Mióta Vashegyi György a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, a zenekar érezhetően gyakrabban kirándul a nem elsődleges működési területét jelentő operaműfaj tájaira. Ráadásul nemcsak arrafelé, ahol a főzeneigazgató elsősorban otthonos (jelesül a francia opera vidékére), hanem a magyar közönség által jobban ismert és szeretett alapművek felé is – a Verdi-operák megszólaltatása például akár nemes hagyománnyá is válhat: a tavalyi koncertszerű Trubadúr után idén ugyanis az örök közönségkedvenc Aidát tűzte műsorára az együttes. Ahogy tavaly, úgy idén is jeles olasz karmestert hívtak meg a produkció élére (ezúttal Riccardo Frizzát), hogy autentikus hangzásélményt kapjunk; és nem változott az sem, hogy a főszerepek legtöbbjét elismert, a nemzetközi középmezőnyhöz tartozó művészek szólaltatták meg.

Ám szó sincs arról, hogy mindezek leszögezése után már csak a személycserékből fakadó változásokat kelljen számba vennünk, vagyis a „ki hogy énekelt” kérdésére kelljen választ adnunk. Elvégre a koncertszerűség önmagában is sok problémát vet fel – csakhogy minden mű esetében másmilyeneket. Míg tavaly A trubadúr kapcsán azt mondhattuk, hogy a cselekmény időből és térből való már-már teljes kiszakítottsága, a szövegkönyv operadramaturgiai alapszituációkra való tudatos korlátozása kedvez a hangversenyszerű megszólaltatásnak, addig az Aida kapcsán épp azt kell tudatosítanunk, hogy a mű sajátos alkata minden ízében tagadja a vizualitás hiányát. Noha az Aida még nem a realista színházeszmény jegyében fogant dramaturgiájú mű, a jelenetek zenei megformálása itt még elsődlegesen a hagyományos operai-zenei formák keretén belül mozog, azokhoz igazodik, vagy inkább azokból nő ki: egyrészt a nagyopera látványosságra törekvő koncepciója, másrészt a minden korábbi Verdi-műnél meghatározóbb zenei koloritfestés, harmadrészt a színpadi cselekvéseket tradicionalizmusa ellenére is egy rendezői példány alaposságával követő zenei megformálás mind-mind azt erősítik, hogy a látvány sokkal inkább tűnik pótolhatatlannak az Aida, mint A trubadúr esetében. Ehhez járul az is, hogy az Aida cselekményének témája, az óegyiptomi környezet miatt szélesebb körben népszerű a nem elsősorban operakedvelő, de a zene iránt nyitott és az orientalizmus iránt érdeklődő közönség körében is – ám azokat, akik az Aidából elsősorban a bevonulási jelenet tevéire vagy elefántjaira, jobb esetben a mindig monumentális díszletekre emlékeznek, aligha elégíti ki egy koncertelőadás, még akkor sem, ha a hegedűk tisztábban vagy a trombiták ércesebben szólnak, mint egy vasárnap délelőtti Erkel színházi matinén.

Pedig az az igazság, hogy éppen itt kell keresnünk az Aida koncertszerű előadásának létjogosultságát: a sokszor megfáradt repertoár-előadások sorából kiszakítva tényleg első osztályú zenei megvalósítást remélhetünk – nem is beszélve arról, hogy egy olyan együttes, amelynek ez a zene nem mindennapi kenyere, vélhetően nagyobb gondossággal és lelkesedéssel veti bele magát az ismerkedésbe. Ebben nem is csalatkoztunk: ha csupán néztük volna a Nemzeti Filharmonikusokat, akkor is konstatálnunk kellett volna, hogy örömmel játszanak (nem is tudom, mikor láttam utoljára koncerten ennyi mosolygós arcot), és ez a pozitív energia a zenei produkcióra is átsugárzott mind a zenei anyag kidolgozásának mélységét, mind a hangszeres kivitelezés igényességét, mind az egyes hangszercsoportok karakteres játékát vagy néhány kiemelkedően szép szólót illetően. A Nemzeti Filharmonikusok számára ezen az estén nem volt kérdés, hogy az Aida nagy zene, és akképp is játszották – ha A trubadúr egyszerűbb zenei faktúrája kapcsán ugyanez a demonstráció tavaly bravúrnak bizonyult, úgy az Aida vonatkozásában mindez egy elvárható feladatmegoldás briliáns teljesítésének tekinthető.

