A posztmodern korszak egyik nagy kérdése, hogy vannak-e nagy történetek, összeállítható-e történet az emberek életútjából, egyáltalán milyen alapon különítünk el „fontos” és „triviális” történéseket. A filmművészetben már a negyvenes–ötvenes évek olasz neorealistái kísérletet tettek a klasszikus nagyrealista történetmesélés lebontására. Roberto Rossellini Paisája és Vittorio De Sica A sorompók lezárulnak című filmje egyaránt megtagadja a nézőtől a „nagy narratívát”, helyette párhuzamos életutakat, hétköznapi emberi sorsokat követ, amelyek persze keresztezhetik egymást, de nem állnak össze egységes történetté, inkább mindegyik magáról a korszakról és egy társadalmi állapotról mesél. A polifonikus elbeszélést számos későbbi film alkalmazta (Robert Altman: Nashville, Jim Jarmusch: Éjszaka a Földön, Quentin Tarantino: Ponyvaregény, Paul Haggis: Ütközések, Pálfi György: Nem vagyok a barátod), így Sopsits Árpád (Céllövölde, A martfűi rém) nem eredeti, de kétségtelenül nehéz feladatot vállalt a Mellékszereplőkkel. A koncepció ezúttal is izgalmas, ám az alkotó érezhetően maga is elveszett az élettöredékek között.

Sopsits alapkoncepciója, fő kérdése az volt, hogy milyen az, amikor mellékszereplőknek érezzük magunkat egy élettörténetben, legyen az akár a sajátunk. Ez a koncepció mindjárt ott sérül, hogy az eleinte valóban ugyanolyan nagy figyelmet kapó hét karakter közül egy család emelkedik ki, tagjai főszereplőknek érezhetik magukat. Árpád gátlástalan üzletember, akinek minden anyagi java megvan, látszólag boldog famíliát alkot fiatal feleségével, Franciskával és tizenéves lányukkal, Babitával. A cselekmény során azonban felszínre kerülnek a régen szőnyeg alá söpört konfliktusok, múltbeli traumák, így Franciska húga, Lili öngyilkossága, valamint feszültté válik a viszony Árpád és Franciska között, amikor a nő már-már neurotikusan azt követeli, hogy vállaljanak még egy gyermeket. Több oka is van annak, hogy Árpád ebbe nem akar belemenni. A család viszonylatában értekezik Sopsits a vidéki börtönben az elítéltek lelki üdvéért küzdő, látszólag kedves és türelmes Tibor atyáról, akinek Lilivel volt kapcsolata. „Mellékszereplő” még a fotós, Gábor és kerámiaművész barátnője, Edina, aki tíz évvel korábban drogproblémákkal küzdő tiniként Lilivel együtt az atyához járt hittanra. A szereplőgárdát Gábor fogja össze, aki alkotói válsággal küzdve megpróbál fotósorozatában emberi sorsokat ábrázolni a film karaktereivel a középpontban. Fokozatosan tárul fel kezdetben párhuzamosan futó, később kereszteződő történetük.

Sopsits Árpád kifejezetten törekedett arra, hogy minél töredékesebb legyen a cselekmény. Folyamatosan, akár snittről snittre ugrál a különböző idősíkok között, bár rá jellemző módon fekete-fehérrel jelzi, ha a múltba kerül a cselekmény. Olykor még így is nehéz követni a Mellékszereplőket, kiváltképp a játékidő első felében, amikor a néző ismerkedik a történet hőseivel. Ráadásul Sopsits gyakran valóban csak egy rövid beállítás erejéig foglalkozik egy-egy karakterrel, aki egyszerűen néz maga elé a műtermében vagy napozik a teraszon, majd éles vágással átkerülünk a börtönbe vagy egy romos, elhagyatott épületbe. Ennek az elbeszéléstechnikának megvannak az előnyei, de sok hátránnyal is járhat. Segítségével az alkotó kétségkívül érzékletesen tudja bemutatni az élet, illetve az egyes életutak töredékességét, a klasszikus elbeszélés szempontjából triviális „nem cselekvés” fontosságát. A sorsok párhuzamba állításával összehasonlíthatóvá válnak az emberi problémák, amelyek az egyik szereplő perspektívájából triviálisnak, a másikéból sorsdöntőnek tűnnek. Ilyen például a Babita által felfedezett sátánista szekta, amelynek szertartásai kíváncsivá teszik a lányt, ugyanakkor meg is rémítik. Szülei csak legyintenek arra, hogy a szektatagokat követi, illetve az anya nem túl erélyesen rászól, hogy ne menjen oda többet, de a saját problémája miatt nem foglalkozik érdemben a dologgal, ami a lánynak lehet, hogy traumát okoz. Ugyanakkor ez a polifonikus és töredékes elbeszéléstechnika elidegenítő lehet már csak azért is, mert a néző nem tud lehorgonyozni egyetlen karakternél sem, a szűk kétórás játékidőhöz képest túl sok az a hat-hét „mellékszereplő”, akiket Sopsits egyenrangú hősökként szeretne kezelni. Továbbá elidegenítő azért is, mert jó darabig nem áll össze a kép a cselekménymozaikokból, azaz legfeljebb csak sejteni lehet, hogy mi lehet a kapcsolat Edina, Lili és Tibor atya között, az elveszettség-érzés miatt pedig fennáll az érdeklődés elveszítésének a veszélye. Ily módon például zavaró, kizökkentő lehet, hogy Edina rövid, pár másodperces, egysnittes jelenetét egy, a nap fényétől ezüstösen csillogó folyó és kenu, majd egy börtön képe követi.

