Ez itt a Gátak. Ez itt a nyest a borítón. Ez itt az olvasó, aki írni kezd a könyvről:

Előbb-utóbb minden író szembesül a prózaírás korlátaival. A valóság megragadására tett kísérlet elkerülhetetlen kudarc, sosem lesz, nem is lehet elég pontos: az emlékek megbízhatatlanok, a történetek túl sokat változnak attól függően, ki meséli őket, és maga a nyelv is korlátoz, a szavakkal való ábrázolás torzít, mint egy rosszul tömörített fájl. Irene Solà első regénye, a Gátak is ezzel játszik el – főszereplője, Ada három Angliában töltött év után hazaköltözik szülőhelyére, egy kis katalán faluba, ahol meg akarja írni a családja, a barátai és a helyiek történeteit. Sok izgalmas szemszögből lehetne beszélni erről a könyvről, a lazán összefüggő elbeszélések sokféleségéről, hogyan kerülnek elő anekdoták, mesék, legendák, dalok, vagy akár az állati, emberi és emberen túli nézőpontokról, de számomra a legizgalmasabb része az elbeszélhetőség vagy elbeszélhetetlenség, a történetmondás határai, az írói és nyelvi gátak.

„Ez itt Ada. Ez itt Ada számítógépének a billentyűzete, amely készségesen várakozik a támadásra.” Így kezdődik a két síkon végigvitt szöveg, amelyek közül egyik a regényét író Ada élete, a másik a helyiek történetei. Már az első bekezdés egyértelművé teszi, hogy Ada írja ezeket a történeteket – vagy sokszor csak próbálja írni őket –, és a kettőnek a narrációja is élesen elkülönül. A kerettörténet rámutatásokkal megfogalmazott mondatai, az örökös „ez”, „ezek” szófordulatok („Ezek itt Ada ujjai, amint a billentyűket verik”) mintha tényszerűségre törekednének, jegyzetszerűségük egyfajta dokumentarista kísérletnek fogható fel. Csak azt nevezik meg, ami ott van, ami létezik, amiről bizonyosságunk lehet. Mintha a történetmondó bizonygatná objektivitását, arra törekszik, hogy az elbeszéltek tükrözzék a valóságot, akkor is, ha ez a törekvés kudarcra van ítélve.

„Arról akarok írni, amit jól ismerek”, mondja Ada. Ilyen „jól ismert” tér a katalán falu, ahol felnőtt, a családja, a gyerekkori barátai, a szomszédok. Ilyen a kutatómunkával fellelhető információ, hogyan végeztek ki boszorkányság vádjával nőket a környékükön. Ezt bizonygatják a YouTube-kommentek egy zenész videójához: akár rá is kereshetünk, létezik-e, ott a bizonyíték. A szavak teszik a dolgukat, leírják a valóságot. Az objektivitás illúziójáért Ada gyakran magát is külső szemszögből ábrázolja, mások történetében mellékszereplővé válik: „Victóriának két lánya van meg egy fia. Az egyik lány felnőtt, és neki is van már gyereke, a másik lány kisebb, bár Pablónál azért idősebb, és Angliában él.”

Ezt az igyekezetet aztán hamar megkérdőjelezi a többi szereplő, majd később a szöveg is. Ada engedélyt kér a családtagoktól és ismerősöktől, hogy írhasson róluk, ők azonban vagy nem akarnak egy könyvben szerepelni, vagy teljesen másként emlékeznek az eseményekre, vagy zavarja őket, hogy Ada kisajátítja azt, ami az övék. „És mert nem akarom, hogy megírd. Azt szeretném, ha továbbra is az enyém maradna, és olyan lenne, amilyen volt, nem pedig olyan, amilyennek megírtad.” Ada is hamar felismeri ezeket a gátakat, és rögtön mentegetőzik: „Egy kicsit majd regényesítek is, kitalálok hozzá részeket, mert valahogy el kell mesélni a történetet, de az benne a pláne, hogy rólunk szól.” Később még jobban eltávolítja őket, már nem csak mentegetőző, szinte támadó, és kifejezetten lopásnak nevezi, hogy mások történetéhez a saját kedve szerint nyúl: „– Nem is igazán rólatok írok – szólal meg végül Ada –, csak azokról a történetekről, amik veletek estek meg. Csak nyersanyagnak használom. Attól kezdve, hogy elloptam, már nem a tietek, már nincs köze hozzátok.” Így a fikció kiszipolyozza és túlnövi a valóságot: egy jól elmesélt történet és az olvasóra gyakorolt hatás fontosabb, mint a valóság megragadása.

