„Legfeljebb harminc kiló, a kulcscsontján megfeszült a ráncos bőr, a lapockái apró, csökevényes szárnyak. A pálcikalábai kilógtak a takaró alól, a szeme szürke, vizenyős. Az utolsó képem róla. Ötödször vagyok ebben a kórteremben. Az ágy üres, de látom a lepedő gyűrődéseit, a test körvonalait. Csak suttogni tudott, a padláson két csirke, a spájzban találsz minyont, valami bacilus van a levegőben, valami nagyon kevés a szervezetemben. Néztük egymást, ő beszélt. Úgy beszélt hozzám, mintha a lánya lennék, aztán a férjét kereste, szidott. Forgasd el a tévét, hogy jobban lássam, de itt nem volt tévé, csak gurulós szekrények és infúziós állványok. Az ablakrácson túl kémények halvány füstje, a párkányon galambok. A galambokról azt hitte, a rokonai, akik el akarják venni tőle a pénzét. Közben rázkódott, a fogai összekoccantak a szájában. Reszkető csontváz, egy csomag szétszóródott francia drazsé. Nem engedem be őket, nem engedek be senkit, kincsem. Kincsem. Ugyanazzal a hangsúllyal ejtette ki a szót, mint húsz évvel ezelőtt. Öntudatlanul ült az ágyon, párnákkal felpolcolva, egy másik világban, mégis felismert. Vigyázz magadra, kincsem.”

*

Két fiatal, nemzetközileg is elismert fotográfus képei előtt állunk. Rédling Hanna munkái nem voltak ismeretlenek számomra, a The Queen Herself című, 2018-ban készített sorozatának bájos radikalizmusával könnyen tudtam azonosulni. Tetszett a giccsel való könnyed és magabiztos játszadozása, hogy a púder és a tupír is arra volt eszköz számára, hogy felerősítse velük az anyag társadalomkritikai jellegét. Kontha Dóra fotóival a kiállítás apropóján találkoztam először: a tájképeit nézve szó szerint elállt a lélegzetem. A kopár hegy, a fodrozódó vízfelszín, a gomolygó köd kivételes egyszerűséggel, minimalizmussal mutatja meg a természet fenségességét. Az itt kiállított anyagukon érződik a saját, korábbi munkáikkal való folytonosság: Rédling Hanna sorozata ezúttal is cukormázzal csalogat, de minden képen érezhető, hogy a játéknak tétje van, Kontha Dóra munkáit pedig belengi valamiféle éteri tisztaság, legyen szó szürkeárnyalatos természetfotóról vagy az itt kiállított sorozat roncsolt, színezett, beszkennelt, felnagyított polaroidjairól.

Rédling Hanna: Cold Floor

Laikus szemmel is azonnal láthatjuk, hogy munkáik nemcsak a saját koordináta-rendszerükön belül érvényesek, hanem egymással is szoros kapcsolatban állnak. Ez a kiállítás sem csak olyan értelemben közös, hogy egy térbe kerültek a fotók, hanem annyiban is, hogy ezek a képek egymással is összjátékokat kezdeményeznek. Mindketten a fotográfia határait feszegetik, a képkészítés folyamatként értelmezhető. Az itt látható fotók esetén a szokásosnál is hangsúlyosabban merül fel az emberben a kérdés: hogyan készültek?

Rédling Hanna munkái között találunk klasszikus digitális fotográfiákat, analóg filmre fotózott, illetve fotogrammetriás eljárásokkal készült képeket. A Fountain című kép esetén 3D-s modellt készített egy minden szögből körbefényképezett budapesti szökőkútról, amelyet aztán egy applikáció segítségével megfosztott a textúráitól, virtuális lámpákkal bevilágított, majd ismét kétdimenziós állóképpé konvertálta. A végeredmény montázs, amelynek középpontjában a budapesti kútról ily módon létrehozott fotó áll – a mintás kövezetről készült kép egy hotelben készült, a szökőkútból csörgedező víz pedig egy zselés anyag, amelyet Hanna formázott meg, majd az applikációban cseppfolyóssá és átlátszóvá tett. Kontha Dóra a Soulscapes-sorozatban a polaroidok érzékenységét használja ki. A polaroid könnyen formálható anyag: egy kép nagyjából 15 perc alatt válik véglegessé, s ezalatt minden külső fény- és hőhatás (például egy mélyhűtő vagy egy sütő) befolyásolja az eredményt. A beavatkozás azonban hosszú távú is lehet: Kontha Dóra festékeket, háztartási tisztítószereket fecskendez az anyag rétegei közé, majd megfigyeli a kép változását. Megfigyel, beszkennel, konzervál: az itt látható nagyítások alapanyagát szolgáló eredeti polaroidképek most is éppen változnak, talán egy fiók mélyén fekszenek, szivárog bennük a citromos Domestos, lassan beül az anyagba, újabb és újabb alakzatokat létrehozva. A fotók így megállíthatatlanul alakulnak, amire rímel Rédling Hanna munkatechnikája: saját eljárását egyfajta képkészítési láncolatnak tekinti, amelyben a nosztalgia képezi az asszociációs lánc kulcselemét.

