Hol volt, hol nem volt, gyermekkoromban volt ott egy sziget az Adrián: Brioni. A tar kőtörő szigettel, Goli otokkal ellentétben – elbeszélésből tudhattuk mi kis pionír elvtársak és elvtársnők ezt is – Brioni nem kietlen hely, hanem valóságos földi paradicsom mindenféle állattal meg növénnyel, ahol még a régi rómaiak emeltek egykor híres falakat, a velenceiek aztán mindent elloptak, ami úgymond nem lett lebetonozva. A velenceiek után jött a malária, de az is elmúlt. Manapság Tito megy oda, amikor tengerre vágyik. Ám tudjuk jól, neki bokros teendői vannak, sosem pihen, ezért hát odahív mindenféle politikust, és akkor ott igyekeznek elrendezni a világ dolgait, miközben pecázgatnak meg ilyesmi. Miro Kokotović horvát szakácstól tudtam meg később, békebeli katonaságom idején, hogy arrafelé szolgálták fel apjáék a legszebb osztrigákat, a legkékebb kagylókat meg a leghosszabb prsztákokat. És ott még mindig van, ma is, mindenféle lény, amit legendás, időközben fél lábát veszített, majd megboldogult államfőnk hosszú útjai során ajándékba kapott – az erszényes patkánytól a csíkos zebráig. Vadmacskától a jaguárig. Elefántokról nem beszélt senki, pedig volt abból is. Miként maradt is: egy szerencsétlen a kettőből.

Érdekes, ma már megnézhetjük Brionit, akárcsak a penitenciás Tar/Meztelen/Puszta-szigetet, azonban valamiért sokáig nem érdekelt a gyermekkort felváltó, ám az infantilizmust részben megőrző, korai sértődéseket nem feledő felnőttkorban. (Miért nem lehet[ett] odamenni nekünk, kis öntudatos, vöröskendős szoci tojáskáknak?) Aztán az idei nyári szezonban mégis meglátogattam. Fátylat a múltra. Vagy inkább mégse.

Szóval, szóval: Brioni – ez a kis szigetcsoport – ma, Jugoszlávia szétesése után kizárólag a Brijuni névre hallgat, közben változatlanul ott van a maga helyén az isztriai szigetvilágban az egykor volt kis halászfaluval, ma inkább a turizmusra építő Fažanával szemben. Ahonnan Josip Broz is odaérkezett első ízben abban a távoli 1948-ban, hogy látván elvadult, burjánzó szépségét, rögtön lestoppolja magának. Milliárdokat ölve bele szinte szerelmesen csinosítja, hogy ott fogadhassa előkelő vendégeit a világ négy égtája felől: Fidel Castrótól – Brezsnyeven és Hruscsovon át – Indira Gandhiig; Erzsébet királynőtől Sophia Lorenig; Alberto Moraviától Miroslav Krležáig. Felsorolhatatlan. Mindennek emlékét immár harminc éve fotókiállítás őrzi valamelyik Tito-villában (tárgyi maradványok között az elefántcsont-sakktáblával meg Elisabeth Taylor nyilvánosságnak nem mutogatott lábborotvájával), a kitömött vadak tőszomszédságában. Légvonalban a sziget másik nevezetességétől, a mára erősen lepukkant szafari-parktól kb. kilométernyire, ahol az az egy maradék elefánt tengeti hátra lévő éveit súlyos depresszióban. Himbálódzva, ormányával enormis mennyiségű porladt szénát hajigálva a hátára. Egy óriási hím, lefűrészelt agyarakkal, Ivica Djikić kortárs horvát regényíró visszhangos – írásunk további részének tulajdonképpeni tárgyát képező – regényének egyik hőse.

Hadd mutassuk be: ő Soni, elpusztult párjának neve Lanka. A könyv részletezi, hogy éjjelente odalopózva hogyan verték őket a Horvátország önállósodását eredményező háborúban szellemileg lerokkant, a szigeten állomásozó katonák. Mégpedig úgy, hogy lecsatolták öveiket, és a csatos végükkel nekiestek a leláncolt állatoknak. Órákig folyt minden éjjel a brutális támadás, miközben a katonák szadisztikus élvezete közben a nőstény fájdalmában nyögött és véreset hugyozott, míg a hím csak félrenézett és hallgatott. Aztán egyszer csak felöklelte valamelyiküket. Ezzel a mű cselekménye elkanyarodik az elefántok számára elátkozott Brijunitól.

