2022 májusában Judith Hermann tartotta a frankfurti egyetem poétikai előadásait. Ez a típusú rendezvény a német egyetemi élet egyik fénypontja (Magyarországon viszont teljesen ismeretlen). Az egyetemek versengenek azért, hogy ki tud megnyerni magának rangosabb írót. A frankfurti egyetemi újság így hirdette az eseményt: „»Már mindent elmondtunk volna egymásnak – a hallgatásról és az elhallgatásról az írásban«: ezen a címen tartja meg Judith Hermann [...] a nagy hagyományú poétika-előadásokat. Poétikai vendégoktatónk három egymást követő kedden [...] ad betekintést irodalmi alkotómunkájába.”[1] A poétikai előadásoknak ez a minimum-meghatározása: egyes szám első személyben elmondott „betekintés”; nem esztétikai előadás, de nem is puszta empirikus leírás, valahol a kettő között helyezkedik el. A mintát nyilvánvalóan Goethe Dichtung und Wahrheit című könyve szolgáltatja: miután valaki megírta a műveit, most tessék mesélni valamit arról az életről is, amelybe ezek a művek beágyazódnak, és amelyből kinőttek. Ezen belül persze minden előadás újra is értelmezi a műfajt. Judith Hermann is ezt tette, ezt kellett tennie. A Die ZEIT recenzense a következőképpen vezette fel Judith Hermann megközelítését: „Egyszerűen csinálta. Felvette a tornacipőjét, hogy stabil tartása legyen, de talán azért is, hogy szükség esetén gyorsan el tudjon futni. Elment a frankfurti egyetem nagy előadótermébe, leült a közönség elé, és mesélt – önmagának. Elmesélte az életét, származásának történetét, családjának titkait, gyerekkorának rémületeit és a traumáját. A hallgatásának [...] most véget akart vetni.”[2] A könyv számos helyén érezzük: a felkérésnek eleget tenni a szerző számára embert próbáló kihívás volt. A poétika-előadás „nem kihallgatás, habár bizonyos értelemben annak érzem. Önmagamat hallgatom ki”.

Hermann számára a felkérés és annak ilyetén értelmezése már csak azért is nagy kihívás volt, mivel írói praxisában a hallgatásnak és az elhallgatásnak különösen nagy szerepe van. Vessünk pillantást a huszonöt évvel ezelőtt megjelent (és nagy feltűnést keltett) Sommerhaus, später című novelláskötetére, ebben ugyanis a „titok” központi szerepet kap. A sorsokat rejtélyek fonják át. Gondoljunk csak az Ende von Etwas című elbeszélésre, amely Sophie nagyanyjának halálát meséli el. (A cím Hemingway egyik rövidtörténetének címére utal: The End of Something.) A nagymama már súlyos fekvőbeteg volt, amikor egyszer csak lángra kapott, épp amint az apa belépett a lakásba. Nyitva marad az a kérdés, hogy Sophie nagymamája vetett-e véget az életének, vagy baleset történt. Az alakokat mindig rejtélyes csend, illetve hallgatás övezi. Ez igaz a Camera obscura című elbeszélés két szereplőjére, Marie-ra és a számítógépes művészre is. A két alak némileg labilis, de ennél fontosabb, hogy önmagukba fordulnak, és ezért a másik számára mindig rejtélyesek maradnak. Náluk még a boldogság helye (vagy ideje) sem ragadható meg: „Marie vodkát iszik, szép lassan eszik, és ezt mondja: a boldogság nekem mindig a soron következő pillanat. A másodperc az előtt a pillanat előtt, amelyben tulajdonképpen boldognak kellene lennem”.[3]

