Yishai Sarid első magyar nyelven megjelent kötete bár a holokausztra (a szövegben soá) épülő izraeli emlékezetiparról szól, olyan univerzális problémákat feszeget, amiket nem lehet csak Izraelre korlátozni. Ilyen például, hogy miként lehet ma a holokausztdiskurzushoz viszonyulni, és mi történik akkor, ha az emlékezés folyamata oly módon intézményesül, hogy egy elnyomó rendszert hoz létre, amely érzelmileg felőrli és kihasználja a résztvevőit? A holokausztirodalom hagyományosabb formáihoz képest a könyvben már nem a közvetlen vagy a második, harmadik generációs túlélőkről, nem az egyéni vagy családi tanúságtételről van szó. Helyettük az válik kiemelt kérdéssé, hogy a soá emléke hogyan él tovább a köztudatban, hogyan lehet megőrizni és közvetíteni az utókor számára. Ehhez a regény látszólag objektív, dokumentatív jellegű elbeszélésmódot alkalmaz, amely azonban egy rendkívül abszurd módon működő társadalom képét közvetíti.

A regény egyetlen monológ, amely levélformában az izraeli holokauszt emlékközpont, a Jad Vasem elnökéhez íródott, viszont a megszólításon kívül nem követi a levél műfaji hagyományait. Sok információt késleltetve tudunk meg, a szöveg vége felé derül csak ki az is, hogy azért jön létre ez a beszámoló, mert az elnök megjegyezte az elbeszélőnek, hogy le kellene írni a csoportvezetőként szerzett tapasztalatait. A beszámoló jelleg ellenére a narratíva nem szigorúan lineáris, a főbb események elbeszélését a soára vonatkozó asszociációk és az írás aktusához kapcsolódó metaszintű reflexiók akasztják meg.

Az elnök nem emberarcú figuraként, sokkal inkább egy intézmény szimbólumaként, sőt magasabb rendű morális küldetés megbízójaként jelenik meg. Az elbeszélő tisztelettel és félelemmel viszonyul hozzá, viszont meg is kérdőjelezi az általa fenntartott rendszer működését. A beszédszituáció miatt a regényt Kafka Levél apámhoz című szövegéhez is hasonlíthatnánk. A hierarchikus és átláthatatlan hálózat, amelyben az elbeszélő mozog, szintén az abszurd kafkai világot idézi: hiába az elnök adja a megbízásokat az elbeszélőnek, ő kezdetben csak az igazgatóhelyettessel beszél telefonon, emiatt eleinte az lehet a benyomásunk, hogy az elnök nem is létezik. Az elbeszélő az elnököt autoriter, a piac logikája alapján működő rendszer képviselőjeként láttatja; az emlékezetipar megtestesítőjeként, amely megalkuvásra, behódolásra kényszerít és kihasznál, ahol a rendszerbe kerülő ember elveszíti emberi mivoltát.

A névtelen elbeszélő izraeli történész, soá-kutató, aki a lengyelországi koncentrációs táborokban vezet izraeli diákcsoportokat. Az elbeszélő az egyetemi szakválasztástól kezdve meséli el az élettörténetét. Már a karrierje is megalkuvással kezdődik, mivel azt érzékeli, ha történész szeretne lenni Izraelben, a soát kell kutatnia, miközben őt a Távol-Kelet története érdekelte. A csoportvezetéseket is megélhetési okokból vállalja el, és mert az elnök által felajánlott munkát megtiszteltetésnek veszi. A történészszakmára úgy gondolunk, mint amely megköveteli az objektív hozzáállást, a kutatás tárgya mégsem hagyja érintetlenül az elbeszélő személyes tapasztalatait: „Amikor hozzákezdtem az íráshoz, megpróbáltam tárgyilagosan, a lehető legtisztább formában elkészíteni a jelentést, anélkül, hogy belekeverném személyemet vagy élettörténetemet, melyek egyébként sem tartanak különösebb érdeklődésre számot, azonban az első mondatok leírása után be kellett látnom, hogy a tervem nem fog sikerülni, hiszen én magam vagyok az edény, amelyben a történet él.” Az elbeszélő eleinte nem foglalkozik a munka lelki megterhelésével, viszont a szöveg előrehaladtával nem tud érzelmi távolságot tartani, emiatt a csoportvezetések során egyre inkább összemosódik a megélt jelen pillanata a koncentrációs táborok múltjával, kezdeti naiv lelkesedését felváltja a kiábrándulás és a cinizmus.

