Grau, teurer Freund, ist alle Theorie,
Und grün des Lebens goldner Baum.
Goethe: Faust

Igaza lenne Goethének? Minden elmélet színe a szürke lenne? Egyáltalán az elméletnek (a filozófiának) van vagy lehet valamilyen színe? A szürke Goethénél a levertség és a rosszkedv színe is. „Hideg, esős nap volt, az ég pedig teljesen szürke volt; az ilyen napokon az ember rosszul érzi magát. És nem tudja, hogy a színhez hozzá kellene-e adnia, vagy el kellene-e vennie valamit.”[1] Ezt a gondolatot veszi át Sloterdijk, és egy terjedelmes könyvben megpróbálja kidolgozni. A mű alcíme is Goethére utal: Eine Farbenlehre. Sloterdijk műve azonban a Goethére való erőteljes utalások ellenére sem belőle indul ki, hanem Paul Cézanne egyik mondásából: „Amíg valaki nem festett egy szürkét, addig nem festő.” A kérdés az lesz, hogy ez a kijelentés átvihető-e, és ha igen, hogyan, a gondolkodásra (és a filozófiára). Így jutunk el ahhoz a meglepő állításhoz, hogy a filozófiának is van színe: a szürkét, a szürkeséget írja le, és maga is szürke zónában mozog.

I.

A recenzensek általában briliánsnak tartották a filozófiai tradíció „kivonatolását” (interpretálását): a szürke már Platón barlanghasonlatában is fontos szerepet kap, aztán következhet Hegel híres szöveghelye a Jogfilozófiából, míg végül a heideggeri „unalom” elemzésében is föl lehet fedezni a szürkeséget.

(1) Sloterdijk először is a platóni barlanghasonlat színelméleti magyarázatát dolgozza ki. Már ezen a ponton is Heideggerrel polemizál: a barlanghasonlat nem az igazság meghatározásáról szól, hanem a gondolkodás színének (színességének) kereséséről. „A falon látható alakokat Platón árnyéknak nevezi, görögül: skiai. Így nevezte Homérosz évszázadokkal korábban az elhunyt emberek testetlen fantomjait az alvilágban, akikkel a hős a Hadész felé vezető útján találkozott. Az árnyékok így a filozófiai kritika ősjelenetében a barlang falán mozognak. (…) A tudatlanok számára ezek az árnyékok jelentik a világot.” Itt máris feltűnik egy elcsúszás: a szürke nem a filozófia (a gondolkodás) színe, hanem éppen a filozófiával szemben álló vélekedésé. A szürke itt egyértelműen magának a világnak a színe. „Alig-alig tudunk szabadulni attól a sejtéstől, hogy Platón a homéroszi alvilágot bátran átemelte az athéni életvilágba.” Nem Platón gondolkodása, hanem a Platón által leírt világ a szürke. És itt a gondolkodás mintha éppen a színek felszabadítására törekedne.

(2) Hegel a jogfilozófiai előadásaihoz írt előszóban mondja: „Ha a filozófia szürkét szürkébe fest, akkor az élet egy alakja megöregedett, s szürkével szürkébe meg nem fiatalítható, hanem csak megismerhető. Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg a röptét.”[2] Itt a szürke már nem csak az adott korra jellemző, hanem a filozófia művelésének színe is. Ebből kiindulva Sloterdijk a gondolkodást egy köztes szférában helyezi el, „amely nem a nappalhoz, de nem is az éjszakához tartozik, nincs alávetve sem a fénynek, sem a sötétségnek, hanem egy diffúz köztes létben bontakozik ki. Egy olyan homályos fényről van szó, amely megengedi olyan dolgok látását is, amelyek elrejtőznek az éles nappali fény elől, ugyanakkor felpuhítja a körvonalakat, és állandóan a gondolkodó én szeme elé tárja azokat”.[3]

(3) Heideggertől Sloterdijk az 1929/30-as téli szemeszterben tartott Die Grundbegriffe der Metaphysik. Welt – Endlichkeit – Einsamkeit című előadásokat elemzi. Ebben kitüntetett helyet kap az „unalom” értelmezése. „A mély unalom az alapvető hangulat. Megpróbáljuk elűzni […] az időt, ha az unalomban hosszúvá válik számunkra. […] Talán azt szeretnénk, hogy rövid legyen? Nem arra vágyunk-e mindannyian, hogy hosszú időnk legyen? És ha hosszúvá válik, akkor mégis elűzzük […]! Nem akarunk hosszú időt, és mégis hosszú időnk lesz. Az unalom – a hosszú idő […]”[4] Sloterdijk arra hívja fel a figyelmet, hogy Heideggernek itt fel kell adnia azt a szokásos tézisét, hogy a múltban minden jobb volt; miközben szuggesztív kérdésekkel hozza közelebb az „unalom” témáját a hallgatóihoz. Heidegger nem említi ugyan a szürke színt, de Sloterdijk meg van győződve róla, hogy részletesebben, türelmesebben gondolta át a szürkeség megjelenését és helyét az életben, mint korábban bárki más. De a szürke megint csak a világunkra vonatkozik (a modern emberek világára, akiknek „hosszú” lett az idő).

