Málit (és nem mellesleg Mesijást és a fiú nagyanyját is) megformáló Tokai Andrea játéka emlékezetes, de a legfiatalabb színészek (a fiú szerepében Komlódy Márk és a nővérét alakító Szász Gabriella) is remekül helytállnak – láthatóan megterhelő – szerepeikben. Legfeljebb némely mellékszereplő harsány vagy kissé modoros megnyilatkozásait sérelmezhetnénk, de ezek feltételezhetően bizonyos rendezői koncepciókból következnek, melyekre rövidesen visszatérek.

Az előadás legizgalmasabb sajátossága, hogy beemeli a Nincstelenek világába Borbély (2022-ben posztumusz megjelent és a regénnyel termékeny párbeszédet folytató) Bukolikatájban című verseskötetét. Ennek jegyében a produkció az Ekhó a verandán című vers nyitósoraival kezdődik: „Mnémoszüné, a sötét fényű, az istenek kegye- vagy / büntetéseként elvette tőlem az emlékezet terhét. Nem emlékszem az emlékeimre.” Ahogy fentebb utaltam rá, az emlékek hozzáférhetetlenségének és konstruáltságának gondolata a regényben is kitüntetett, narratívaalakító tényező, ahogyan az a sajátos énkettőzés is, amelyen keresztül az elbeszélésben egymást kiegészítve jelenik meg a gyermeki és a visszatekintő, felnőtt perspektíva. Ennek színreviteléhez kiváló megoldási lehetőséget találtak az alkotók azzal, hogy Mnémoszüné szereplőként is megjelenik objektív mesélő, tárlatvezető, játékmester pozícióban (kettős szereposztásban Mészáros Ibolya és Szép Evelin alakításában). Mnémoszüné karaktere nemcsak elindítja és lezárja az egymást követő (és a cselekményt alkotó) emlékképeket, hanem azokon belül kalauzolja is a nézőket, a színen meg nem jelenő eseményeket, körülményeket ismertet, máskor kiegészíti a szereplők szólamait. E figyelemre méltó elképzelés azonban sajnálatosan kihasználatlan marad. Egyrészt a nyitósorok után feltételezhetnénk, hogy a Bukolikatájban szövegei szerves részét képezik majd az előadásnak, de az emlékezés istennőjének alakján túl nem igazán adnak hozzá a produkcióhoz, pedig meglátásom szerint a két kötet produktívabb egymásra olvasásában, a Bukolikatájban verseinek bátrabb kiaknázásában még rengeteg potenciál rejlett volna. Másrészt, kezdetben Mnémoszüné megjelenése is több szubverziót sejtet, ám ahelyett, hogy – mint feltételezem, rendeltetéséből következne – az emlékezet problematikájának ábrázolását, árnyalását szolgálná, funkciója az előadás során egyre inkább a mesélőszerepre redukálódik. E koncepció fényében különösen furcsa és ellentmondásos a produkció zárlata. Míg az alapmű végén az elbeszélő az ábrázolhatatlanság tapasztalatával, saját elbeszélési kísérletének kudarcával szembesül (gondolok itt a régi ház alaprajzának bekereteztetésére és az anya, majd a fiú erre adott reakciójára), addig az előadás – Mnémoszüné epilógusával – egyfajta tanúsító, szentenciózus zárlatot kap, nyugtázva: mindent elmondott, amit lehetett.

Az előadás felépítése – melyet tehát az emlékképek szerveznek – viszonylag egyszerű: a színészek nagyjából nyolc-tíz perces részletekben eljátsszák a regény emlékezetes epizódjait, illetve a narráció bizonyos részeit a közönséghez intézett monológokként adják elő. Ezeket rendszerint hatásfokozó aláfestő zene (fals hegedűszólamok, dobogás stb.) kíséri. A feszültség tetőpontján Mnémoszüné karmesteri kézmozdulata, a zene megakadása és a játéktér részleges elsötétülése jelzi: vége a jelenetnek. A produkció az így egymást váltó, újabb és újabb szörnyűségeket felvonultató képek sorozatából áll. Az epizodikus szerkezet és e folyamatos túlfeszítettség összjátéka azonban rövid idő elteltével nemkívánt egyhangúságot eredményez. Bár a nézőnek az a benyomása, mintha az előadás katarzisok sorozatát próbálná kiváltani, éppen ellenkező hatást ér el: a megrendítőnek szánt pillanatok monotonná, helyenként már-már parodisztikussá válnak. Mindezen csak ront – noha meglehet, éppen ellensúlyozni kíván – a helyenként fölöslegesen kidomborított humor. (Elsősorban a falusiak obszcén tréfáira, valamint a helyi szocialista elöljárók esetlenségére kell gondolnunk.) Bár meggyőződésem, hogy a humor közel sem olyan idegen Borbély szövegeitől, így az adaptált regénytől sem, mint ahogyan az irodalmi köztudatban rögzült kép sugallja, ugyanakkor nem véletlenül olyan láthatatlan és keveset tárgyalt az életmű e vonatkozása. Teátrálisan kiemelve, a fentebb vázolt kontextusban jobbára csak zavarba ejtő kontrasztot eredményez (ráadásul döntően ebből származnak a színészi alakításokkal kapcsolatos, korábban említett egyenetlenségek is).

Az alapmű sokrétű olvashatósága óhatatlanul megkívánta, hogy az egy óra negyven perces adaptáció bizonyos szelekciókkal, egyes problémakörök kiemelésével, mások háttérbeszorításával éljen. E tekintetben az előadás legszembetűnőbb vonása a szocialista rendszer visszásságaira reflektáló, azokat kritizáló jelenetek sokasága. Bár nyilvánvalóan ezek is fontos részei az alapszöveg összetett problémahalmazának, mégis megkérdőjelezhető döntés, hogy itt messze nagyobb hangsúlyt kap e kérdés, mint például – a regényben kulcsfontosságú – zsidó származás identitásproblémája, vagy épp a messiásvárás teológiai távlatai. Ezzel együtt persze világos, hogy a produkció leginkább a Nincstelenek szociografikus olvasatát domborítja ki, emiatt a kulturális, politikai háttér is hangsúlyosabb. Csakhogy az említett túlfeszített dramaturgia és e fókusz együttesének köszönhetően úgy tűnik, mintha az előadás a fiú és a család teljes szenvedéstörténetét a létező szocializmus balfogásainak, igazságtalanságának és abszurditásának kontextusában, egyszersmind annak hozományaként beszélné el, ami rendkívül leegyszerűsítő olvasat.

A produkcióval természetesen nem az probléma, hogy elsősorban a szegénység szociográfiája felől értelmezi és sajátos szerkezetben dolgozza fel az alapművet (hiszen ezek önmagukban akár kifogástalan előadás ismérvei is lehetnének), hanem hogy az így létrehozott produkció stilárisan kissé erőltetett, tartalmi szempontból viszont felszínes marad. Ez különösen annak fényében sajnálatos, hogy számos tényező (a regény tér-idő problematikáját árnyaltan bemutató díszlet, a színészi odaadás és kísérletező előadás-koncepció) adott volt ahhoz, hogy kitűnő adaptáció valósuljon meg. Kiindulópontokat mindenesetre szolgáltat Botos Bálint rendezése, de a Nincstelenek színpadra állításához alkalmas színházi nyelvre, úgy tűnik, még várnunk kell.

(Fotók: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

​A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.