Persze az eisensteini asszociatív és intellektuális montázsok ilyenkor működésbe lépnek, hiszen a filmképek között szimbolikus kapcsolat is tetten érhető, minthogy a börtön nem csak egy konkrét hely a filmben, mindegyik hős bizonyos szempontból saját „börtönében” él. A fotós Gábor például didaktikusan meg is fogalmazza, hogy mellékszereplőnek érzi magát a saját életében, kényszerpályán mozog, mintegy rabja a sorsának, mivel képtelen valódi művészetet létrehozni, csak bérmunkákat vállal. Sodródik az élettel, nem jön el nála az a nagy áttörés, amelynek köszönhetően olyan fotóművésszé válhatna, mint elhunyt kollégája, aki különleges torzított fényképekkel aratott sikereket. Egyébként ezt a kollégát Sopsits valós személyről, a 2015-ben elhunyt Telek Balázs fotóművészről mintázta, akinek a filmet is dedikálta, és akinek rokonai a főszerepeket, Tibor atyát és Babitát játsszák. Nem mellesleg Telek Balassagyarmatról származik, ahol a Mellékszereplőket forgatták.

Sopsits Árpádra jellemző, hogy gyakran amatőr színészekkel vagy civil szereplőkkel dolgozik. Ebben a filmjében ezt a koncepciót még komolyabban vette, még inkább arra törekedett, hogy a szerep és a színész között elmosódjanak a határvonalak. Persze Jászberényi Gábor, Farkas Franciska és Dömök Edina profi színészek, de Sopsits az esetükben és az általa játszott karakternél, Árpádnál is megtartotta a keresztneveket, valamint Telek Babita és Telek Zoltán Tibor is nagyban alapoztak a valódi rokoni kapcsolatukra a szerepeik megformálása során (egyébként ők apa-lánya kapcsolatban állnak, Tibor Telek Balázs testvére, Babita pedig az unokahúga). Sőt, ez a fajta különleges, már-már dokumentarista realizmus egyfajta önreflexiónak is tekinthető, mert ha a néző ismeri a színészek valódi neveit, bizonyos értelemben „öntudatra ébred”, reflektál arra, hogy filmet lát, amelyben karaktereket játszanak emberek.

Ezeket a karaktereket pedig nyilvánvalóan hiába is nevezik úgy, ahogy a színészeket, valószínűleg Sopsits Árpád és Farkas Franciska nem élnek így együtt Telek Babitával, ahogy Jászberényi Gábor sem fotós. De szerepeket játszanak, akár olyan szerepeket is, amelyekkel elvben nem tudnak azonosulni, mivel bizonyos szereplők komoly bűnöket követnek el. Mégis eljátsszák ezeket a szerepeket, mert a történet megköveteli tőlük. Innen pedig nem nehéz eljutni addig a gondolatig, hogy mi, nézők is szerepeket játszunk nap mint nap, legyen szó a publikus érintkezésekről vagy az intimebb, családi interakciókról. Sőt, létező, nem feltétlenül pszichopatológiai probléma, hogy az ember úgy érzi, kényszerpályán halad, nem megéli, hanem szinte csak kívülről szemléli az életét, mint a filmekben a főszereplőket támogató karakterek, netán a háttérben álló, nem is játszó, csak passzívan figyelő vagy triviális dolgokat művelő statiszták. Mint azt Gábor didaktikusan meg is fogalmazza, a Mellékszereplők egyik fő kérdése, hogy ki tud-e törni az ember erről a kényszerpályáról, a szerepjátszás helyett képes-e önmagát „alakítani”, azaz a saját kezébe venni a sorsát. Erre a kérdésre kapunk pozitív és negatív válaszokat egyaránt.