Elefántokkal álmodtam – a harmincas éveit taposó író-újságíró Ivica Djikić, úgy tudjuk, harmadik regénye ez. Djikićé, aki a bosznia-hercegovinai Tomislavgradban született, ma Zágrábban él és alkot. Életrajzából érdemes megemlíteni, hogy szerzőnk a kilencvenes évek derekán tűnt fel kitűnő tollával az azóta bedöglesztett, Tudjman-fricskázó, fiatalos hevületű dalmáciai lap, a Feral Tribune hasábjain. Első regénye – a Kolumbia Cirkusz, melynek felhasználásával film is készült – még a Feral támogatásával jelenhetett meg, miként a második is: a Mályvaszín semmi. Az Elefántokkal álmodtam viszont már a horvát fővárosban látott napvilágot.

Ivica Djikić

Utóbbi a titkosszolgálatok és a politika, hovatovább a szervezett bűnözés kóros összefonódásáról szól, nemcsak Horvátországban, hanem külföldön ugyanúgy. Főleg (Nyugat-)Németországban, ahol egykorvolt Jugoszlávia vendégmunkásai a legnagyobb számban szaporodtak el, hozták létre a maguk kolóniáit, hogy nappal folyjék a serény munka, éjjel pedig a serény móka; azaz a mulatozás meg a leszámolás, fosztogatás, mert ahol pénz van, ott rabló is. Ahol rabló, ott pandúr – örökké furcsa, összetett, nehezen kibogozható együttélésben. A minden országban létező szervezett bűnözés ugyanakkor – a szerző elmélete szerint legalábbis, de nincs rá sok okunk kételkedni – rejtett köldökzsinóron át mindennapos „munka jellegű” kapcsolatban van a politikával. Egy úgyszintén kibogozhatatlan, kacskaringós köldökzsinórral, melyben hol onnan ide, hol meg innen oda áramlik a megléthez, netán boldog viruláshoz szükséges táplálék. Az állam intézményei jócskán korruptak, mindenütt kémek-besúgók leselkednek, és legtöbb esetben maga az állam a beszervezőjük; a külföldön tevékenykedő, ott megizmosodott hazai gengszterek és banditák közül szintúgy verbuvál spionokat. Vagy úgy, hogy szép pénzt ígér nekik, vagy egyszerűen csak megzsarolja őket valamivel: pl. hozzátartozóikkal. Rokonok–szerettek gyanús és homályos ügyleteivel vagy épp azzal, hogy ha nem engedelmeskednek, akkor titkos emberei révén beköpi őket a befogadó/dolgoztató állam hatóságánál. Ez csupán kettő a sok lehetőség közül, mert kiapadhatatlan a forrás, és az ütőkártya végül is legtöbbször a legfelső politikai hatalom kezében van.

A regényben meglehetősen színes kavalkádja mutatkozik meg, jókora serege promenádozik fel és alá a különféle bűnözőknek, szökevényeknek, spicliknek, striciknek és prostiknak; kitüntetett háborús bűnösöknek, véreskezű hősöknek, külföldről visszatérőknek, az igazságszolgáltatás és a hatalomszolgáltatás majomszerű figuráinak, nem utolsóként említett két elefánttal a menazsériában. Későbbi sorsuk, illetve már csak az elefántlány elefánti sorsának groteszkbe hajló alakulásával zajlik tovább az emberi galádság és ostobaság lexikonjának végtelennek ható továbbírása. Itt – város és állat viszonyának szemléltetésben, boncolásában – születtek meg a műnek talán legemlékezetesebb, legabszurdabb oldalai. A nőstény, miután félholtra mutogatták, közben erősen megcsappant iránta az érdeklődés, végül valakinek a hátsó udvarában köt ki reménytelen, adminisztratíve tisztázatlan helyzetben, melyben a kerület könyörtelenül megvonja tőle a szénát.

A regényt több horvát kritikusa az újabb traumatikus horvát idők és jellemek nagy ívű belletrisztikus, azzal együtt kriminalisztikus kórtanulmányaként értelmezi, amelyben elegyednek a szépírói és az újságírói fogások. A cselekmény felettébb ügyesen, több ravasz, de nem követhetetlen szálon fut térben és időben – két főhőse igazából a hatalom képviselője. Nemcsak foglalkozására nézve, de szíve-hite szerint is. A férfi nemzetbiztonsági, aki a politikai bűnözésben látja a legveszélyesebb ellenséget, a nő viszont főügyész, aki a szervezett bűnözés ellen harcol. A sors összehozza őket – nem csak a munkában –, ám a felhőtlen boldogság messze elkerüli őket. Mindazonáltal az Elefántokkal álmodtam nem valamiféle halálos, kiúttalan rémálom, amelyet minél sürgősebben el kell felejteni. És e sorok írója szívvel-lélekkel várja a zöld fényt, hogy lefordíthassa.

A könyv borítóképének a teklic.hr, a szerző portréjának a h-alter.org a forrása.