Botho Straußt a lexikonok nagyvonalúan a „német valóság szeizmográfusának és mitológusának” nevezik.[1] Amikor 1993-ban kitalálta a „vérző valóság” (mint a válság leírásának) metaforáját, akkor e munka sajátos oldalát fogalmazta meg. Ennek kibontásával foglalkozunk az alábbiakban. Az előttünk lévő könyv értelmezésének rejtélyessége döntően műfajából adódik. Első ránézésre azt mondhatnánk, hogy lazán egymásra következő kordiagnosztikai kisesszékből áll, amelyek hossza az egysorostól az egy-két oldalasig terjed. Szépirodalom ez még? A könyv ajánlásában ezt olvashatjuk: „A társadalom korszellemének radikális kritikája – találó, ironikus és éleselméjű”. De hogy jutott el ehhez a szerző, akinek nevéhez számos drámai és több prózai remekmű is fűződik? A képlet persze nem ilyen egyszerű, vessünk csak egy pillantást Straußnak arra az esszéjére, amelyet Martin Heidegger (az összkiadás 81. kötetében megjelent) verseiről írt. Ezeket Heidegger Pascal „gondolataival” (Gedanken) szemben múlt idejű alakban így hívja: „ami elgondoltatott” (Gedachtes). Halljuk most Straußt: „»Ami elgondolkodtatott«, az nem valami improvizált és gyorsan lejegyzett. A vers játékterében sokkal inkább olyasvalamire kerül sor, amiben a heideggeri gondolkodás ismert vezérszavainak fokozását láthatjuk.” És ezzel együtt megteremtődik egy olyan nyelv, amelyben a költészet és a gondolkodás még nem vált el egymástól. Ez a nyelv – mondhatnánk Strauß szellemében – két irányból érhető el: vagy a filozófiából indulunk ki, és eljutunk a versekhez, vagy az irodalomból indulunk ki, és eljutunk a filozófiához. Az első Heidegger útja, a második Straußé. Most három évszámon keresztül próbálom megközelíteni, illetve körüljárni Strauß könyvét.

1993: Ebben az évben jelent meg a Der Spiegelben Strauß (már érintett) nagy hatású és hosszú kordiagnosztikai esszéje, Anschwellender Bocksgesang címmel. Három évvel vagyunk a berlini fal leomlása után, a német egyesítés mámora az összecsiszolódás kijózanodott és sok részletében kiábrándító hangulatának adta át a helyét. (Konrád György már egy kicsit korábban az „újjászületés melankóliájáról” beszélt.) Ekkoriban számos német író és gondolkodó publikált valamiféle értelmiségi hitvallást, Strauß esszéje is ebbe a sorba illeszkedik. Thomas Assheuer írta róla: „Ez a szöveg egy olyan író csalódás-feldolgozása, aki most vallja be, hogy nem teljesültek 1989-es reményei. Ugyan leomlott a berlini fal, de Németországban még mindig »a szenvedés és a siker egyszerre visszataszító és nevetséges társadalmasítása folyik«, ami a »tragédia« negációjához vezet”. Az esszének van egy erősen problematikus politikai rétege, egyfajta neokonzervatív frazeológiája, ami miatt rengeteg bírálat érte. A kordiagnózist a lehető legneutrálisabb alakban Strauß így fogalmazza meg: „Hogy ez így nem mehet tovább, azt először az ökológusok mondták ki nagyon határozottan, és sikeresen be is vitték a köztudatba. Most már ezt a limit-diktumot kellene lefordítanunk a politikai, az erkölcsi és a társadalmi-gazdasági szféra nyelvére. A szabadság és a megengedés [most úgy tűnik] világosan előtérbe lép”. De Strauß nem áll neki a tudatosításnak, ezt nem tekinti sem a saját maga, sem mások feladatának és küldetésének, helyette az izolált és a magányos ember pozícióját kezdi el kutatni. „Az izolált embert már mindig is és állandóan körülvették és sanyargatták az őrültségnek azok az erői, amelyek az ő korában felszabadultak.”

