Él emlékeimben egy írás, amelyben korunk egyik legjobb magyar zenekritikusa, Csont András számba vette a magyar zenetudomány legnagyobb adósságait. Úgy emlékszem, elsősorban a huszadik század második fele feldolgozottságának hiányát emelte ki. Azóta persze sok minden megíródott; született átfogó munka a második világháború éveitől ’56-ig terjedő időszak zenei életéről (Tallián Tibor: Magyar képek: Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből 1940–1956) és a Kádár-rendszer zeneszerzői terméséről (Dalos Anna: Ajtón lakattal: Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon 1956–1989). Ligeti Györgyről ha nem is készült monográfia, megjelent egy kötet a kelet-európai népzenékhez fűződő viszonyáról (Kerékfy Márton: Népzene és nosztalgia Ligeti György művészetében), valamint kiadták válogatott írásait (válogatta, fordította és szerkesztette Kerékfy Márton). Egy Kurtág-monográfia elkészültében viszont eddig sem bíztak sokan, és Wilheim András halálával még távolabb kerültünk ettől.

Emlékeim szerint Csont a magyar zene történetének két olyan konkrét epizódját említette, amelyek biztosan megérdemelnék, hogy átfogó írás szülessen róluk: az Új Zenei Stúdiót, valamint a 180-as Csoport működését.[1] Mára ez a két fejezet is elkészült, mindkettő doktori dolgozatként, előbbi Szitha Tünde,[2] utóbbi Dargay Marcell tollából. Dargay dolgozatát a Prae Kiadó nemrég megjelentette, ez adja e recenzió apropóját.

A 180-as Csoport minden bizonnyal az egyik legvidámabb fejezete a magyar zene történetének. Az 1979-ben alakult társaság elsősorban az amerikai minimál, azon belül is a repetitív zenék előadására jött létre, különös tekintettel Steve Reich és Philip Glass műveire. Működésük így szinte példaképeikkel egyidejűen, szinkronban történt, és kivívták többek között Reich elismerését is. Külföldön is sikeresek voltak, több neves nyugati fesztiválra is meghívták őket. Mindezt úgy érték el, hogy a három T fellazuló rendszerében talán leginkább a tűrt kategóriába estek. Ráadásul több szempontból is outsiderek voltak, a Csoport tagjai nagyobbrészt a Semmelweis utcai Tanárképzőt végezték el, nem pedig a Zeneakadémiát, így a komolyzenei elit szemében eleve csak „másodosztályú állampolgárok” voltak, továbbá komponistáik közül zeneszerzés szakot csak Márta István és az őt váltó Faragó Béla végzett. Az akadémikus zene elitizmusának irányából tehát gyanakvással néztek rájuk, a hivatalos orgánumok pedig ennek megfelelően leginkább fanyalogtak, dilettánsoknak tekintették őket. Hogy ez mennyire jogos skatulya, arra sokrétű, empatikus választ ad Dargay könyve. Előrebocsátva egy sokatmondó tényt: Steve Reich jelentős kihívásokat tartogató Tehillim című darabját a Csoport az Amadindával közösen a mű születése után alig három évvel műsorára tűzte.[3]

Idehaza hatalmas népszerűségnek örvendett a Csoport. Az egyenletes lüktetéssel, valamint a harmóniai egyszerűség transzparenciájával áttörték a modern zene és a közönség közötti falat. Gyakran tömegek várták, hogy bejussanak koncertjükre, annak ellenére, hogy lehetett tudni, minden jegy elkelt. Közönségük nem annyira a hagyományos koncertlátogatók, mint inkább a nyolcvanas évek „második nyilvánosságának” tagjai közül került ki, akiknek zenei szocializációja inkább a pop- és rockzenében gyökerezett. A második nyilvánosság jelentős átfedést mutatott az ellenzéki körökkel, a Csoport pedig ez irányú szimpátiáinak például úgy adott hangot, hogy a Jaruzelski-puccsra reagálva spontán műsorra tűzte a lengyel gyökerekkel rendelkező Frederic Rzewski darabjait.