Most minden nehéz lesz: ki kell lépni a szabadba, pontosabban a frankfurti nagyelőadó hallgatósága elé, és beszélni titkokról, traumákról és elhallgatásokról. A cím nélküli kis előszóban olvashatjuk: „Nem volt egyszerű ezen az előadáson dolgozni. A kezdettől a véghez vezető úton sok privát dolog került elő – kiderül, nem kell-e megbánnom”. A három előadás, a könyv három fejezete, egy-egy különálló novella. Az első novella döntően arról szól, hogy az ÉN (ezt kell használnunk az én-elbeszélő helyett) a berlini éjszakában találkozik a pszichonalitikusával (dr. Dreehüsszel), akihez tíz évig járt kezelésre, és akiről az ÉN szinte semmit sem tud, de aki mindent tud az ÉN-ről. Beülnek egy kocsmába, isznak és beszélgetnek; a beszélgetés jó hangulatú, ugyanakkor feszengő és szakadozott is. Az ÉN „csak” azt szeretné megtudni egykori analitikusától, hogy megkapta-e a Lettipark című könyvét, melynek egyik novellájában emléket állított neki. De a könyv nem „érkezett meg”, dr. Dreehüs nem olvasta. Ebben a részben szerepel az Ada-történet: az ÉN a kilencvenes évek elején találkozott Adával, és nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztük. Tőle tanulta a felszabadulást: az embernek nem kell elfogadnia a magától értetődőnek tűnő szociális kapcsolatokat; maga határozhatja meg, hogy hová szeretne tartozni, és kik vegyék körül. (Ada a volt NDK-ból jött, szabadságtudata nyilván még a berlini fal leomlásának fergeteges élményéből táplálkozik.) De ez a szoros kapcsolat is valahogy kialszik. Ebben a részben van még egy szál, melynek főhőse Marco, egy közeli gyerekkori barát, aki súlyos betegségben fiatalon meghalt. A család nem akarta, hogy egykori ismerősök részt vegyenek a temetésen, ezért Frankfurtban rendeznek ravatalozást, ahol a barátok búcsút vehetnek. Ebben a történetben van a legtöbb hézag és fehér folt.

 A középső rész a családról szól, a családi otthonról. Az ÉN-t a nagymama nevelte fel, és mindig azt mondta neki: „egy gyászoló házba születtél”. A nagymama sherryt ivott, és közben Fontanét olvasott; még Oroszországból származott, de erről soha nem beszélt. Az apa súlyosan depressziós, később majd egy pszichiátriai klinika bentlakója lesz; de egyébként az egész család súlyosan depresszív hajlamú. Az anya kimondottan szép nő volt, nagyon szeretett fényképezkedni, ilyenkor tágra meresztette a szemét. Az igazi nagy titok azonban a nagyapához fűződik, aki állandóan dohányzott, pálinkát ivott, és egy alacsony heverőn feküdt. A halálakor derült ki az ÉN számára, a karon lévő tetoválásból, hogy a „Halálfej-SS” tagja volt. (A szerző ezt csak úgy mellékesen említi, mint annak idején Günter Grass a Hagymahántás közben című művében a maga SS-tagságát.)[4] A záró rész a Sommerhausról szól, a nagymama egykori nyári házikójáról, ahová az ÉN 2020-ban a pandémia első telén kiköltözött. Azaz talán mégsem erről szól, hanem a pandémia okozta pusztításról: elbizonytalanodtak a látogatás, a köszöntés formái; a maszkviselés falakat húzott az emberek közé, nem működtek a rutinok, az emberek hirtelen nem tudták, hogy mire számítsanak. Kiutat mutathatna egy Jon nevű férfival való barátság, de ez igazából nem tud kibontakozni. Mert hogyan? Az érintkezések és a beszélgetések szünetében itt is sok a hallgatás és a csend.

Az egyes novellák között vannak bizonyos átjárások, a korábbi alakok később is szóba kerülnek, még egy-egy rövid történet is elhangzik róluk. Az egész keretét azonban az Ada-üzenet adja: felszabadulni a szociális kötelékek nyomása alól. De ennek útja most nem az egyszerű otthagyás és elfordulás, hanem a kibeszélés, a megbeszélés és az átbeszélés. El kellene mondani mindent. A kötet utolsó részében szerepel a következő beszélgetés: „Jon nem hagyja annyiban. Azt mondja: mégis mire gondolsz, ha azt mondod, hogy mindent ki kell mondani. Mit jelent ez?” Az ÉN kitérően hallgat, mintegy befelé mondja: „Azt válaszolhatnám, hogy például a megszállottságainkat: végre mesélhetnél nekem a titkos vágyaidról”. Aztán megint csak magában arra gondol, hogy a kimondással együtt az igazságok száma is szaporodik. A kötetben számos helyen annak közelébe sodródunk, hogy a kimondás nem lehet teljes, az igazságok mögött újabb és újabb igazságok maradnak elrejtve. De egyvalami biztos: a kimondás kísérlete mindig veszélyes – az életben, az írásban és (némi késleltetéssel) az olvasásban is. És erről mégsem mondhatunk le, mert alapvetően hozzátartozik az identitásunkhoz: „Ki vagyok én, honnan jövök, és mennyiben tudok eltávolodni a saját kezdeteimtől?” Ez a patetikusan elhatározott erőfeszítés, illetve ennek kudarca adja a kötet „hihetetlen energiáját és szépségét”.[5] Így már a félsiker is felszabadulás.

(Fotó: Andreas Reiberg/Fischer Verlag)