Prága óvárosában, a Rudolfinummal átellenben látható John Hejduk 2016-ban felavatott emlékműve, a Jan Palach temetése. Két építményből áll, az egyik „Az öngyilkos háza”, a másik „Az öngyilkos anyjának háza”. Mellettük az amerikai költő, David Shapiro verse olvasható angol és cseh nyelven. Az öngyilkos háza ezüstszínű, a tetején a fémlángok kitárulnak az ég felé, akár egy virág szirmai. Az anya háza rozsdaszínű, a lángok magukba záródnak. Mindkét ház lángban áll, de más módon.

Mintha ennek az emlékműnek lenne a párdarabja – mutatis mutandis – a színpadra állított Škofja Loka-i passiójáték záróképe. A 18. század eleji  passiójáték a legrégibb szlovén nyelvű dramatikus szöveg, a kapucinus Romuáld atya (eredeti nevén Lovrenc Marušič) munkája; Škofja Lokában bizonyos időközönként máig színre viszik több száz önkéntes közreműködésével, az eseményt pedig az UNESCO felvette a szellemi kulturális örökségek listájára. A szlovén kultúra nagy barokk alapszövegéhez nyúlt tehát az előadás, amelyet Jernej Lorenci rendezett a kranji Prešeren Színház és a Ptuji Városi Színház számára, és amelyet a közönség tavaly novemberben magyar felirattal láthatott Szabadkán, a Desiré Fesztiválon.

A hat színész egy kis pódiumon foglal helyet, akár egy kamarazenekar, mellettük kottaállványokon a szöveg. A nézőtérrel szemközt Ádám és Éva ül: Blaž Setnikar és Doroteja Nadrah, akik egy ponttól Jézus és Mária szerepét fogják alakítani. A többiek félkörívben fordulnak feléjük, és megszólal a tizenhárom képből álló passiójáték, méltóságteljes tónusban. Aztán ettől a tónustól a radikális színpadi gesztusokig vezet az ív. A végleges anyagot – ahogy a fesztivál honlapjáról megtudható – az alkotócsapat dolgozta ki a próbafolyamat során, modern szövegbetétekkel dúsítva: képleírásokkal, gyászjelentéssel, a korbácsolás és a kereszthalál fiziológiai részletezésével és így tovább.

A két központi szereplő a másfél órás előadás túlnyomó részében félig vagy teljesen lemeztelenítve, fél karját a magasba emelve áll: az ujjak közé egy szög van odaragasztva, a keresztre feszítés stilizációjaként. Miközben egymást követik a szenvedés stációi, a négy kísérőtárs gesztusai gyöngédségről és óvó szeretetről tanúskodnak: meg-megcirógatják az arcukat, időnként megmasszírozzák a karjukat, vízpermettel hűtik őket stb. A kínszenvedés és az intimitás együttállásában egyszerre van jelen a bűn és a bűnös megkülönböztetésének keresztény parancsa, valamint a fizikai színpadi jelenlét realitása, hiszen a felemelt kéz, a színész keze egy idő után valóban fájni kezd, és ez a fájdalom valódi fájdalom.

​

A bűnbe esett emberpárnak a szájába egy-egy mikroportot dugnak, a szájuk pedig ezután leragasztják. Így próbálják elmondani a bűnbánat szavait, csak hát a bűnbe esett embernek a nyelve is használhatatlanná válik, a beszéde érthetetlen makogás lesz. A rendező azt nyilatkozta, hogy a Škofja Loka-i passiójáték inkább epikus, mintsem drámai anyag; meglehet, így van, ezt az anyagot mégis drámai erővel tölti meg a koncentrált színészi munka. Dacára a játéktér szűk keretezésének nem állóképek sorozatát látjuk, az előadás eleven, folyton zajló eseménysorozat. Voltaképpen a szöveg és a képek feszültsége teremti meg a drámaiságot, a színpadi történések nem-illusztratív jellege, noha az előadás szereplői a maguk módján természetesen folyamatosan illusztrálják-értelmezik az elhangzottakat. Ez az értelmezés azonban újraértelmezés: az előadás alapvető kérdése az, hogy mit kezdjünk a hagyománnyal, ha nem felforgatni akarjuk, hanem valamilyen módon meg szeretnénk őrizni az érvényességét. Egész pontosan: mit jelenthet egy passiójáték ma, a szekularizált világban? Vulgo: mire megy ki a játék? Mit tanít a Škofja Loka-i passiójáték a megváltásról és a szenvedésről?

A befejezés során Jézust leszedi a keresztről a kísérője (Gregor Zorc), miközben kedélyes csevegéssel taglalja egy vélhetően húsvéti lakoma fogásait, a húsleves és a grillezett marhanyak receptjét. Egymás vállát átkarolva átvágnak a nézőtéren, és kisétálnak a színházból. A színpadon ott marad a keresztre feszített Mária, és miután egy nagy könyvből felolvassák előtte a passiójáték záró szakaszát, a Krisztus sírja című képet – „Uralkodjon el a szeretet a világon, ahogy te tanítottad nekünk” –, teljesen magára hagyják. Ott áll szemközt a nézőtérrel, lemeztelenítve, leragasztott szájjal, halotti jelentésekkel teleragasztva, a könnyeit nyelve. Aztán egy idő után nagyon lassan, egy megerőszakolt nő remegő mozdulataival felöltözik, és kibotorkál a színpadról. Lehet, hogy a Fiú – a megváltó, a mártír, a hős – mindig értelemmel teli áldozatot hoz, de ez az értelem nem enyhíti és nem teszi kevésbé kilátástalanná az Anya szenvedését. Az ő háza, akárcsak Jan Palach prágai emlékművén, óhatatlanul magára zárul.

(Bélyegkép: Desiré Fesztivál; fotó: Keresztesi József)