Mit jelent a szabadság? Mit jelent a család? Meddig tudjuk tolerálni, sőt, támogatni valaki kényszerképzetét? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket is feszeget Tasnádi István Kartonpapa című műve, melyet ezúttal Herczeg Adrienn alkalmazott színpadra a Pécsi Harmadik Színházban.

Az előadás egy teljesen átlagos vasárnapi ebédnek indul, ahol úgy kell lavírozni a kényes témák között, hogy senki ne sérüljön. Hisz minden családban vannak furcsa figurák és kelekótya rokonok, akikkel nem szívesen ül le az ember egy asztalhoz. De ilyenkor, amikor a családtagok már régóta nem látták egymást, a pálinka és a gőzölgő húsleves között mégiscsak előkerülnek a rég nem említett nézeteltérések, családi viták és minden szőnyeg alá söpört sérelem, amelyeknek aztán lehetetlen gátat szabni.

Az apró tüskéktől kezdve, mint a két család ellentétes szellemisége vagy a darabban megjelenő anyagi kérdés, a ház tulajdonrésze és használati joga, olyan mindent felforgató titkokig jutunk el, melyek alapjaiban ingatják meg a harmonikus családi képet – mintha lenne olyan. Az egyik családot Károly, Juci és Helga alkotja. Juci boldogságra vágyik, akár a férjén áttaposva is. Károly próbál valamiféle stabilitást teremteni a káoszban, mégsem tudja igazán érvényesíteni az akaratát. A lányuk, Helga már Angliát is megjárta, igazi lázadó kamasz, nem igazán érdekli semmi, nem találja még a helyét a világban, állandóan csak a telefonját nyomkodja, a kellő pillanatban mégis ő válik az események irányítójává, aki a legnagyobb káoszban végül rendet teremt.

Károly meghívja ebédre testvérét, a nemrég megözvegyült Évát és annak fiát, Zsoltit. De hogyan is lehet megmondani a gyászba belerokkant Évának, hogy fogja fel végre, a férje már nem él? A nő képtelen szembenézni a valósággal, ezért az életnagyságú, kartonból kivágott családfőt mindenhova magával cipeli, beszélget vele, sőt, hallgat rá, s ugyanezt várja el Zsoltitól is.

Nem ez az első alkalom, hogy a rendező Tasnádi szövegével dolgozik, hiszen Herczeg Adrienn 2021-ben az OSZIP Pécsi Színészképzés növendékeivel is bemutatta már a Kartonpapát. Sajnos azt az előadást nem láttam, ám az interneten talált képek alapján jól látszik, hogy a kellékek, a papírral (jelen esetben talán szövegkönyvekkel) bevont étkészletek, poharak, üvegek, valamint az életnagyságú kartonpapa ötlete is tovább vándorolt a 2023-as előadásba. A Pécsi Harmadik Színház színpadára négy kisebb lelátót építettek a nagyjából hetvenfős közönségnek, akik így szinte az asztalfőről nézhetik végig a páston játszódó előadást. Ezzel a szűkített nézőtérrel, a lelátók elrendezésével, illetve a színpad negyedik falának felhúzásával olyan intim környezetet teremt a rendező, hogy a nézőnek valósággal kedve lett volna vitába szállni a Bacskó Tünde által alakított Évával, mikor az teljes felháborodással öntötte konzervatív nézeteit az asztaltársaság minden tagjára, s tett szemrehányó megjegyzéseket a túlzottan is szabad neveléssel kapcsolatban.

Az igazán lokálpatrióta előadásnak a látványáról a Renyagyár, míg kivitelezéséről a Papír Panír gondoskodott, és mindkét pécsi szerveződés nagyszerű munkát végzett. A fehér terítőn felsorakoztatott, papír étkészletek első benyomásra valójában inkább egy halotti tor hangulatát idézték, amit csak tetézett az először feltűnő család, Károly, Juci és Helga öltözete, amelyben a fekete szín dominál. Ezzel szemben a másik család, Éva és Zsolti fehér ruhákban jelenik meg, ezzel is kontrasztba állítva a két család szellemiségét és álláspontját. Ötletes lett volna esetleg a kartonpapát is felöltöztetni egy ilyen stilizált, rajzoltnak ható ingbe vagy nadrágba, mely passzol a családi öltözethez, igaz, a személytelenség nagyobb teret enged a néző fantáziájának. Nagyon ötletes továbbá a stilizált magnó és a telefon, amelyet lázadó tinédzserként Helga megállás nélkül nyomkod. Érdemes kiemelni a pécsieknek már ikonikusan hangzó „minden punknak van anyukája” Renyagyár-idézetet, mely ezúttal Helga jelmezében kapott hangsúlyos helyet. Az élek kiemelésével ugyanígy rajzolt hatást kap az asztal és a székek is. Az egész fekete-fehér térben rejlik egy kis pop art, némi képregényes stílus, amelyből előtörnek az elfojtott érzések és indulatok, kiemelkedik a színészi játék.

Nagyon jó színészgárdával készült el az előadás. Minden karakter magában rejtette a kellő kihívást és a játéklehetőséget is, amellyel a színészek egytől egyig élni tudtak. A két „ifjú titán” különösen figyelemreméltó, elsőként Szatmári Alíz, aki nem marad meg végig a hanyag, nemtörődöm tinilány karakterében, mivel a történet olyan fordulatot hoz, amelyben a színésznő tündökölni tud. Másrészt Kecskés Alexisz (Zsolti) okozott nagyon kellemes meglepetést játékával, aki rendkívül színesen és tűpontosan jelenítette meg az összetett, már-már skizofrén karakterét.

Az előadás hangulatában szintén fontos szerepet kaptak a zenei bejátszások, melyek mintegy keretbe foglalták az egész produkciót. A nézők helyfoglalását követően a megterített asztal látványát kísérve elindult Lady Gaga Bad Romance című dala, melynek a bevezető pár üteme mintha az Addams Family világát idézné, az üres tér és a fekete étkészlet hangulatához illően. Később, a darab tetőpontján ismét ez a dal szólal meg, ám ezúttal a Postmodern Jukebox előadásában, amit a Jucit alakító Darabont Mikold ki is hangsúlyoz: mind hangulatában, mind mondanivalójában nagyon jól passzol a dal ehhez a kaotikus jelenethez. Végül az előadás legvégén ismét megszólal a Bad Romance, ám ezúttal egészen más feldolgozásban.

Összességében az előadás kritikája, egyúttal dicsérete is, hogy túl rövidnek bizonyult a produkció. Több olyan pillanat is akadt, amelynél jobb lett volna hosszabban elidőzni, kicsit mélyebben belelátni a szereplők gondolataiba, motivációjába, ezért is kár, hogy olyan hamar véget ért a darab. Ugyanakkor nemcsak színházi élményt, de sok gondolkodni valót is kap útravalóul a néző.