Igen, a nosztalgia. Ez az a fogalom, ami valóban olyan asszociációs láncokat indíthat be a nézőben, ami közel hozhat bennünket ehhez az anyaghoz. A kútról készült képnél az asszociáció maga a víz, hiszen a fotó alapját képező szökőkút valójában rég kiszáradt, vizet évtizedek óta nem látott benne senki. Ezt az érzést egészen direkt módon mozdítja meg bennünk a ventilátorról és a függőlámpákról készített kép: a hetvenes-nyolcvanas évek üdülői hangulatát idézik, a társalgót, ahol mindig ételszag terjengett, és néha szabályos háború folyt azért, hogy kinél legyen a távirányító. Hasonló érzéseket kelt bennem a vidámparkról készített, elmosódott fotó is. Még ma sem tudok úgy elmenni egy vándorcirkusz mellett, hogy ne érezném a sóvárgást: be akarok ülni a dodzsembe. Az asszociációs láncomban innen már csak egy lépés, hogy megkívánom a csavart fagyit egy eredeti, olasz, Carpigiani típusú gépből.

Kontha Dóra: Soulscapes #35

S ha már a fagylalt, folytassuk az asszociációs láncot: a fotókon gyakran feltűnő zselés anyag akár a nosztalgia fizikai szimbólumának is tekinthető. Mintha a zselé – a szépiaeffekthez hasonlóan – a nosztalgia sziruposságát, álomszerűségét hangsúlyozná. Hiszen a nosztalgia eleve valami szépítés – kis túlzással maga az öncsalás –, annak az eszköze, hogy elmeneküljünk a világ elől, egy olyan helyre, ami puha, meleg és magába fogad – mint amilyen egy rózsaszínű zselével leöntött lakókocsi. Mindannyiunknak nagy szüksége van erre egy olyan világban, ahol a felgyorsult idő miatt gyakran már néhány héttel korábbi történésekkel kapcsolatban is nosztalgikus érzések keletkeznek bennünk. Egy olyan világban, ahol lassan minden felborul körülöttünk, ahol nincsenek többé biztos pontok.

Az eddigiekhez többféleképpen is kapcsolódnak Kontha Dóra munkái. Az anyagiság ez esetben fizikai behatolást jelent, a kémiai reakciók révén több esetben is mintha absztrakt tájképeket, drónokkal készített fotókat látnánk. A bizonytalanság, a jövőtől való félelem szimbóluma lehetne az elszikesedett táj, a képeken kavargó sivatagi por. A Soulscapes című sorozatban szereplő fotók azonban ennél sokkal személyesebbek, inkább törékeny belső tájképeknek tekinthetők. A fényképek létrejöttében fontos szerepe van az idő múlásának: a fotók maguk is az emberi idő, az élet elmúlására reflektálnak. Ahogy a nosztalgia is valamiképpen egy hiányérzet elfedésére szolgál, úgy Kontha Dóra képei is a töredékességről, a hiányról beszélnek az emlékezet átalakulásának érzékeltetésén keresztül.

A képek hátterében emberi arcokat, testeket látunk, természeti helyszíneket, rétet, erdőt, tengert – a fő motívum mindenütt a burjánzás, a roncsolódás. Az idő előrehaladtával természetes folyamat, hogy az emlékezetünk egysége felbomlik, hézagossá válik, egyre több emlékünket veszítjük el. Az érzékelésünk lassan olyanná válik, mint amilyenek ezek a fotók: hangulatokra, mondatokra, érzésekre emlékszünk, a nagy egészt még felismerjük, de a részletek homályosodnak, minden cseppfolyóssá válik. Alighanem ennél is megterhelőbb azzal szembenézni, amikor közeli szeretteinken észleljük a romlás – nemritkán demencia vagy alkoholbetegség által kiváltott – jeleit. Ezeken a képeken mi vagyunk, így látnak bennünket a nagyszüleink, a szüleink, az egyik pillanatban azt hisszük, hogy hozzánk beszélnek, aztán kiderül, hogy azt sem tudják, kik vagyunk. Az emlékek úgy mosódnak egymásra, úgy helyettesítik egymást, ahogy itt, a kiállított fotókon láthatjuk az arcok helyére kúszó – pillangót (?), falevelet (?), jégpáncélt (?) idéző – alakzatokat.

