„Gyakran kérdeztem magamtól, hogy nem szerettem volna-e egy másik anyát, egy olyat, aki inspiráló beszélgetéseket tudott volna folytatni velem.” Sylvie Schenk ezzel a gondolattal egy autofikcionális történet elmesélésével próbál szembeszegülni. A mű beilleszthető a ma éppen divatosnak mondható anya-irodalom áramlatába. Utóbbiról Annamarie Stoltenberg így írt: „Írók egész generációja kezdett el azzal foglalkozni, hogy mit követtek el ellenük a szülők a gyermekkoruk idején, és hogy ez mennyire megterheli őket felnőttként is. Aztán néhány év után egyes szerzők elkezdtek az iránt is érdeklődni, hogy a csodált, szeszélyes vagy túl szigorú szüleik maguk mit élhettek át gyermekkorukban.” Ennek az áramlatnak az egyik klasszikus alkotása a 2022-es Nobel-díjas Annie Ernaux Egy asszony (Une femme) című kisregénye, amely először 1987-ben jelent meg. És persze tudjuk, hogy minden anya más és más, és így az anyák története is különbözni fog. De a nagy kérdés az, hogy az anyákról szóló „beszámolókból” hogyan lesz irodalom. Ernaux ezt írja: „Tervem irodalmi jellegű, mert olyan igazságot szeretnék elmondani anyámról, amely csak szavakkal érhető el” (Szávai János fordítása). Schenk pedig a saját művéről szólva az elején „szövegről” beszél, mert – mint írja – még nem tudja, hogy ebből valóban regény lesz-e. Az ilyen fajta „beszámolók” könnyen válhatnak privát memoárrá, vagy szolgálhatják a család történetének megszépítését is. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy az „igazság feltétlen keresése” tehet egy ilyen vállalkozást más számára is tanulságossá és érdekessé. (Hogy ez már elég-e ahhoz, hogy regényről, kisregényről vagy egyáltalán irodalomról beszéljünk, azt most hagyjuk nyitva).  

Sylvie Schenk regényében az anya anyja (Cécile) 1871-ben született, és csak negyvenöt évet élt, 1916-ban halt meg: „Egy rövid, szaros kis élet, két Németország elleni háború között.” Az anya anyja két nappal az anya (Renée Ganieux) születése után hunyt el. Három gyermeke volt, mindhárom ismeretlen apától; a kései, harmadik gyermek születésekor az első kettő már halott. Ernaux regénye úgy kezdődik, hogy az anya éppen meghalt, és most jönnek a teendők; Schenk viszont a mű elején az anya anyjának halálát, pontosabban haldoklását írja le, hat kis fejezetben. (Judith Hermann 2010-ben az Alice című novellafüzérében hozta vissza az irodalomba a haldoklás leírását – Tolsztoj Iván Iljics halála című novellája óta.)

A regény szabályos nyomozási munkát végez azért, hogy kiderítse, miért vált az anya magába zárt személyiséggé, aki még a gyermekeivel sem tudott őszintén beszélni. „Néma ember volt, kék szemmel és olyan értelemmel, amely csak azzal volt elfoglalva, hogy az ő hiányosságait elfedje.” Vagy egy másik helyen: „Maman szerencsétlen ember volt, aki nem látta a szerencsétlenségét. Rejtélyes volt, talán korlátolt is; a nyitott ruhásszekrény előtt térdelve csendesen beszélt, olyan csendesen, hogy nem lehetett érteni. Ha elmentünk mellette, csak csendes mormogást hallottunk, és láttuk, ahogy az ajkait mozgatja.” Az anya anyjának életéből és halálából következik az anya sorsa: adoptálják, a nevelőszülők taníttatják, viszonylag művelt körökbe kerül. Aztán a házasságkötése előtt kiderül, hogy adoptált gyerek, s ekkor teljesen kétségbe esik. Ez alapvető kérdésekhez juttatja el, ami reflexió kiindulópontja is lehetett volna: „Ki ő, honnan jön? Pontosan mi is történt? [Renée] most megértette, hogy miért nem értette soha a saját környezetét: ő biztosan nem tartozik bele ebbe, ő tényleg talált gyermek. Az igazi anyja valószínűleg egyike volt azoknak a koldusasszonyoknak, akik a lakóházak bejáratainál szoktak megbújni. Az adoptáló szülei megpróbálták becsempészni őt a saját világukba, de hiába, most minden lelepleződött […].” Ez talán egy élet kvintesszenciája, amely egyúttal az élet alaptraumája is. De még mélyebben: a trauma – elszórt megjegyzések alapján – az utcalányoktól való származás. Cécile esetében már láttuk az erre való utalást. Ám van egy olyan megjegyzés is, hogy kislány korában már Cécile-t is csúfolták azzal, hogy az anyja kurva. És erre – ahogy az anyja megtanította – azt kellett válaszolnia, hogy „és apád a legjobb kuncsaftja”. Az anya volt az első, aki ebből kiemelkedett, de mint láttuk, egy furcsa megosztottság árán – ez az ő „transzformált” traumája. És ez tovább örökítődik a lányra (az én-elbeszélőre): „Én egyszerre két oldalon állok. Egyrészt a tanultak oldalán, az orvosok, a professzorok oldalán, a politikailag korrekt tanárok oldalán, másrészt a műveletlenek oldalán, az egyszerű, néma és vesztes emberek oldalán, a szorongók, a függők és a tévelygők oldalán.”

De ezt a „beszámolót” mégsem csak az igazság fáradhatatlan kutatása teszi irodalommá, hanem az is, hogy a reflexió hiányának a szöveg (a regény) megpróbál ellene hatni, mégpedig egy végsőkig feszített reflexióval. Mivel csak kevés bizonyosságot ismerünk, ezért az életet meg kell konstruálnunk. Ebből kiindulva pedig már nem is lehet éles választóvonalat húzni a dokumentumok és a fikció közé. Ez a bizonytalanság megnyit egy teret, amelyben a szöveg egy nagyon szép, kimérten lüktető hullámzást kap. Az így létrejövő stílust a kritikusok szívesen nevezték „gyengédnek”.

A Maman című regény ez év őszén felkerült a Német Könyvterjesztők Díjának shortlistjére, és több mértékadó kritikus is ezt a művet tekintette a legesélyesebbnek – de aztán a díjat mégsem ő kapta.

(Fotó: Peter-Andreas Hassiepen / fr.de)