Van egy kérdés, amelyet jó párszor hallottam már, amikor előadást tartottam vagy nyilvános beszélgetésen vettem részt a holokauszt irodalmáról. Nem szeretem, mégis mindig megpróbálok a lehetőségeimhez mérten hosszan és alaposan válaszolni. Különböző változatai vannak, de a lényeg nagyjából így hangzik: „lehet még erről a témáról bármi újat mondani?” Amellett, hogy tulajdonképpen mindennel kapcsolatban fel lehetne tenni egy ilyen kérdést (lehet újat mondani még a szerelemről, életről, halálról vagy bármiről, amiről az irodalmi művek szólni szoktak?), annyiban mégis tanúságos, hogy pontosan jelez bizonyos kulturális jelenségeket. Például azt, hogy a holokausztról már igen sokat írtak, a téma népszerű, sőt bármilyen blaszfémnek hangzik, de ettől még igaz: piaca van. Kísérletképpen az egyik magyar könyvesbolthálózat online keresőjébe beírtam az „auschwitzi” szót, és meglehetősen sok könyvcímet adott, ilyen főnevekkel az „auschwitzi” után: bölcsődal, bába, tetováló, könyvtáros, hegedűs, ikrek, mágus, karnagy, lovászfiú, szabotőrök stb. Másrészt ezzel együtt azt is jelzi, hogy az olvasói érdeklődés a mai napig nem lanyhul, bármennyi történetet ismerünk is, az összeset sohasem fogjuk – csak néhány túlélőét, akik leírták, elmesélték hányattatásaikat. Megközelítőleg sem tudnám megmondani, mennyi memoárt olvastam, dokumentumfilmet láttam, videóinterjút néztem végig, és két dologban biztos vagyok. Egyrészt bár szinte mindegyikben vannak vissza-visszatérő elemek, minden történet más, hiszen máshogy élték meg az eseményeket az egyes tanúk. Másfelől minél több ilyennel találkozom, annál kevésbé hiszek benne, hogy képet tudok alkotni az egészről. Úgy értem, történelmi tudásommal persze igen, de a holokauszt sokkal inkább személyes történetekből áll: olyanokéból, akik elmondhatták, és még több olyanból, amelyet sohasem ismerhetünk meg, mert alanyaiknak nem adatott meg, hogy elmondhassák.

Debreczeni József most megjelent memoárjával kapcsolatban azért sem merülhet fel a „mi újat lehet még elmondani” kérdése, mert eredetileg 1950-ben adták ki az akkori Jugoszláviában, majd az 1975-ös második után ez a harmadik magyar nyelvű, immár magyarországi kiadás. Ezzel párhuzamosan számos nyelven megjelent, meglehetősen nagy hírveréssel, veretes ajánlókkal (a magyar kiadás borítóján például Röhrig Géza és Karl Ove Knausgård, az angol nyelvűn pedig a norvég író mellett többek között Jonathan Safran Foer méltatása is olvasható). Érdekes egyébként, hogy a második világháborút követő első években a magyar könyvpiacon szintén rengeteg a háborúról, a zsidóüldözésről és a lágerekről szóló mű jelent meg, és a korabeli kritika is gyakran feltette az ominózus kérdést – akkoriban inkább a baloldalról, manapság pedig, ha valaki nyomtatott szövegben felveti, jellegzetesen jobbról (annak is a széléről) szokta. A jugoszláviai megjelenés idején Debreczeni művének itthon semmiféle recepciója nem volt (a két ország közti 1950-es viszony miatt ez nem csoda), később is csak néhány kósza híradás olvasható róla, tanulmányok, kritikák javarészt a vajdasági magyar napilapokban és folyóiratokban (Híd, Új Symposion, Magyar Szó) jelentek meg.