Kontha Dóra: Soulscapes #117

Ezt a megnyitóbeszédet a készülő regényem első bekezdésével kezdtem, és mielőtt még visszaadnám a szót a narrátoromnak néhány rövid bekezdés erejéig, szeretném megjegyezni, hogy számomra személyesen is sokat jelentett ez a kiállítás. Különös véletlen, hogy Kontha Dóra és Rédling Hanna fotósorozatai éppen azokat a jelenségeket állítják előtérbe, amelyek a regény narrátorát foglalkoztatják. Egy harminc körüli nő, aki az utolsó hónapjaiban már félig öntudatlan nagyanyja temetésére készül, s akinek emiatt nosztalgiával és emlékezéssel telnek meg a mindennapjai. Ezekben a fotókban más-más módon ráismertem azokra a motívumokra és gondolatokra, amelyek írás közben engem is foglalkoztatnak. Bennem emiatt hamar bensőséges viszony alakult ki ezekkel a fotókkal kapcsolatban, de azt hiszem, ezzel Önök is hamarosan így lesznek. Kedves Dóra és Hanna, gratulálok és köszönöm az élményt, az új horizontokat és inspirációkat.

*

„Gyerekkoromban a nyarakat a nagyanyámnál töltöttem, az ötödik ház az utolsó utcában. A csibékhez nyúlni tilos, a kukoricadarálót bekapcsolni tilos, nehogy levágja a karomat a gép. Egyik nap a karomat, másik nap a kezemet, a nagyanyám hol a kezemet mondta, hol a karomat. Átkarollak a kismotoron, a fejemet a hátadhoz szorítom, robogunk, ez is tilos, letöröm a kezedet, ha még egyszer elmész vele. Hátra kötöm a sarkadat, szíjat hasítok a hátadból. Másnap fánkot süt, kenhetek rá lekvárt, kakaókrémet is, mosolyog, megsimogatja az arcomat. Csak meg ne égesd a nyelvedet, kincsem. A sparheltben lassan elalszik a tűz, a tetején kattog a vaslemez. A bojler mellett bekeretezett kép, a nagyapám egyenruhában, puskával az oldalán. Anyám szerint szerettem volna őt, de én már nem találkozhattam vele. A nagyanyám egyik kezében fakanál, a másikkal simogat. Érzem az ujjait a bőrömön, honnan jön ez a hideg.

Azt hiszem, az ember eredendően jó, és valamikor a nagyanyám is jó lehetett. Sokáig nézhettem nála a tévét, de nem engedte, hogy megsimogassam a kiscsibéket. Nem vigyázok, összenyomom őket, meghalnak. Citromsárga tollpárnák lökdösődnek, csipognak az infralámpa alatt. A meleg fény vörösre színezi a csőrüket, a fonott fémhálót, a tenyeremet. Ebben a fényben minden áttetszővé válik. Nagyanyám arca szentkép. Mosolyogva nézi a kiscsibéket, göcsörtös ujjai darált kukoricát morzsolgatnak.

Nagyanyám temetésén lesz beszéd is, valaki jön majd az önkormányzattól. Kértek tőlem néhány mondatot róla, amiből kiindulhat, az élettörténetéről, a jelleméről, hogy milyen ember volt. Anyám kezében csattog a metszőolló, a szilvafa alatt hajolgat. Nehezen rakom össze a mondatokat, minden második szavát elviszi a szél. Elképzelem magam, ahogy a nagyanyám jelleméről írok az önkormányzatnak. Tisztelt bizottság. Egyszer elvesztem a kukoricásban. Bármerre indultam, olyan volt, mintha egy helyben jártam volna. Nem mertem kiabálni, csak leültem, és vártam. Amikor a nagyanyám megtalált, azonnal lekevert két pofont, a tenyérnyoma ott maradt a bedagadt arcomon. Aztán hazavitt, és meggyes pitét adott. Tisztelt bizottság. A nagyanyám, született Lantos Gizella, rendszerető, komoly asszony volt. Tisztességgel élte le az életét, keményen dolgozott a tehenészet konyháján, szabad idejében hímzett és keresztrejtvényt fejtett. Fiát becsülettel felnevelte. Szerető anyaként és figyelmes nagyszülőként emlékezünk rá.”

(Bélyegkép: Rédling Hanna: Fan)