Annie Ernaux életműve az „ön-társadalmi-életírás”[1] műfajának jegyében olyan személyes életút különböző eseményeit kapcsolja össze szoros láncolattá, amely mélyen beágyazódik születésének politikai és társadalmi kontextusába. Ennek a rétegzett világképnek a segítségével a szerző irodalmi szövegeinek elbeszélője olyan szociológiai nézőpontot érvényesít, amely a lehető legtárgyilagosabb keretben dolgozza fel a múlt személyes életeseményeit. Az elbeszélő identitása az emlékezés során az osztályváltás és a női emancipáció mindennapos küzdelmeiben folyamatosan formálódik, ezáltal pedig a társadalmi és a személyes tapasztalat egyaránt változékony viszonyok dinamikus alakulásában ragadható meg.

Annie Ernaux ezen meggyőződéseinek és írói témáinak kötelékében írja az eredetileg 2000-ben megjelent Az esemény (L’événement) című szövegét is. A narráció az elbeszélő (akit a lejeune-i paktum értelmében azonosítok a szerzővel) 1963 októbere és 1964 januárja közötti nem kívánt terhességét, majd a korabeli francia törvények szerint illegális terhességmegszakítását beszéli el. A múltbeli események narrációját keretbe foglalja a szerző látogatása a jelenben a kórházban és terhességmegszakításának helyszínén, a visszaemlékező narrációt pedig az 1999-ben a szöveget író szerző zárójelek között beékelt (ön)reflexiói szakítják meg időről időre.

Azt, hogy a szöveg kontextusában pontosan mit kell értenünk a címben szereplő „esemény” szón, már a Michel Leiristől származó mottó feloldja számunkra: „Kettős vágyam: hogy az eseményből írás legyen. És az írásból esemény.” Ennek megfelelően a szöveg tétje annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként lehetséges az irodalmi szövegben egy megtörtént tapasztalatot olyan módon feleleveníteni, hogy az az írás aktusában társadalmi hatást gyakoroljon. Az esemény írói vállalkozása így mind témaválasztásában, mind szerzői önpozicionálásában elkötelezett munka, amely az irodalmi szöveget társadalmi és politikai aktorként látja és láttatja.

A témaként kijelölt nem kívánt terhesség és a terhességmegszakítás női, az intimitás és a szexualitás terébe tartozó, hangsúlyosan testi tapasztalatok. A műben teljes terjedelmében idézett, 1948-as francia törvény azonban 1963-ban és ’64-ben börtönbüntetéssel, pénzbírsággal és foglalkozásuk gyakorlásától való eltiltással sújtotta mindazokat, akik terhességüket megszakították, vagy ebben bármilyen módon segédkeztek. A várandós nő így nem rendelkezhet szabadon teste fölött, amennyiben pedig meg kívánja szakítani terhességét, kizárólag illegális eszközökhöz folyamodhat. A törvény általi tilalom így elborzadással vegyes kíváncsiságot vált ki más magánszemélyekből, döntően férfiakból, akikben a nő terhességének ténye több esetben szexuális vágyat vált ki („Egy csapásra olyan kíváncsiság és élvezet ült ki az arcára, mintha széttárt lábbal felkínálkozva látna maga előtt”). Emellett a szakemberek is mereven elzárkóznak a segítségnyújtástól („Egy derékba tört karrierrel szemben keveset nyomott a latban egy hüvelybe feldugott kötőtű”), a várandós nő pedig érzelmileg eltávolodik nőtársaitól („Ott volt a többi lány az üres hasával, meg én”). A törvénnyel és a társadalmi konvenciókkal szemben illegálisan cselekvő nők, terhességmegszakítók és angyalcsinálók között azonban olyan sorsközösség alakul ki, amely egyrészt támaszt jelent az egyéni történet túlélésében, másrészt pedig kollektív tapasztalattá tágítja a személyest („Láthatatlan láncot alkotnak bennem [¼] Úgy érzem, hogy magukban hordozzák a történetemet”).