Ada magabiztossága azonban törékeny, a jelenben játszódó szál sorra veszi az írói kudarcait. Eleinte a szülei válása lenne a fókuszban, róluk akart regény írni, engedélyt is kér rá az apjától, és szerepel is a szövegben egy kezdemény, de Ada érzi, hogy nem jó: „És ez itt Ada, aki hangosan azt mondja: »Mekkora kibaszott szarság.«” Később újra próbálkozik egészen más stílusban, amely nyelvi feladással végződik: „És még ma is élnek, ha meg nem hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa hgfdsahgfdsa…” Végül a Gátak nem is szól Ada szüleinek válásáról, csak egy lesz az elvetélt regényötletek közül.

Hiába a dokumentarista bizonygatás és a könyv elején a figyelmeztetés, hogy a szereplők a telefonszámukig hús-vér emberekről lettek mintázva, a szöveg hamarosan elismeri a kudarcot, és játszani kezd a fikció és a valóság viszonyával. Így születik történet egy helyi házban élő kísértetekről, vagy egy tehénről, aki egyes szám első személyben mesél folyóba esett társáról, Samantháról, akinek oszló testéből előbukkanó fehér koponyáját várja. Érdekes, hogy ez az állati nézőpont mennyire különbözik Solà későbbi regénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy állati nézőpontjaitól: itt a tehén antropomorfizált, emberi fogalmakkal gondolkodik, viccet mesél, része a szöveg önironikus játékának, hogy itt aztán semmit se higgyen el az olvasó, hiába minden korábbi bizonygatás. A mágikus elemekkel saját korábbi komolyságát teszi idézőjelbe. A szavak képtelenek visszaadni a valóságot, pont annyira higgyen bennük az olvasó, mint a kísértetekben vagy az emberként gondolkodó tehenekben. Ennek a játéknak egyik csúcsa a zombifejezet, ahol Ada és barátai egy bevásárlóközpontban fertőzött hordával találkoznak, és végül maguk is zombivá válnak: a szöveg már meg sem próbál a valóság ábrázolására törekedni, könnyed derűvel ismeri el saját vereségét.

A fikció és valóság viszonya ennél is árnyaltabb, gyakran a szereplők befolyásolják a regény alakulását, például Ada barátja megjegyzi: „Egyszer elmegyünk vadászni, hogy tudjál írni a vadászatról is egy történetet.” Ezzel megfordul az ok-okozat, nem a valóság adja az alapanyagot a történetekhez, hanem a történetek követelnek alapanyagot maguknak, és befolyásolják a szereplők viselkedését. Hasonló következik be egy másik szereplőnél is, aki hiányolja, hogy miért nem írnak erőszakos krimiket falusiakról, a következő fejezet pedig a „Történet parasztokról és az erőszakról”. Így pedig Ada ismerősei, valamint a falu lakói nemcsak elszenvedői a regényírói „lopásnak”, hanem társalakítói is a történeteknek, a valóság és a fikció oda-vissza hat.

Az utolsó szöveges fejezet merészkedik ebben a legtovább: Ada ekkor a medencében úszva fejben egy olyan történetet ír meg, amely valóra váltja önmagát, rokonai pedig akaratuk ellenére kénytelenek úgy cselekedni, ahogy az a papíron állt. A szavak hatalommal bírnak a valóság felett, a fikció alakítja az ő életüket.

A valódi utolsó fejezet („Szeptember”) pedig nem is szöveg, hanem fényképek egymás után, ugyanazokkal a rámutató, dokumentarista stílusú képaláírásokkal, amik már a szövegben is előfordultak. „Ez a nyest.” „Ez a Loki.” A fényképek utólag alátámasztják Ada történeteit, bizonyítékul is szolgálhatnának a nyestre vagy a Loki nevű kismacskára, de a fotók egyúttal a vereség beismerései is: ha Ada fényképekkel kénytelen igazolni a valóságot, akkor a szavai haszontalanok voltak. Ráadásul ugyanaz az önirónia, ami a szövegen is végigvonult, a képeknél is megjelenik: két egyforma sötétszürke négyzet alatt ott a felirat, „Ez a kék szín.”, „Ez a piros szín.” Ahogy a szavak, úgy a képek is kevésnek bizonyulnak.

És hogy akkor van-e értelme írni? Legyőzhetők-e szavakkal a gátak? Irene Solà szerint talán igen, különben nem tartanánk kezünkben ezt a könyvet. A sorozatos kudarcoknak ellentmond a megjelent regény, hogy olvashatjuk ezeket a történeteket, és végül nem számít, mennyire igaziak vagy sem. A fikció és a valóság szinte felcserélhető.

Ez itt a vége. Ez itt a Gátak.