Fennállásuk tizenegy éve alatt koncertjeiken egyre inkább saját szerzőik darabjai kerültek fókuszba, ezek a művek pedig egyre inkább eltávolodtak a repetitív minimalizmustól. Stílusokban plurális, műfajokban változatos repertoárt alakítottak ki, amely egyre inkább a posztmodern fordulat jegyeit mutatta. Összességében kijelenthető, hogy általuk a repetitív zenén belül létrejött egy sajátosan magyar irányzat. 1990-ben a rendszerváltás optimista forgatagában, a tagok sokrétű érdeklődése okán és részben mert „kifutott alóluk a repertoár”, a Csoport – az Új Zenei Stúdióhoz hasonlóan – feloszlott. Tagjaik többsége ezután is jelentős pályát futott be,  jelentős komponista-életműveket létrehozva; többen közülük ma is fontos pozíciókat töltenek be a kulturális és zenei életben.[4]

A mindenkori olvasó jogosan aggódhat Dargay kötetét felütve, hogy nem kell-e megküzdenie a disszertációkra gyakran jellemző nehézkes tudományos nyelvvel, a szájbarágós „dissertation style”-lal.[5] Dargay esetében azonban a Prae lektorainak szerencsére nem kellett különösebben mérlegelniük, hogy munkája a szűk szakmán túl számot tarthat-e a szélesebb olvasóközönség figyelmére, mert a szöveg gördülékeny, olvasmányos, és bárki számára teljes mértékben fogyasztható.

A szélesebb közönség kérdése azért is merülhet fel, mert Dargay az előszóban kifejti, hogy a kötet gerincét műelemzések adják. A könyv a Csoport öt szerzőjének (Márta István, Melis László, Szemző Tibor, Soós András, Faragó Béla) összesen huszonhárom művét elemzi. Mindez egyfelől némiképp meglepő, hiszen a zenetudomány a posztmodern fordulat óta némiképp gyanakvó az analízissel szemben,[6] a mű mint autonóm esztétikai entitás aprólékos vizsgálata helyett sokkal inkább az egykori és mai kontextusok vizsgálata jelenti a fősodort. Másfelől azonban Dargayról fontos megemlíteni, hogy végzettségét tekintve nem zenetudós, hanem zeneszerző, analízisei így lenyűgöző mélységűek és alaposságúak. Ugyanakkor ezek az elemzések nem állnak meg a tisztán zenei szempontok szerinti analízisnél, hanem lebilincselően széles képet adnak a nyolcvanas évek második nyilvánosságának különböző áramlatairól. A darabok elemzése során eszmetörténeti folyamatok is felsejlenek, például ahogyan a Csoport magatartásformái a hetvenes évek neoavantgárdjából kinőve az experimentális zenéktől egyre inkább a zenetörténeti gyökerek, allúziók felé orientálódnak, jól kitapinthatóvá téve így a nyolcvanas évek posztmodern fordulatát. Továbbá, miután a Csoport tagjai nyitottak voltak az interdiszciplináris alkotásokra, valamint ihletforrásként tekintettek a különböző társművészetekre, az elemzésekben állandóan jelen van a kor képzőművészeti, irodalmi és színházi, filmművészeti világa, amelyekben Dargay ugyanolyan magabiztossággal kalauzolja az olvasót.

Ugyanezen okokból a műelemzések során a kor meghatározó figuráiról, csoportosulásairól is kirajzolódnak portrék. Erdély Miklós, Hajnóczy Péter, Hajas Tibor, valamint a Dobszay László vezette Schola Hungarica és a Szabados György-féle Kortárs Zenei Műhely is állandó háttérszereplője a könyvnek. A szöveg atmoszférateremtő erejét is ki kell emelni, szinte érezni lehet az egyetemi klubok és az alternatív művészeti szcéna levegőjét. Dargay ugyancsak otthon van a könnyűzene legkülönbözőbb irányzataiban, így meggyőzően tárja fel a Csoport bonyolult viszonyát a pop irányából érkező inspirációkkal. A fentiek tükrében számomra meglepő volt, hogy mindezek ellenére közönségük nem keveredett a kor alternatív rockzenekarainak közönségével.