A személyes és intim tapasztalat, valamint maga a női test társadalmi különbségek és küzdelmek terepévé válik. Ez abban a folyamatban kap fontos szerepet, ahogyan a törvény meghatározza a közerkölcsről való gondolkodást („A törvény mindenütt jelen volt. [¼] És szokás szerint nem lehetett eldönteni, hogy az abortusz azért tilos, mert bűn, vagy azért bűn, mert tilos”), emellett pedig a nem kívánt terhesség osztályvetületet is kap. Egyrészt a „megesett lány” az elbeszélő képzeletében is munkásosztálybeli származásához kötődik („a megesett lány [¼] a szegénység jelképe volt. [¼] bizonyos értelemben a társadalmi kudarc növekedett a hasamban”), másrészt amikor a sikeres terhességmegszakítást követő vérveszteség miatt a nőt kórházba szállítják, az ügyeletes orvos azt gondolja az elbeszélőről, hogy, mint a legtöbb „megesett lány”, ő is szegény sorból származik, és erőszakosan bánik vele. A fiatal orvos később megtudja, hogy a nő bölcsészhallgató, és szégyelli magát, hogy egy „azonos világhoz tartozó” személlyel úgy beszélt, ahogy „egy szövőnővel vagy bolti eladóval szokás”. Mind a törvény erkölcsi megbélyegzése, mind a kórház intézményének hierarchiája így megerősíti és fenntartja az osztálykülönbségeket, és az ilyen alá-fölérendeltségi viszonyok feltárása az irodalmi szöveg feladatává válik.

A személyes és az intim társadalmivá tétele legmarkánsabban az írás, az irodalmi szöveg megszületésének és kiadásának eseményében valósul meg. Az elbeszélés létrejöttének célja expliciten is megjelenik a szövegben: „ha nem mesélem el ezt a történetet az elejétől a végéig, akkor elkendőzöm a nők valóságát, és a férfiak világuralmát szolgálom”. Ennek értelmében a szerző meggyőződése az, hogy egy olyan személyes esemény megírása és közreadása, amely kollektív viszonyrendszerben is megérthető, erkölcsi kötelesség, hiszen hozzájárul a társadalmi hierarchiák felszámolásához. Ezt a célját ugyanakkor csak úgy érheti el, ha a valóságot ábrázolja. A szöveg igazságértékét a zárójelek között közölt szerzői (ön)reflexiók szavatolják, amelyek többször a leírtak valóságtartalmát ellenőrzik, ezzel megteremtve a szöveg autentikusságát. Az elbeszélt történetben emellett paratextusként idézetek szerepelnek a terhesség és az azt követő események idején vezetett naplóból és zsebnaptárból, amelyek szavatolják „a támpontokat és a tények rekonstruálásához szükséges bizonyítékokat”. Ez a szigorú „feltáró munka” ugyanakkor az emlékezet és annak megmásító hatása által sodródik veszélybe, így a szerző többször jelzi, hogy kizárólag azokról az érzésekről ír, amelyeket a múltban érzett, nem hagyja, hogy a jelenben őt elöntő érzelmek befolyásolják a szöveg megszületését. Az erkölcsi szükségszerűség, amely a megírásra kényszeríti a szerzőt, nem más, mint a történelem terhe, amely a jelenben is hallgatásra kényszeríti a múlt áldozatait. Ernaux meggyőződése szerint a múlttal számot kell vetni, hogy annak történeti korlátai és megkövült kifejezései a jelen új viszonyrendszerében nyerjenek új jelentést. Az intim tárgyiasításával és társadalmi dimenzióba helyezésével válik így „az intimről szóló diskurzus politikai tetté” (Gyimesi Timea).

A személyes történet felmutatása a nyilvánosságban és az ennek köszönhetően megvalósuló társadalmi változásba vetett hit, a szigorú, tényekhez szorosan kötődő munka a tanúvallomás műfaji kódjait is felidézhetik. Ahogyan pedig a tanúvallomás esetében egy kívülálló autoritás, a bíró, úgy az irodalmi szöveg esetében is más személyek, az olvasók dönthetik csak el, hogy mi lesz a mű sorsa („Egyáltalán nem lesz többé hatalmam a szövegem felett, ugyanúgy közszemlére állítják majd, ahogy annak idején a testemet az Hôtel-Dieu Kórházban”), az írás így válik a könyvtárgyban eseménnyé.

Az esemény plasztikus, tárgyilagos, tényszerű nyelvezetű története Lőrinszky Ildikó kiváló és pontos fordításában meghökkentő és zavarba ejtő. Az irodalmi szövegben az intim kollektívvá és társadalmivá válik – a fordítás megjelenése pedig már abban a tekintetben eseménnyé vált, hogy a könyv egy évvel a magyarországi abortuszszabály-módosítás után jelent meg.