Az önreflexió pedig a fotózásban mint központi motívumban is megnyilvánul, vagyis Sopsits ezen a művészeti tevékenységen keresztül hívja fel a figyelmet arra, hogyan keletkeznek a történetek, illetve hogyan próbál az ember általuk mellékszereplőből főszereplővé válni, aki reflektál a saját sorsára. Gábor rendezővé válik, amikor műtermében leülteti a vászon elé, különféle fényekkel megvilágítja és lelkük kiöntésére, történetmesélésre készteti Árpádot, Franciskát, Edinát, Tibort és végül önmagát is. Sopsits ezen az alkotófolyamaton keresztül bemutatja, hogy az élettöredékekből összeálló történet, így a Mellékszereplők is konstrukció. A történet azért jön létre, mert Gábor – és maga Sopsits mint a film rendezője – összeterel nagyon különböző, bizonyos esetekben egymással ellenséges embereket egy stúdióba, ahol elő kell adniuk önmagukat. Az alkotó részéről az is izgalmas lépés, hogy jellemzően a profi színészek karakterei válnak igazán őszintékké a műteremben, míg a Telek által megformált Tibor atya a kamera előtt is szerepet játszik, a jámbor, bölcs és magabiztos pap szerepét, holott neki is lenne mit bevallania. A papi hivatás további kötöttségekkel jár, amelyek miatt az ember egy bizonyos pályán mozoghat, sőt hivatalból kell az egyénnek mellékszereplővé válnia, hiszen az Istenhez vezetett hívek az egyházi narratíva főszereplői, akiknek lelkét fel kell tárni a Mindenható előtt. Ám ezúttal Tiboron lenne a sor, és éppen a művészet által, a történetmesélés révén indul be egy folyamat, ami csak a műtermen kívül érik be az atyánál, de maga is önreflexív „főszereplővé” válik ennek köszönhetően. Ilyen módon Sopsits bemutatja egyrészt azt, hogy a történet minden esetben konstrukció, másrészt viszont hasznos lehet, mert az ember úgy érti meg önmagát és élete nagy hibáit, hogy a történetmesélésen keresztül számot vet múltjával.

A Mellékszereplők másik fő problémája, hogy olykor túl direkt, sőt vulgáris. Árpád és Franciska szálán persze a gyereknemzés a központi kérdés, így érthető, hogy domináns a szexualitás, de Sopsits túl hosszan elidőz egy-egy szoftpornóba hajló szeretkezésnél. Sőt, szerepel egy tipikus pornós jelenet a filmben. Ebben Árpád meg akarja vizsgáltatni a spermáját, de nem tud mintát adni, ezért a természetesen dekoratív nővér segítségét kéri, aki ki is teszi neki a dekoltázsát jelentős pénzösszegért. Érezhető az alkotói szándék, azaz a komor és komoly drámát Sopsits ebben a triviális epizódban humorral kívánta oldani, ám inkább kínosan irreális és nevetséges a képsor, ami egy gyenge pornófilmben fel sem tűnik a befogadónak, de a Mellékszereplők nem ennek készült, illetve nem lenne szabad átcsúsznia ebbe a kategóriába.

A Mellékszereplőkben a színészi játék is egyenetlen. Jászberényi és Dömök kifejezetten jók, csak kár, hogy egyre kevesebb szerepet kapnak a cselekmény során. Szép munkát végzett a rendező is ahhoz képest, hogy nincs színészi képzettsége. Farkas Franciska van, hogy jól elkapja a karaktert, máskor viszont nem találja a helyét a szerepben, illetve a napozós és fürdőzős jeleneteiben szégyentelenül fetisizálja a kamera. Talán nem is a színésznő hibája, hogy Franciska döcögős, hanem a forgatókönyvé, mivel nincs jól kidolgozva az ő drámája: eleinte érdekes, ahogy Lilihez, elhunyt húgához és a gyermekvállaláshoz viszonyul, de egy karakterfordulatot követően ellaposodik, túl könnyen beadja a derekát. Telek Babita a körülményekhez képest nem rossz, de olykor nem éli át eléggé a szerepét, és ez igaz Telek Zoltán Tiborra is.

A film minőségét tekintve is töredékes. Önreflexivitása és felvetett művészetfilozófiai kérdései gondolatébresztők, és a formai megvalósítása is izgalmas lenne, de gyakran túlságosan is elidegenítő az elbeszéléstechnikája. A lassan összeálló történet pedig nem elég hiteles, ezen valóban érződik a konstruáltság, sőt a mesterkéltség. A töredék jellegből is következik, hogy vannak benne epizódok, amelyeket nehéz értelmezni: a pornóba illő jeleneteken kívül ilyen például az említett sátánista szertartás, amelyet rendkívül suta módon, olcsó sokkeffektusokkal ábrázol a rendező. A Mellékszereplők így késztet minket reflexióra arról, hogy miért szeretjük a klasszikus történeteket: többek között azért, mert fókuszáltak és végig fenntartják a figyelmünket. Ez az, amire Sopsits töredékes filmje nem képes.