2013: Ekkor jelent meg a könyv első kiadása; ha Straußt arra kérnénk, hogy húzzon valamilyen vonalat az előbbi esszé és e mű közé, akkor nagy valószínűséggel azt mondaná, hogy ebben a tíz évben totálissá vált a tehetetlenség, és evidens lett, hogy nincs mit tenni: a valóság túlereje legyőzhetetlenné vált. A „kívülálló hérosz” most már „idiótaként” jelenik meg. Ezt fejezi ki a könyv alcíme is: „Az idióta és kora”. Az idióta (idiotes) nem egyszerűen a „privát embert”, a négy fal közé, a maga partikuláris világába visszavonult, illetve visszaszorult embert jelenti. „Az idióta az, aki kibújik a nyilvános kötelezettségek alól. Szerinte a nyilvánosságot olyan ész mozgatja, amely elhagyta őt. A nyilvános ügyek a maguk összességében a kollektív okosság olyan szintjét érték el, ahová az egyes ember már nem tud felemelkedni, és azt már nem tudja megértően nyomon követni.” A gondolat jól ismert, talán már a romantika kora óta. Strauß szerint a világunkat a technika uralja, amely lényegében a komfort előmozdítását szolgálja. A minél nagyobb kényelem, a kényelmes élet jelene és kilátásai kétféle hatást gyakorolnak az emberi karakterre: egyrészt bizonyos egykedvűség (közömbösség) lép föl – minél gyorsabban fejlődik a technika, annál kisebb lelkesedés kíséri. Másrészt a technika olyan erőteljesen jövőorientált, hogy ez lényegesen csökkenti a múlt és az emlékezet szerepét. Ki vagy mi tehát az idióta?  A társadalom tipikus karaktere, vagy „kiválasztott” ember? Mindkét lehetőség nyitva áll, de Strauß alapvetően az utóbbit szeretné. És mégis mintha azt hinné, hogy a mi korunkat leginkább az idiotes-lét totálissá válása jellemzi. A fogalmi nehézségek ellenére talán mégis igazat lehet adni Lorenz Jäger nagy elismerést sugárzó mondatának: „Ezt még sohasem hallottuk így, ilyen határozottan, ilyen igazságigénnyel és ilyen szépen” (Frankfurter Allgemeine Zeitung 2013. augusztus 22.).  

2023: Ebben az évben jelent meg a könyv paperback-kiadása; a szöveg természetesen változatlan, csak a könyv hátoldalán olvasható (egy ismertetés mellett) három rövid részlet egy-egy elismerő kritikából. Ha a szöveg változatlan is, ma minden bizonnyal másképp olvassuk, mint tíz évvel ezelőtt. A szövegnek van egy olyan jelentésrétege, amely most lépett előtérbe, jól mutatva az aktualitását. Induljunk ki a Heidegger-recenzió egyik odavetett megjegyzéséből: „És hirtelen a sorok között felbukkan a következő két szikár mondat: »Az ilyen gondolkodás az információ kora számára szükségképpen megközelíthetetlen. S ezt nem lenne szabad annyiban hagynunk”. Mintha Strauß az „információ kora” vagy a „technikai civilizáció” aktuális alakját és következményeit venné górcső alá. „Legyetek átölelve, milliók – ezt nagyon sokáig az egész emberiség szeretetét kifejező merész hiperbolának tekintettük, míg csak ki nem derült, hogy nem jelent mást, mint a Facebook-barátságokat és az otthon ülők egész-világ-érzését. Ebben viszont nemcsak a magány, de a közösségalkotás minden lehetősége is elveszett.” A technika (vagy az információ) világa így alakult át mindenki átölelésévé. Itt a szerző szokatlanul személyes lesz: ő is követi a fejlődést, mindent használ, de vonakodik elfogadni azt az alapvető premisszát, hogy az „emberi sors” kimerülne a „komfortot szolgáló forradalmakban”. Akkor már inkább Heideggerrel együtt ezt kérdezné: „Hiszünk mi még a létben [...], az igazság értelmében?” A nemleges válasz persze egyértelmű, így válunk és így vált a szerző is idiótává. Miután ebből a világból már a költő (az író) alakja és szerepe is eltűnt.

(Fotó: Ruth Walz / Cicero)