A horror- és sci-fi-irodalom egyik alapműve Mary Shelley regénye, a Frankenstein. Az évszázadok során gyakran felcserélték a történet szörnyének és címszereplő őrült tudósának a nevét, és ez tulajdonképpen nem is olyan nagy hiba. Victor Frankenstein tiltott kísérletei során voltaképpen istent játszik, holttestekből kíván új életet teremteni, meggyalázva ezzel az eltemetett embereket. Sőt, magának az embernek az eszményét gyalázza meg azáltal, hogy sikeresen létrehozza az eleinte naiv és gyermeki lelkületű szörnyeteget, aki csak egy szerető apára vágyik, ám Frankenstein eltaszítja magától. A klasszikus történetnek és megannyi filmváltozatának így az is a kérdése, hogy az embernek mint teremtőnek milyen morális felelőssége van akár a gyermek–szülő kapcsolat viszonylatában. Hiszen Frankenstein monstrumának nemcsak a halottakból összevarrott teste, hanem a lelke is formálásra szorul. Ha utóbbi elmarad vagy hibásan megy végbe, akkor a visszataszító külsejű lény valóban szörnyeteggé válik, ám annak tükrében csak áldozat, hogy teremtője mint morális értelemben vett szörnyeteg deformálta őt mind fizikálisan, mind pszichésen. Ezt a történetet értelmezi újra a férfi–nő és apa–lány viszonyban a polgárpukkasztó és groteszk filmjeiről elhíresült görög rendező, Giórgosz Lánthimosz (A homár, A kedvenc) Oscar-díjra jelölt legújabb művében, a Szegény párákban. Habár a film az egyik legjobb Frankenstein-parafrázis, más szempontból mégis elvitatható tőle az aranyszobor.

Az alkotó és forgatókönyvírója, Tony McNamara nem saját kútfőből dolgoztak, a Szegény párák adaptáció, Alasdair Gray 1992-es, azonos című regényének a feldolgozása, amely maga is szatirikus Frankenstein-átértelmezés. A cselekmény centrumában egy Bella Baxter nevű londoni nő áll, aki nem hagyományos módon jött a világra. A beszédes nevű Godwin Baxter a teremtője. Godwin igazi őrült tudós, aki saját magán és más, főleg állati testeken kísérletezik, Bella is egy ilyen kísérlet eredménye. A nő természetesen majdnem egy csecsemő szintjén van tulajdonképpeni „születését” követően, csak lassan tanulja meg a beszédet, az etikettet, illetve fedezi fel testét, nőiségét, szexualitását. Godwin pusztán a tudomány nevében ígéri Bella kezét asszisztensének, Maxnek, mivel tanulmányozni akarja kettejük intim kapcsolatát. Ám egy nap éppen a nem mindennapi kísérletet jogilag szentesítő ügyvéd, Duncan hiúsítja meg Max és Bella házasságát, amikor elcsábítja a nőt. A Földközi-tengeren folytatott hajóútjuk során Duncan arcátlanul kihasználja a naiv és szexuálisan kiéhezett Bellát, azzal viszont nem számol, hogy az utazás során szerzett tapasztalatai a hősnőt egyre több és több kérdés feltevésére késztetik a világgal, benne elfoglalt helyével és a férfi–nő viszonnyal kapcsolatban.

A Szegény páráknak a Frankenstein-parafrázis a legerősebb része. Persze ez képezi a történet alapját, ám a cselekmény jelentős hányadában, a középső szegmensben háttérbe szorul, és jellemzően Lánthimosz műve ekkor válik kevésbé érdekessé. A rendező a rá jellemző maró gúnnyal és groteszk iróniával kelti életre, hozza működésbe az ismerős történetet. Természetesen az alkotó szakít azzal a romantikával, amely Shelley regényét, a Boris Karloff főszereplésével készült 1931-es vagy a Kenneth Branagh-féle 1994-es adaptációt áthatja. A Willem Dafoe által a veterán színészhez méltó módon zseniálisan eljátszott tulajdonképpeni Frankenstein, Godwin groteszk karikatúrája Shelley tudósának. Nem fér kétség hozzá, hogy ő is nagy koponya, sőt bizonyos értelemben jobb Frankensteinnél. Jobb, mert Godwin nem „rossz apa” vagy „rossz isten”, sikeres teremtőnek tarthatjuk őt. Neve is erre utal: a „god”, vagyis „isten” és a „win”, vagyis „győz” szavakból tevődik össze. Godwin törődik Bellával, valóban apja az új teremtménynek, és ha el is mulaszt bizonyos epizódokat „gyermeke” életéből, akkor sem azért, mert taszítaná vagy elborzasztaná a nő, hanem mert hóbortos tudós, aki egész életét a tudománynak szenteli. Ezért is karikatúrája Frankensteinnek, gyakorlatilag a saját testét is a kísérleteknek teszi ki, így összeszabdalt, varratokkal teli arcával végső soron ő néz ki szörnyetegnek, míg Bella a szépség megtestesítője, amint arra neve is utal.

