„A világ legalább fele sötétségből áll, mondta.”

Egy pszichiátriai páciens idézi ezt a mondatot Cormac McCarthy Az utas című regényében attól az Alicia nevű lánytól, aki a könyv Stella Maris című testvérregényének főszereplője. A hangsúly a legalábbon van.

Van a regényben egy másik, hasonló mondat, amely Alicia látomásaiból származik. „És minden a fénysebességtől függ, de a sötétség sebességéről senki sem akar beszélni.”

Cormac McCarthy akar – másról sem nagyon szól egész kiterjedt életműve, amelynek Az utas és a Stella Maris párosa a masszív, robusztus záróköve. A két regény alaptörténete röviden összefoglalható: egy testvérszerelem gyötrelmeiből menekülő fiatal pár tragikus sorsáról szólnak. McCarthy ebbe a történetbe, amelyet egy széttartó, olykor nehezen követhető, önkényes szövegkolosszusba ágyaz, világmagyarázó elméletek kusza szövevényét foglalja bele.

Egyik fő tétele a Stella Marisban olvasható: „Ha a világ önmagában borzalom, akkor semmit sem lehet helyrehozni, és az egyetlen védelem az, ha az ember elmélkedik rajta.”

Ez az a megsemmisítő ítélet, amellyel a testvérpár, Bobby és Alicia ismerkedik, és ebbe az ismerkedésbe nyújt betekintést az ikerregény. A teljesség ígéretét elveti: epizódokat olvashatunk inkább, amelyek felborítják a kauzális viszonyokat, és zavarba ejtő, olykor kafkai helyzetekbe manőverezik a hősöket és az olvasót.

Az utas világa sokféle. Megismerjük Bobby Westernt, a mentőbúvárt, aki egy bizarr küldetésen egy tengerbe zuhant repülő túlélői után kutat, és rájön, hogy egy utas és egy titokzatos táska rejtélyes módon eltűnt. Ezzel egy kacskaringós menekülés veszi kezdetét, amelyben Bobby paranoiái valós kontúrokat öltenek, miközben megismerhetjük nem éppen hétköznapi múltját: fizikus zsenijére rávetül az atomfegyverek fejlesztésén dolgozó apja árnyéka, a súlyos családi örökség miatt érzett bűntudatát önpusztító autóversenyeken éli ki, amihez egy másik családi örökség, nagyanyja szintén nem hétköznapi módon, a pincéből régi pénzérmék formájában előkerült hagyatéka segíti hozzá. Miközben Bobby a hatóságok célkeresztjébe kerül, otthona, a New Orleans környéki világ megannyi sajátos alakja vonul fel a szemünk előtt, akik traumáik, aggodalmaik és elméleteik által tovább árnyalják a regényben felsejlő sötétségalakzatokat.

Alicia történetében, a Stella Marisban McCarthy már teljesen elrugaszkodik a hagyományos regényformától, és egy kétszáz oldalas párbeszédláncolatban próbál utánajárni a végső kérdéseknek. Ezen igyekezetének kicsúcsosodása, amikor a nyelv felett mond elmarasztaló ítéletet. A nyelv megjelenése olyan volt, mint egy parazita invázió, magyarázza Alicia pszichiátere egy elragadtatott monológban. A nyelv rátelepedett az emberi elmére, és megállíthatatlan, romboló járványként terjedt szét, kreatív rombolásként, és „legalább részben felváltotta a világot azzal, ami elmondható róla”. Ezzel pedig elvezetett az őrület kialakulásáig – amíg nem volt nyelv, nem ismertük az őrületet.

A végére már csak a paradoxonok csodálata marad, sugallja McCarthy. Ahogy Bobby Western egyik beszélgetőtársa mondja: „Nemcsak arról van szó, hogy imádom a paradoxonokat. Arról is, hogy ezek egyre inkább tűnnek az utolsó konkrét valóságnak.”

Cormac McCarthy úgy vált az amerikai irodalom megkerülhetetlen alkotójává, hogy komor, monumentális könyveiben a legkényelmetlenebb egzisztenciális dilemmákkal szembesítette olvasóit. Olyan különös és baljós hangulatú regényekkel vált világhírűvé, mint a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék vagy Az út, amelyekben profetikus hangon vetett fel és járt körül alapvető létkérdéseket. Utolsó művén az 1970-es évektől dolgozott, és az új-mexikói Santa Fe Institute tudósaival vitatta meg a fő kérdéseket, amelyek írás közben foglalkoztatták. Saját irodája is volt a kutatóintézetben, ahol Olivetti márkájú írógépén pötyögte be a bő hatszáz oldalas ikerregényt. Alig több mint fél évvel a második rész, a Stella Maris megjelenése után, nyolcvankilenc évesen halt meg Santa Fé-i otthonában.

Azt nem állíthatjuk, hogy lekerekítette volna az életművét ezzel a záró darabbal, nem is akarhatta ezt: nyugtalanító kérdések és vonzó-ijesztő látomások sokaságát hagyta maga után.

(Fotó: Somogyi Tibor)