A beszélő provokatív állításai sok esetben a holokauszt irodalmában gyakran feltűnő témákhoz kapcsolódnak. Ilyen például a szembehelyezkedés a humanizmussal, Isten vagy az Örökkévaló kétségbevonása, illetve a kérdés, hogy a nyugat-európai kultúrkör befogadhat-e mindenkit. Az asszociációk szintjén a szöveg sok esetben irracionális, radikális, de az elbeszélőnek csak ilyen eszközei vannak arra, hogy megpróbáljon szembenézni a rendszerrel: „Nézzétek meg magatokat és a barátaitokat, mik vagytok? Egy darab hús. […] Hiszen ezek vagytok ti. És ha van bennetek valami belül, a belsőségeken kívül, azok ronda vágyak és ösztönök, hernyók vagytok, ambíciókkal.” A beszélő azzal szembesül, hogy ha nyilvánosan bármi olyat mondana, ami a társadalmi közmegegyezéstől eltér, a vezetőség megfosztaná munkájától. Azzal, hogy az olvasó is sokszor megütközhet mondatokon, vagy felháborítónak tarthat állításokat, a szöveg önreflexív módon azt mutatja meg, hogy általánosságban nem szívesen kérdőjelezzük meg a kultuszt, az erre épült kultúrát és az azt felhasználó hatalmi struktúrát sem. Az elbeszélő a soá-értelmezését nem ágyazza bele a zsidó nép szenvedéstörténetébe, nem ad neki vallási kontextust, mint például Elie Wiesel. A beszélő sokszor gyomorforgató kijelentései inkább Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című kötetének nyers, naturalisztikus leírásaihoz állnak közelebb.

Az emlékezet megőrzése, átadása a kötetben az egyhetes tanulmányutak során valósul meg, amikor a lengyelországi koncentrációs táborokba viszik az izraeli diákokat. Az efféle intézményesített emlékezés arra szolgálna, hogy soha többé ne fordulhasson elő a soához hasonló tömeggyilkosság, abszurd módon ez a törekvés a visszájára fordul. A tanulmányutak célja a múltbéli események feldolgozása és az emlékezet megőrzése, azonban ezekkel a meglehetősen traumatizáló kirándulásokkal a diákok a holokausztot az aktuális politikai szituációra vetítik rá, jelenbéli fenyegetettségként érzékelve azt. A kirándulások végén megkérdezik a diákokat, hogy mi volt számukra a tanulság, amire általában sematikus válaszok érkeznek: „erősnek lenni, mondják a gyerekek, erős zsidónak, erkölcsösnek lenni, de erősnek, összefogni, nem felejteni, embernek lenni”. Egy diák azonban hangosan kimondja azt, amiről korábban egymás között beszéltek az utazás során: „Azt hiszem, hogy ha meg akarunk maradni, nekünk is valamennyire náciknak kell lennünk”. Az erőteljesen nacionalista érzékenyítés félelmet kelt a diákokban az idegenekkel szemben, ez pedig erőszak alkalmazásának gondolatához vezet. Az elbeszélő számára az emlékezés ilyen jellegű működési mechanizmusa nem volt újdonság, mert hallotta korábban a diákok beszélgetéseit: „Úgy tettem, mintha nem hallanám, ez nem az én dolgom, majd a tanáraik intézkednek, de hallottam őket, Elnök úr, nem tudok hazudni.” A felelősség hárítása ebben a helyzetben a rendszer újratermelését segítheti elő. Ironikus, hogy az elbeszélő a doktori dolgozatában a koncentrációs táborok munkamódszereivel foglalkozott, amelyeknek működését többek között az tette lehetővé, hogy senki nem vette magára a felelősséget, az üzemeltetés résztvevői közül mindenki alkalmazottként tekintett magára. Az elbeszélőnek az lenne a feladata, hogy felelősséget vállaljon, és felhívja a figyelmet az emlékezetpolitikából fakadó militarizmusra, azonban ő is félrenéz.