Egy ilyen megkésett megjelenésnél adódik egy újabb kérdés. Milyen egy 1950-es beszámoló mai szemmel, a holokauszt nagy memoárírói, Primo Levi, Elie Wiesel, Charlotte Delbo stb. ismeretében? Jogos-e a hírverés, igazuk van-e a fenti neves íróknak a szöveg fontosságát illetően? Nos, azt gondolom, Debreczeni József könyve azon túl, hogy megdöbbentő, hatásos mű, amely pontosan leírja a túlélő–szemtanú hányattatásait (vagyis minden benne van, amit egy holokausztműtől várunk), sok tekintetben teljesen egyéni perspektívát alkalmaz. Viszonylag evidens, hogy egy holokausztbeszámolót (mint bármilyen visszaemlékezést) legalább annyira meghatároznak az átélt események, mint az ezeket végigélő és később elbeszélő személy látásmódja. Az előbbi példákat említve, nem csak azért más Levi, Wiesel és Delbo szövege, mert nem teljesen ugyanazokon az élményeken mentek keresztül, és nem is ugyanakkor voltak ugyanott: Delbót még 1942-ben deportálták Auschwitzba, majd egy év múlva Ravensbrückbe került, Levi ’44 elején került Buna-Monowitzba, Wieselt pedig késő tavasszal vitték Birkenauba, majd Bunába és Buchenwaldba. Szemléletmódjuk is radikálisan eltérő: a vallásos Wiesel teljesen máshogy narrativizálta a hányattatásait, mint az ateista értelmiségi kémikus, alapvetően analitikus beállítottságú Levi vagy Delbo, akinél francia értelmiségi háttere mellett nőisége és a rabnői közösséggel való szolidaritása is kiemelkedően fontos. Debreczenit (akárcsak a legtöbb magyart) szintén ’44 késő tavaszán deportálták: előbb az auschwitzi főtáborba, majd a Gross-Rosen-táborkomplexum különböző lágereibe. Ezek közül talán a leghátborzongatóbb a könyv második felének nagy részét kitevő Dörnhau leírása. A cím, a „hideg krematórium” ezt a helyet jelöli, amely a maga módján legalább olyan végletesen képviseli a holokauszt borzalmát, mint a gázkamrák. A láger ugyanis egy kórházkomplexum, amelyet azonban a legkevésbé sem a gyógyítás céljából hoztak létre, hanem éppen az ide kerülő haldoklásának elősegítésére. Leginkább valamiféle „elfekvőre” hasonlít, ahol még a munkatáboroknál is szörnyűbbek a körülmények, az egész nem szól másról, csak az ott lévők elpusztításáról. Ráadásul Debreczeni és társai nem azért kerülnek ide, mert betegek, hanem egyszerűen átszállítják őket egy másik táborból.

Debreczeni nem azok közé a korai memoárírók közé tartozott, akik egyedül a holokausztélmény hatására ragadtak tollat. Költőként, regény- és újságíróként, műfordítóként korábban is tevékenykedett, viszonylag jó nevű szerzőnek számított. Mindez jól látszik a szöveg kidolgozottságán: valóban erős prózáról van szó, amely pontosan beszámol a történtekről, és bár nagyon sok szörnyűségről ír, az elbeszélő őriz némi távolságtartást, egy pillanatra sem válik melodramatikussá, mint oly sok háború utáni beszámoló. Vagy ha úgy érzi, igen, akkor reflektál is az események leírhatóságának, irodalommá formálásának problémáira. A gross-roseni táborkomplexum Eule nevű lágerében játszódó részben például bemutat egy epizódot, amikor az egyik hírhedten kegyetlen SS-százados megjelenik a rabok között, kiválasztja a legjobban dolgozó foglyot, majd a többiek előtt fejbe lövi, megmutatandó, mennyire keveset ér itt bárki élete. A narrátor pontosan leírja a kegyetlen jelenetet, majd ennyivel kommentálja: „Giccs. A borzalom mindig giccs. Ha valóság, akkor is”.

