A magyar fordítóház nevében Rácz Péter A párhuzamosság szédülete címmel konferenciát rendezett Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéről és annak fordításairól szeptember 28–29-én. A könyvet eddig hat idegen nyelven adták ki, hat újabb fordítás pedig folyamatban van. A kétnapos, szeminárium jellegű konferencia szekcióit Szolláth Dávid moderálta.

„Ritka pillanat, hogy a magyar lesz a lingua franca” – mondta Christina Viragh, a Párhuzamos történetek német fordítója a konferenciát összegezni hivatott kerekasztal-beszélgetésen. Valóban ritka, és egészen valószerűtlen élmény volt a Nádas-konferencia két napja, melyen a világ minden tájáról (Kínából, Norvégiából, Spanyolországból, Németországból, Franciaországból, Romániából, Horvátországból, Szlovéniából) érkező fordítók osztották meg egymással és a közönséggel fordítói tapasztalataikat és nehézségeiket. Mindezt magyar nyelven, és nem is akármilyen, nyelviskolákból vagy ’56-os felmenőktől többé-kevésbé elsajátított magyar nyelven, hanem olyanon, amely az általuk korábban fordított szerzőkön, Kosztolányin, Krúdyn, Nádason, Esterházyn, Kertészen és másokon csiszolódott. Ugyanez köszönt vissza a kávészünetekben és az éjszakába nyúló, az őszi Balatonfüred minden nyitva tartó vendéglátó-ipari egységét végigzarándokoló közös beszélgetéseken is, valamint a szintén csodálatosan heterogén közönség fiatal tagjainak kommunikációjában is, akik többek között Oroszországból, Horvátországból, Lengyelországból és Kínából érkeztek a Balassi Intézet műfordítói képzésére.

A konferencia, noha egyetlen mű köré szerveződött, igazán változatos és nagyszabású volt. A fordítók részéről az esszé-szerű, a fordítás mibenlétéről általánosságban elmélkedő szövegek felolvasása mellett elhangzottak konkrét, komparatív nyelvészeti kérdéseket középpontba helyező előadások, valamint mélyrehatóbb szövegelemzések is. A szekciók sokszínűségét nemcsak interkulturalitásuk biztosította, hanem az is, hogy a meghívott előadók között a fordítókon kívül irodalmárok, teoretikusok is helyet kaptak (Bodor Péter, Radics Viktória és Bagi Zsolt). Így a Párhuzamos történeteknek találkozhattunk szociálpszichológiai, fenomenológiai, metafizikai és a történelmi tapasztalatot alapul vevő olvasataival is.

Nem meglepő, hogy bizonyos magyar és Nádas-nyelvi sajátosságok újra és újra előkerültek a különböző nemzetiségű fordítók beszámolóiban. Alig volt, aki ne említette volna meg, mennyi nehézséget okoz a magyar E/3 személyű leírásban, hogy nem derül ki, férfiről vagy nőről van szó. A legtöbbek által említett példa Gyöngyvér és Ágost emlékezetes szeretkezési jelenete volt, melyben kifejezetten nehéz eldönteni, egy-egy cselekvés a férfi vagy a női szereplőre vonatkozik. A kérdésre kitért Nádas Péter is a konferenciát záró beszélgetésén Károlyi Csabával, és (nem okozva nagy meglepetést) azt mondta, gyakran szándékolt prózapoétikai eszközként alkalmazza a cselekmény efféle elbizonytalanítását, a fordítóknak mégis tudniuk kell, milyen nemű szereplő végzi az adott cselekvéseket, hiszen csak így tudnak értelmes és gördülékeny szöveget létrehozni a célnyelven.

Az orvosi végzettségű kínai Jü Cö-min, akinek saját bevallása szerint (szépírói munkája mellett) három éve van végigolvasni és lefordítani a Párhuzamos történeteket, a Sátántangót és a Harmonia caelestist, az átlagosnál komplexebb nyelvi és kulturális különbségekkel szembesült. A kínai nyelvben ugyanis sokkal precízebb kifejezések vannak (többek között) a családi viszonyok megnevezésére. Míg a magyarban például egyszerűen nagynénit mondunk, a kínaiban tudni kell, apai vagy anyai ágról van-e a rokoni kapcsolat, hogy idősebb vagy fiatalabb testvérről van-e szó, esetleg a fiú- vagy lánytestvér feleségét jelöli-e a magyar jelölő. Hasonló problémák merülnek fel nagyszülőknél és unokatestvéreknél is. Mit tehet ilyenkor a fordító? Jü Cö-min például hosszú e-mailekben faggatja Nádas Pétert szereplőinek családfájáról és másokról, aki – mint megtudtuk – türelmesen, terjedelmes válaszlevelekben reagál ezekre.

Adan Kovacsics, a spanyol fordító, zenei műveltségét alapul véve megkísérelte megállapítani, mi a Nádas-szövegek ritmusképző eleme. Az állandóan előbukkanó „mintha”, azaz a „Como si” – válaszolja meg, déjà vu-t idézve a hallgatóságban, hiszen nem ő volt az első a fordítók közül, aki kitért erre a jellegzetességre. Kifejezetten izgalmas volt, ahogy dialógusba léptek egymással a konferencia előadásai és a (szintén élénk párbeszéddel végződő) Nádas-beszélgetés. A második nap végére teljesen egymásra hangolódott (főként előadókból álló) közönség egyszerre morajlott fel, nézett össze és bólogatott, mikor Nádas Péter olyan témákra tért ki, melyekről már azt megelőzően szó esett, még a szerző jelenléte nélkül. Ilyen volt a sokat vitatott lábjegyzetelés kérdése is, melyről Nádas azt nyilatkozta: „Ha lennének lábjegyzetek, az ember megőrülne.” A reáliákat és kulturális, történelmi adalékokat ilyenformán magyarázókról nemes egyszerűséggel azt mondta, „elmebetegek”, hiszen ebből kiindulva „az egész irodalmat lábjegyzetelni kéne”.

A Nádas készülő önéletrajzának felolvasásával végződő beszélgetés egyik legfigyelemreméltóbb és legtöbb hozzászólásra késztető pontja az író Mészöly Miklóssal (jóformán „a mai napig”) folytatott vitája volt, arról, „van-e az embernek folytatása nyaktól lefelé”. A kérdés a többi, igen gyakran felmerülő, testhez és szexualitáshoz kötődő problémával együtt a Párhuzamos történetek kapcsán kimondottan releváns.

Még Károlyi Csaba beszélgetése előtt az ötszekciós konferencia összegző kerekasztal-beszélgetésben és a Párhuzamos történetek egy-egy részletének idegen nyelvű felolvasásában kulminálódott. A párhuzamba állított francia, spanyol, szlovák, szlovén, horvát, kínai, román, német és norvég szövegrészek valóban szédítő hatásúak voltak. A páratlan zenei-esztétikai élmény mellett a (nyelveken túli) megértés illúzióját is nyújtották a jó ismerősökké vált fordítók interpretációjában elhangzott, világszínvonalú Nádas-sorok.