Godwin tehát jó tudós és jó apa, de őrült, ezt bizonyítják furcsa állatai, például a disznófejű tyúk. Őrültsége miatt nincs adekvát kapcsolata a körülötte levő világgal, ezért hiába is szereti és óvja Bellát, elvéti a nevelés egyik fontos mozzanatát, hogy a gyermek a szociális interakciók során alakítja ki a megfelelő identitást. Frankenstein és Godwin legnagyobb bűne, hogy a teremtényt megfosztják a társadalmi érintkezéstől, csak ezt más-más okból teszik. A végeredmény viszont ugyanaz: egy amorális lény, aki inadekvát dolgokat tesz, amikor kapcsolatba kerül a többi emberrel. Ez a film fekete humorának a fő forrása.

A Szegény párák főszereplője nem Godwin, hanem Bella, a film az ő fejlődésének történetét követi, amely így egyszerre pikareszk és mentális utazás. Erre a csak látszólag hálás, de valójában egyáltalán nem könnyű feladatra Emma Stone-t kérték fel, akit joggal jelöltek Oscar-díjra, sőt meg is érdemelné az aranyszobrot. Stone nemcsak testileg alakult át a szerep kedvéért, hanem mentálisan is, játéka már-már method actingnek, vagyis a hősnőjével való teljes egyesülésnek tekinthető. Bellaként pontosan úgy mozog és cselekszik, olyan faarccal beszél embertársaihoz, és mond akár arcpirító, vulgáris dolgokat, mint ahogy azt egy ember által megalkotott, intelligenciával felruházott robottól elvárnánk. Lehet, hogy külsőleg gyönyörű és karizmatikus nő benyomását kelti, de ezt minden megnyilvánulásával ellenpontozza. Stone ezért is tökéletes választás: külsőleg törékeny szépség, játékában vad, nyers, szertelen.

Az alkotókat érezhetően jobban érdekelte a regény társadalmi-politikai szatírája helyett annak feminista olvasata. Ez a Frankenstein-parafrázis Achilles-ina, mert a nőjogi üzenet miatt a Szegény párák sokszor válik didaktikussá, lapossá és sablonossá. Lánthimosz műve roppant szájbarágós már a cselekmény elején, vizuális szinten. Bella napjai Godwin „fogságában” szó szerint is szürkék, mivel a filmkép fekete-fehér vagy szépia hatású, majd amikor a nő megszökik Duncannel, amikor kitárul a világ, minden színesre vált. Persze a felszabadulás eufóriáját Lánthimosz később ellenpontozza, a cselekmény végén pedig egy rövid epizód erejéig megismerteti a nézőt a rabság kifejezetten színpompás változatával.

A Szegény párák feminizmusa sem feltétlenül felszínes és szájbarágós. Lánthimoszék frappánsan, humoros formában megragadták Bella karakterén keresztül, hogy milyen éles kontrasztban áll vagy állhat egymással a biológiai nem és a társadalmi nem, általánosabban a természet és az ideológia. Bella külsőleg vonzó, felnőtt nő benyomását kelti, aki a 19. század végének, 20. század elejének (nincs pontosan meghatározva a korszak) előkelő ruháiba öltözve arisztokrata hölgyként tűnik fel. Ám társaságban nyíltan és komoly arccal érdeklődik a férfiak péniszmérete iránt, vagy azt javasolja egy idős asszonynak, hogy ha a párja nem elégíti ki, maszturbáljon, ő is ezt teszi. Bella nem akar senkit megbotránkoztatni, egyszerűen nem ismeri az erkölcsöt és a társadalmi érintkezés szabályait, már csak azért sem, mert sem Godwin, sem Duncan nem tanították meg rá. A tudós a kísérleteivel, az ügyvéd a szexuális kizsákmányolással volt elfoglalva, Bella társadalmi-politikai nevelésére nem jutott idejük. Itt ér össze tulajdonképpen a feminizmus és a frankensteini történet.

