A Ludwig Múzeumban nyáron megnyitott [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás címet viselő tárlat koncepciója látványosan szembesül azzal a problémával, hogy miként lehet és kellene ma a holokausztot megjeleníteni, az évforduló és a manapság tapasztalható ellentmondásos politikai megnyilvánulások miatti erőteljes figyelem közepette hogyan lehet szólni róla, milyen módon szólaltatható meg. A címben adott válasz igen beszédes: a holokauszt-diskurzusban gyakran szóba kerülő csend, a művészet elhallgatása egyszerre jelentheti kudarcának, ábrázolókészsége korlátainak beismerését, valamint a közölhetőség, az esemény megközelítésének egyetlen adekvát módját.

Éppen erre hívja fel a figyelmet a kurátor, Timár Katalin bejáratnál olvasható szövege, amely a tárlat teoretikus keretét és koncepcióját is kijelöli. A szöveg röviden bemutatja a holokauszt hagyományos, ábrázoláselvű megközelítésének kérdéseit. Timár szerint az alapvetően reprezentációra építő, dokumentatív holokausztművészet (és -kiállítások) egyik fő problémája, hogy az eseményeket adott értelmezési keretbe illesztik, és a befogadót a passzív szemtanú pozíciójába helyezve alapvetően statikus viszonyt alakítanak ki múlt és jelen között. Ernst van Alphen holokauszt-hatás fogalmára építve Timár amellett érvel, hogy a modern művészet bizonyos alkotásai ezzel szemben képesek sokkal aktívabb viszonyt kialakítani, amelyben nem a holokauszt megjelenítése, hanem egyfajta metaforikus holokauszt-hatás elérése a cél. Ennek lényege, hogy a befogadó ne pusztán egy valaha volt tragikus, ám befejezett múltdarabként szemlélje a holokausztot, hanem a műalkotással interakcióba lépve a holokauszt részesévé váljon – ha csak metaforikusan is. Elgondolkodjon az esemény működéséről, gyökereiről, kulturális funkciójáról és a jelenben való továbbéléséről.

A kiállítás koncepciója tehát olyan művek egybegyűjtése, amelyek nem közvetlenül reprezentálják a holokausztot (és nem közvetlenül a holokausztot reprezentálják), hanem a velük való (olykor konkrét, máskor pedig jelképes) interakció révén a holokauszt okait, gyökereit, hatását értelmezhetjük. Mindez, úgy vélem, a mostani hazai kontextusban igen eredeti és bátor szándék, ám a kiállítás egészét szemlélve az eredmény meglehetősen ellentmondásos lett. Vannak itt már ismert, szinte „patinássá”, állandó hivatkozássá vált holokausztalkotások: ilyen Zbigniew Libera 1990-es években készített Lego-koncentrációs tábora, amely a népszerű játék és a „csináld magad” Lego-elv gondolatkörébe emeli be a holokausztot. Gunter Demning „botlatóköveinek” fényképei az emlékezés és a hiány szimbólumai: a német szobrász által kitalált projekt a holokauszt egykori áldozatainak lakhelyei előtt az utcán elhelyezett réz emléktáblákat az utcán talán sokan észre sem veszik (Budapesttől Pécsig és Nagykanizsáig itthon is több városban megtalálhatók). A kövek kiállítástermi fotói (Koronczi Endre felvételei) az emléktáblákat egyrészt áthelyezik a múzeum közegébe, s a konkrét helyszínen élt személy hiánya helyett inkább a gesztust magát fejezik ki. Videoinstalláción láthatjuk a prágai holokauszt-emlékmű helyett épített szupermarket történetét, Uriel Orlow 1942 (Poznan) című videója pedig egy uszodát mutat, miközben zsidó halotti ima szól – az épület eredetileg zsinagóga volt, a nácik 1942-ben fosztották meg szakrális funkciójától, és ekkor vált sportlétesítménnyé.