Összességében a szöveg olvasása közben az empátia szó jutott leggyakrabban eszembe. Igaz ez az elemzések érzékenységére, Dargay ugyanis nem az általa maximálisan birtokolt akadémiai zeneszerzés irányából tekint le a nem-céhes szerzők műveire. Mély empátiával viseltetik a Csoport tagjai iránt is. Aki ismeri a vonósnégyesek vagy pláne annál nagyobb zenei közösségek belső dinamikáját, annak nem kérdés, miért szoktak rendszeresek lenni a tagcserék, felbomlások, újraalakulások. Így számomra mindig is rejtély volt, hogyan tudott egy olyan nagy létszámú társaság, mint a Csoport több mint egy évtizeden keresztül együtt maradni. A szövegből nem csak erre kapunk választ; kirajzolódik a tagok mély barátsága és őszinte tisztelete egymás iránt, továbbá munkamódszereik, működési elvük, a demokratikus működés gyakorlata, például a szavazás a fontos, külföldi koncertek repertoárjáról, de az egyetlen fájdalmas tagcsere is, amikor Márta István kivált, és Faragó Béla érkezett a helyére.

Ez a fajta empátia felvethetné annak a veszélyét, hogy a munka során túl szoros kapcsolat alakul ki a vizsgált szerzőkkel. Ez olyan csapda, amit nehéz kikerülni, hiszen nem kérdés, hogy a Csoport tagjainak megnyilatkozásai elsődleges forrásnak számítanak. Ha más nem indokolná a kötet időszerűségét, akkor az a szomorú tény biztosan, hogy amíg a Csoport 35. évfordulós koncertjén még teljes létszámban jelen voltak az egykori tagok, a kézirat keletkezésének négy éve alatt távozott közülünk Melis László, Székely Kinga és Tihanyi Gellért is. Dargay elemzései és a szerzők életútját, művészetük fejlődését bemutató rövid esszéi mindenesetre úgy részletesek és nagy ívűek, hogy nem a szerzők önreprezentációinak adnak hangot.

A könyv egy részletét külön is ki szeretném emelni. Dargay az egyik első fejezetében (Az együttes működése és fogadtatása) viszonyítási pontként az Új Zenei Stúdiót választja. A Stúdiónak valóban volt rövid életű érdeklődése a minimalizmus és a repetitív zenék irányába, a Csoport pedig mestereként tekintett többek között Vidovszky Lászlóra, valamint rendeltek darabokat Vidovszkyn kívül Jeney Zoltántól és Sáry Lászlótól is. Hirtelenjében mégis meghökkentő ez a párosítás, hiszen első ránézésre mi sem állhat távolabb egymástól, mint az elefántcsonttorony legfelső szintjén hessei üveggyöngyjátékot művelő, John Cage nyomán a zene végső kérdéseit feszegető Stúdió és a dilettáns, a könnyű és a komoly határvidékein működő Csoport. Ráadásul amíg a Stúdió egyfajta szellemi műhely, a kísérletezés fóruma, a 180-asok elsősorban előadóművészeti csoportosulás. És mégis, az opponensi vélemény terminológiája szerint megvilágító erejű az összehasonlítás, melynek révén szinte magától rajzolódik ki a legkülönbözőbb tengelyek mentén a Csoport működése.

Végezetül a könyv megjelenéséről ejtenék néhány szót. A kottapéldák megalkotása és szövegbe illesztése mély szakmai ismeretekről tesz tanúbizonyságot. Egyetlen kritikai megjegyzésem, hogy mivel a lábjegyzetek nem csupán a bibliográfiai adatolás funkcióját látják el, hanem releváns pluszinformációkat hordoznak, célszerűbb lett volna nem a szöveg végére száműzni őket, állandó lapozgatásra kényszerítve az olvasót. A QR-kódokat is szívesebben látnám a főszövegben.[7] Ezek valójában online hivatkozások, melyeket bárki meg tud nyitni a telefonja kamerájának segítségével. Zseniális újításról van szó, mindenkinek csak ajánlani tudom mind a 79 hivatkozás megtekintését; kár, hogy az internet működésének egyik jellemző sajátossága okán a linkek egy része már most sem található meg a neten.

Az irodalomtudomány számon tartja az ideális olvasó vagy inkább a mintaolvasó fogalmát, aki – kis egyszerűsítéssel – egy szövegnek minden rétegét átlátja, az összes hivatkozást és utalást érti. Dargay Marcell nemcsak mintaolvasója (vagy mintahallgatója) a Csoport művészetének, hanem mintafeldolgozója is, akire egyaránt jellemző a zeneszerzői szemszög, a nyolcvanas évek mély ismerete (és szeretete), a társművészetekben való jártasság. Csak reménykedhetünk, hogy ez a kötet nem kitérő a pályáján, egy egyszeri feladatnak – a doktori cím megszerzésének – teljesítése, hanem a jövőben is számíthatunk írásaira.