Ebből pedig adódik a kérdés, hogy miért kell nevelni a nőt. Miért kell megzabolázni és prüdériára kényszeríteni? Egy férfi – mint Duncan – miért törhet rá a nőre a legintimebb pillanatai közben, egy nő viszont miért nem beszélhet nyíltan a szexualitásról? A Szegény párákban a szerepjátszás az ideológiai konstrukcióból fakad, amelyet a patriarchális társadalom tart fenn, természetes, kezdettől fogva létező dolognak beállítva a normákat és a nemi szerepeket. Holott a halott anyagból létrehozott amorális Bella az élő példa arra, hogy a „nőiesség” nem az egyénnel született jellemző, hanem társadalmi képződmény, amelyet egy egész embercsoport szabályozására hoztak létre és tartanak fenn. Innen pedig nem nehéz általánosítani, illetve analógiákra, más ideológiai konstrukciókra asszociálni. Ebben az értelemben ízig-vérig frankensteini „szörny” Bella, csak őt nem egyetlen őrült tudós, hanem több „Frankenstein” formálta, illetve deformálta. Akár úgy, hogy nem tanították meg az értelmes kommunikációra, akár úgy, hogy különféle nőszerepeket akartak rákényszeríteni, legyen szó a feleségről, a férfit kiszolgáló szeretőről vagy a prostituáltról. Vagyis a hősnő nem formálhatja szabadon a saját identitását, azt mások, jellemzően férfiak konstruálják.

Sajnos Lánthimoszék sokszor engedtek a szintén (érthetetlen módon) Oscarra jelölt Barbie-ra jellemző vulgáris és olcsó feminizmus csábításának is. A Szegény párákban megvan a lehetőség arra, hogy általánosabb érvényű allegóriává érjen, hiszen a cselekmény egy pontján a hősnő felfedezi a kontrasztot maga és Alexandria nincstelenjei között. Bella itt ráeszmél, hogy míg ő fényűzésben él és a testi örömöket hajszolja, addig más emberek, legyenek azok nők, férfiak vagy gyerekek, borzalmas életkörülmények között vegetálnak. Ám ez megmarad zárványszerű epizódnak, amellyel Lánthimosz később nem kezd semmit. Helyette inkább sorjázza a sablonos és kicsinyesen gonosz férfikaraktereket, élén a Bellát szexuálisan kizsákmányoló Duncannel és Bella testének előző „tulajdonosa”, Victoria férjével. Utóbbihoz egy primitív, elcsépelt metafora is kapcsolódik, amely a cselekmény végén kerül elő, és bár következik Godwin kísérleteiből, a didaktikus feminizmust erősíti. Az alkotók mindemellett rendkívül szerencsétlen módon a homoszexualitást is behozzák a történetbe, illetve összekapcsolják azt a szocializmus eszményével, de ez a cselekményszál erőltetett és összecsapott.

A Szegény párák másik nagy problémája, amely némileg összefügg a didaktikus és demagóg feminizmusával, hogy Bella történetíve ellaposodik a játékidő középső részén. A hősnő rengeteget fejlődik a hajóút egy bizonyos pontjáig, majd Lánthimosz és társai sem az ő jellemét, sem az ehhez kapcsolódó fekete humort nem képesek továbbfejleszteni, sőt a film önismétlővé válik. A Szegény párák párizsi epizódjaiban jut el a mélypontra, itt csak a pár perces „szexmontázs” visz némi színt az elszürkült történetbe, de az is inkább azért, mert a maga groteszk módján szórakoztató. Párizs után, a cselekmény utolsó harmadában a hősnőt néhány olyan krízis éri, amelyek hatására a sztori is el tud mozdulni a mélypontról.

A Szegény párák kétségtelenül izgalmas film, amely főleg a színészkategóriákban érdemli meg az Oscar-jelöléseket (Emma Stone mellett a Duncant remekül megformáló Mark Ruffalo is pályázik az aranyszoborra). A történet szatirikus és groteszk vonásai, a fekete humora és a nőiséggel kapcsolatos bizonyos kérdései szintén értékesek és elgondolkodtatók. Ám szájbarágós és sablonos feminista epizódjai lerontják az összképet. Így Lánthimosz műve olyan, mint egy frankensteini szörny: több anyagból lett összegyúrva, de látszik a „varrat”, vagyis a kontraszt a különböző minőségek között.