A másik, ami a könyvet különlegessé teszi, hogy Debreczeni nemcsak leírja a vele és társaival történt borzalmakat, hanem igyekszik a táborok működését átlátni és képet alkotni az ottani szociális hálózatról is. Itt elsősorban újságírói énje kerül elő, s a körülötte lévő világot is ezzel a tényfeltáró szemmel figyeli. Beszámolójának egyik alapeleme, hogy a lágervilág tulajdonképpen önálló társadalomként funkcionál, amelyet a németek hoztak ugyan létre, ám közvetlen működtetésében inkább csak felső hatalomként és állandó ellenőrzőként vesznek részt. A táboroknak kialakul a maguk sajátos társadalmi hierarchiája, amely groteszk módon viszonyul a lágeren kívüli relációkhoz, ugyanis azoknak kvázi fordítottja. Akik otthon a polgári rétegződés legalján álltak, nem vitték semmire, ügyeskedésből, segélyekből próbáltak megélni, itt „magukra találtak”, s hamarosan a fogolyhierarchia felső rétegébe kerültek. Mindez fordítva is működött: az egykori nagytőkések, polgárok, értelmiségiek nagyon gyorsan lecsúsztak, és mivel nem jutottak megfelelő élelemhez, rosszabb munkákat kaptak (hiszen az itteni új „arisztokráciának” járt minden kiváltság), így igen kevés eséllyel élték túl a lágert. „Ha valahol, itt igazán megvalósult a Biblia kenetteljes igéje – jegyzi meg az elbeszélő –: utolsókból elsők lettek, és megfordítva: elsőkből, tekintélyesekből, vagyonosokból a legutolsók”.

Vagyis a lágerben a maga kifordított módján van rend és rendszer, és a túlélés egyik alapfeltétele ennek kiismerése. Így tud a főszereplő némi előnyre szert tenni a „hideg krematóriumban” azzal, hogy összeismerkedik a szobaparancsnokkal, Róth Sanyival, az egykori betörővel. Amikor ugyanis Debreczeni elárulja neki, hogy a civil életben törvényszéki tudósító volt, azaz ismerős a bűnözők világában, Róthnak imponál, és szárnyai alá veszi a fiatalembert. Egyetlen dolgot akar cserébe: mesélni egykori „hőstetteiről”, azaz korábbi vagányhistóriáival dicsekedni. Hallgatóság kell, akinek beszélhet, aki révén emlékezhet, így tartva életben saját magát. Sőt, az is kiderül róla, hogy messze nem olyan kegyetlen, mint korábban hitték, inkább amolyan „jég hátán is megélő” figura, aki a lágerben is megtalálja számítását: mindenkit ismer, tekintélye van, könnyen jut pluszélelemhez. Ám a táborban e rend is ideiglenes, kialakulhat ugyan egy ideig-óráig működő hierarchia, amely a felül lévőknek viszonylagos biztonságot nyújt, azonban ez is csak illúzió, hiszen a „kiváltságosok” is ugyanúgy a megsemmisítendő tömeg részei. Róth Sanyit is hamar elhagyja szerencséje: vesegörcs miatt megoperálják, ám a higiénia teljes hiánya és az orvosnak csúfolt rab kontársága miatt a műtét másnapján szörnyű kínok közt hal meg. Utolsó óráiban mindenkit túlordítva valódi orvost követel, a tábor legnagyobb kincsét, kenyéradagot ígérve bárkinek, ha segítséget szerez. Ám már hiába, ahogy egy másik ügyeskedő rab gúnyosan megjegyzi: „…ez se valami biztos üzlet”.

A tábori hierarchia tehát ideiglenes, illúzió csupán, ez is a holokauszt végrehajtását elősegítő eszköz. Hiszen a táborlakók egy része alkalmazkodott, elfogadta az új „társadalmat”, megpróbált benne „boldogulni”, reménykedve, hogy ezt is túléli majd – ahogy a kinti világban is „boldogult” és „túlélt”. Debreczeni műve pontosan bemutatja ezt a mechanizmust, a táborok mikrovilágának játszmáit. A jelentős holokausztművekben nem csupán a szörnyűségekkel szembesülhetünk; nemcsak az eseményekről számolnak be, hanem magáról az emberről is. Arról, hogy mit tud elviselni, miként alkalmazkodik, mi tartja életben, és milyen (sokszor hamis) reményekbe, illúziókba tud kapaszkodni. Mindig lehet újat mondani, és Debreczeninek, úgy gondolom, nemcsak 1950-ben sikerült az akkori művekhez képest új hangot és nézőpontot felvillantani, hanem könyve most olvasva is megdöbbentő élmény.