Más alkotások azonban inkább csak távolról kapcsolhatók a holokauszthoz. A kiállítás terébe egy Arbeit macht dich feliratú boltíves kapu alatt haladunk át. Mindez természetesen az auschwitzi lágerbejáratot idézi, ám a dolog külön érdekessége az, hogy a dunaújvárosi művész alkotása eredetileg más kontextusban született: a holokausztutalásnak konkrét politikai konnotációi is vannak. Horváth blogján a műről készült fénykép mellett a következő szöveg olvasható angolul: „A jelenlegi magyar szociális ellátásrendszer alapján sokaknak olyan képtelen munkaszolgáltatásokat kell végezniük, hogy állami ellátást kapjanak (nagyjából havi 170 eurót, teljes munkaidőben), mint az árokásás, vagy egy utca felsöprése akár századszor is).” A dolog érdekessége, hogy a felirat egyértelmű holokausztutalás (és az analógia a szövegben is megjelenik, hiszen amit én kissé finomítva „munkaszolgáltatásnak” fordítottam, eredetileg „labour service”, azaz „munkaszolgálat”), ám a felirat sokkal erőteljesebben aktuálpolitikai, azaz a tárlat maga átkontextualizálja a művet. Ez a művelet más alkotásoknál még erőteljesebb. Láthatjuk például El-Hassan Róza R. a túlnépesedésről gondolkodik című szobrát: egy a földön ülő, csadort viselő alakot, az ölében narancssárga lufival. A szoborhoz kapcsolódó magyarázó tabló a hajdani performance történetét tárja fel, illetve a faji-nemi megkülönböztetés és kategorizáció kontextusát játszatja össze a holokauszttal. Talán még távolabbi analógialehetőségek sejlenek fel akkor, amikor az adott alkotások az erőszakról és az előítéletekről általában szólnak: láthatjuk például Szirmay Norbert és Révész János a Fradi-szurkolókról készített dokumentumfilmjét vagy Stefan Contantinescu videóját, amelyben egy buszon valaki telefonon fenyegeti partnerét, miközben a többi utas félrenéz, kínos némaságban hallgatja átkozódását. Eva Kotátková Ülj egyenesen! című alkotásának képei olyan iskolapadban ülő gyermekeket mutatnak, akiket a bútor már-már béklyóként vagy kalodaként vesz körül, teljes mozdulatlanságra kárhoztatva őket.

A művek közt járva némiképp ambivalens módon az az érzésünk támadhat, hogy a holokauszt-metafora olykor mintha túl általános szinten működne: kétségkívül elgondolkodásra késztet az, hogy bizonyos művek miért azok, hogyan hat a tárlat rekontextualizációja, ám sokszor éppen a túláltalánosítás veszélye fenyeget. Az erőszak, a fegyelem, a fogyasztói társadalom kritikája mintha túlmetaforizálná a holokausztot, annyira sokféle dolog kerül kapcsolatba vele, hogy már nem annyira történelmi eseményként, inkább általános fogalomként, asszociációk, utalások előhívójaként funkcionál. Mindez persze elsősorban a befogadón múlik: amikor ott jártam, az egyik műnél, Albert Ádám Munkapróba / BLK című alkotásánál például érdekes „performance-t” tapasztalhattam. A mű a pszichológiában alkalmazott Bogen–Lippman-kalitka megsokszorozásából áll. Az eszköz lényege, hogy egy fagolyót kell különböző eszközök segítségével a dobozból kijuttatni: ezzel mérhető a kreativitás, a problémamegoldó képesség. A tárgy melletti tabló tájékoztat arról, hogy az egyik készítő, Otto Lippman zsidó származása miatt öngyilkos lett, a nácik pedig megszüntették pszichológiai intézetét. Így a tárgy a rácsok közé zárt golyó kiszabadítása, tologatása, lökdösése révén igen sokféle holokausztasszociációt hívhat elő. A kiállítás közben tanúja lehettem, ahogy két látogató igen nagy élvezettel tologatta a golyót, úgy tűnt, számukra az eszköz elsősorban játékként és tréfás kihívásként funkcionált.

Így a kiállítás sokféleképpen asszociáltat a holokausztra, ha hagyjuk. Talán időnként túl általánosan, máskor pedig (például a bevásárlóközpont-történetnél) nagyon is konkrétan. Mindez persze nem feltétlenül baj, hiszen ez egy holokauszt-kiállítás, amelynek elsődleges célja nem a holokauszt egyetlen adekvát, az eseményt közvetlenül ábrázoló megközelítése, hanem egy bizonyos értelmezéshalmaz megmutatása. Lesz, akinek e halmaz túl tág lesz, akinek talán nem minden asszociáció hozható egyforma súllyal kapcsolatba a holokauszttal. De a tárlat egyik legfőbb erénye, hogy értelmezésre szólít, a művek közt járva át kell gondolnunk, itt és most mit jelent nekünk a holokauszt.

A képek forrása: Ludwig Múzeum