II.

A színek a politika világában is nagyon fontos szerepet játszanak, legkésőbb a 18. század második fele óta. A nagy francia forradalomban a vörös volt a jakobinusok színe. Antropológusok sejtése szerint – mondja Sloterdijk – a hamufehér és a faszén-fekete mellett ez volt az emberek által elsőként használt szín. Ezután következik egy hosszú áttekintés a politikai színhasználatról, amely nagyjából célirányosan a következő eredményhez vezet: „Ha a modern zsurnalizmus figyelmét nem mindig az államférfiak és a katasztrofális tetteket végrehajtó despoták kötnék le, akkor már régóta communis opiniónak kellene lennie, hogy az államiság fejlődését […] egy hosszúra elnyúló elszürkülési folyamatként lehet leírni.” (Ha akarjuk, akkor ezen a ponton A felvilágosodás dialektikájának alaptézisét fedezhetjük fel újra.) Ebből a részből valamit külön is szeretnék kiemelni: a reálisan létezett szocializmus szürkeségére vonatkozó gondolatokat és gondolatmeneteket. Sloterdijk gondolhat például az Erasmus Schröter által közreadott NDK-képeslapgyűjteményre a Bild der Heimat című kötetben. Ebben írja a szerző: „A fekete-fehér esztétika jól harmonizál azzal, amit a képeken látunk, és jól tükrözi vissza a kor lélegzetét.”[5] És egy 1989-es útikalauzban, amely Bréma város testvérvárosait veszi sorra (még a berlini fal leomlása előtt), ezt olvashatjuk: „Rostockban a szocializmus nem olyan szürke és barátságtalan hangulatú, mint Halléban vagy Lipcsében.” De ez alapján jól érezzük, hogy a szürkeség (a szürke városok) a szocializmusról széles körűen elterjedt toposz volt. A szocializmus világában minden örömtelen, eseménytelen és szürke volt. (Ebben az összefüggésben bukkantak elő az olyan fordulatok is, hogy itt még a csaták is csak egy kis lavórban folynak.) Sloterdijk ezt a leírást terjeszti ki: szerinte minden politika az elszürkülésre hajlik – a pártok ugyan szeretnek élénk és eleven színeket használni, de minden politikai szín sorsa a szürkévé válás lesz. A hatalom színe a szürke.

III.

A kritikusok általában pozitívan és nagyon dicsérőleg álltak a könyvhöz, de azért néhány kritikai észrevétel is hangot kapott. (1) A könyv borítóján egy Gerhard Richter-kép látható, melynek címe: Italienische Landschaft. Volt, aki megjegyezte: érdemes lett volna sokkal nagyobb szerepet adni ennek a festőnek a könyvben. Richter volt a 20. század második felének nagy „szürke” festője (a mindent szürkére festő festője). Ezen a képen a köztudatban rendkívül színesnek tartott olasz tájat is szürkének láttatja. (Ehhez persze már Goethe is adhatott némi támpontot: az Itáliai utazásban írja [Rómában, 1787. július 9-én]: „Itt a szürke szürkébe van festve; a piszkos, kavargó víz és a csöpögő eső a legintimebb módon összeolvad, a víz lezúdul és csöpög alá a sziklákról.”[6] (2) Továbbá nem volt teljesen sikeres a kor és a gondolkodás szürkeségének összekapcsolása (erre utaltam én is a fentiekben). Mégpedig azért, mert ebben a könyvben (a briliáns elemzések révén) éppen a gondolkodás szürkeségét nem sikerült igazolni. Inkább egy nagyon is színes és sok árnyalattal rendelkező képet kapunk a szürkéről és a szürkeségről. (3) Végül egyesek felemlegették a Sloterdijk-művekkel szembeni általános fenntartásokat, hogy tudniillik azok puszta káprázatok: meglepő ötletek, bravúros anyaggyűjtés, érdekes oldalági pillantások, de a valóságos filozófiai problémáktól távol maradunk.