Talán az emlékezet továbbadásának elmélete és gyakorlata között feszülő ellentét a kötet legpesszimisztikusabb aspektusa. A teljes emlékezetipart a regény Auschwitzhoz mint – ahogyan a szövegben is szerepel – „márkanévhez” kapcsolója, ez az ipar pedig egészen bizarr termékeket tud produkálni. A regény által közvetített világban ilyen például a Jad Vasem egyik projektje, a koncentrációs táborokat szimuláló horrorjáték, ahol lehet „zsidót és németet játszani”, vagy a wannseei konferencia hetvenötödik évfordulójára készülő rendezvény katonai bemutatóval, ahol elfoglalják a tábort a nemlétező ellenségtől; de olyan ötlet is felmerül a katonaság részéről, hogy őrtornyokat és barakkokat építsenek díszletként, ahonnan diákcsoportokat menthetnek ki.

A társadalmi felelősségvállalás része az odafigyelés és a segítségnyújtás is, amelynek a hiánya még feltűnőbb egy olyan környezetben, amely folyamatosan az összetartozást hangsúlyozza. A regényben a Jad Vasem túlélőket is felkér arra, hogy diákcsoportokat kísérjenek a koncentrációs táborokban. Az elbeszélőt egy Johanan nevű túlélő kíséri el az idegenvezetésre, aki azonban Birkenauban nem bírja az emlékezés okozta lelki megterhelést, és összeomlik: „Tudtam én, hogy miért nem akarok idejönni. Gyújtsátok meg a tüzet, hadd ugorjak bele. Nem csináltam semmi olyat, ami miatt járna nekem az élet, gyerekek, ne hagyjátok, hogy telebeszéljék a fejeteket. Fáj, jaj, túlságosan fáj.” Az incidens után az iskolások igazgatója azt szeretné, ha Johanan nélkül is folytatnák a látogatást, az elbeszélő pedig bár ellenkezik, végigvezeti a csoportot: „Ne aggódjon, Elnök úr, a gyerekek nem vesztettek semmit, másnap korán reggel visszamentünk Birkenauba, és megnéztünk mindent”. Az elbeszélő feltételezése szerint nem azért aggódna az elnök, mert az általuk felkért embernek traumát okoztak, hanem azért, mert esetleg sérül a műsor, mivel a bevételt hozó teljes tanúságtételre nem kerül sor.

A regény végén az elbeszélő egy német rendezőt kísér, aki filmet szeretne forgatni a táborokról. Az idegenvezetés során azonban a rendező az elbeszélőt is filmezni kezdi. Ennél a résznél válik a legnyilvánvalóbbá az elbeszélő kiszolgáltatottsága, aki nem mondhat nemet arra, hogy lefilmezzék, mert úgy elveszítheti a megbízásait. A rendező asszisztense, Liza árulja el, hogy miért van rá szükségük a filmben: „»Mert egy magához hasonlót keresett [a rendező], hogy vezessen minket«, mondta Liza, és hozzátette: »Ez a mostani út már a film része lesz.« Most belevágok a közepébe, nem kerülgetem a forró kását. Hozzám hasonlót, úgy érti, zsidót, kérdeztem, és ő németül felelt, a húsos ajkával: »Igen«”. Nemcsak a történések, hanem a szöveg szóhasználatának szintjén is megmutatkozik a dehumanizáció: „Nem mondhattam nemet. Hiszen erre béreltek fel engem.” A kötetben ábrázolt emlékezetipar az embert tárggyá vagy szolgáltatássá, a tudományt pedig áruvá teszi. A tárgyiasítás elleni lázadásként is értelmezhető a szöveg utolsó jelenete, amikor az elbeszélő megveri a vele tiszteletlenül bánó német rendezőt. Bár a cselekmény váratlanul és zavaró módon lezáratlannak hat, a kötet nem is állítja azt, hogy az erőszakra lenne magyarázat.

A szöveg nem ad megnyugtató választ a felmerülő kérdésekre, csupán megmutatja az egyén kiszolgáltatottságát a rendszerrel szemben. Az elbeszélő érzelmileg motivált ugyan, de nem vádol, nem panaszkodik, csak kíméletlen szenvtelenséggel ábrázol, és épp ez benne a nagyszerű, hogy nem didaktikus. Emellett olyan általános kérdéseket fogalmaz meg (gondolok itt a múlthoz és az emlékezéshez való viszonyulásra), amelyek túlmutatnak egy adott nemzet vagy közösség keretein. A kötet bemutatja, hogy miként működik az idegentől, ismeretlentől való, a rendszer fenntartásához elengedhetetlen félelem és gyűlölet, ami ma rémisztően aktuális.

(Bélyegkép: Katarina Ivanisevic)