Mondom ezt annak ellenére, hogy Riccardo Frizza vezénylésénél hallottam már átszellemültebb, mélyebb, összetettebb Aida-interpretációt is. A szünetben és az előadást követően sokan a túl gyors tempókban vélték megtalálni hiányérzetük okát – meglehet, az előadás gyorsabban véget ért, mint Lukács Ervin két évtizeddel ezelőtti Erkel színházi előadásai, a döntő különbséget mégsem ebben véltem felfedezni, hanem abban, hogy Frizza számára ez a mű is primer operazene, elsődlegesen drámai fogantatású mű, melynek bensőséges lírájához, olykor transzcendens rétegeihez mintha kevésbé találta volna a kulcsot. Mivel azonban az összkép az egyes részleteket illetően a korrekttől a nagyon jóig terjedt, számomra nem kérdés, hogy Frizza betanításának és vezénylésének a mérlege pozitív, és hogy máskor is szívesen hallanék vele Verdi-operát – talán körültekintőbben lehetne megválasztani azt, hogy melyiket.

Egy Aida-előadás sikere persze mindezen fontos tényezők mellett is elsősorban a szereposztáson áll vagy bukik, és e tekintetben a mostani produkció kiegyensúlyozatlan volt: noha az összkép inkább pozitív, nem tudtuk nem észrevenni az egyes énekesek közti nívókülönbséget. A leghiánytalanabb hangi élményt Alexandru Agache Amonasrójától kaptuk, aki egyrészt folyamatosan zavarba ejtett rossz értelemben vett operai gesztusaival, pózaival (ezek még így, a koncertpódiumon is túlzottan teátrálisnak hatottak), másrészt ezek sem terelhették el róla a figyelmet, hogy amit hallunk, az világszínvonalú vokális produkció. Mégpedig három okból: egyrészt a hang önmagában való szépsége, teltsége, fénye okán, másrészt a kimunkált énekkultúra jóvoltából, harmadrészt azért, mert ebben a barbár király szerepében nem zavaró, hanem kifejezetten kívánatos a művész éneklését gyakran jellemző primer indulat, érzelemkifejezés. Jóval kevésbé győzött meg a Radamest alakító Alfred Kim, akinek hangjával és éneklésével bő másfél évtizede próbálkozom megbarátkozni – sikertelenül. Igaz, most sokkal jobb benyomást tett rám, mint első találkozásunkkor, egy szerencsétlen csillagzat alatt született Müpa-beli Tubadúr alkalmából: azt az előadást differenciálatlanul végigordította – e tekintetben rengeteget fejlődött az azóta eltelt időszakban, éneklése árnyaltabb, kulturáltabb lett, minden tekintetben korrektnek mondható. Így aztán jobban érvényesül az is, hogy a hanganyag manapság ritkaságnak mondható igazi hőstenor, és ezt önmagában is értékelnünk kell. Ugyanakkor a dallamformálás, frazeálás merevsége, illetve az a tény, hogy a hang csak forte vagy fortissimo hangerőben szól tartalmasan, az alacsonyabb dinamikai tartományokban kiüresedik és vagy színtelenül, vagy már-már prózában szól, egyben kijelöli e most tehetségesnek tűnő művész lehetőségeinek korlátait is: jó, de nem kiemelkedő énekes – repertoár-előadások megbízható művésze lehet.

A címszerepet éneklő Roberta Mantegna sokakkal ellentétben bennem nem keltett hiányérzetet: világos, már-már lírai hang, ily módon talán nem minden hallgató Aida-elvárásainak felel meg, az énekelnivalót azonban eminensen teljesítette, és nem egy esetben ennél többet adott: képes volt a pillanat megállítására – különösen a nagy lírai kitárulkozások, így a két ária vagy az opera fináléja sikerültek emlékezetesre. Mivel távol áll tőlem, hogy egy alakításról az eleve adott hangkarakter és ne a hallott benyomások alapján ítélkezzem, így Mantegna Aidáját jónak, ha nem is kiemelkedőnek találtam. Voltak értékei Victória Pitts Amnerisének is, alakítása összességében mégis jóval problematikusabb volt: esetében még tágabbnak érezhettük a szerep és a hozzá tapadó vokális elvárások közti rést, és karakterábrázolása is visszafogottabb volt a megszokottnál – nem tudom, hallottam-e valaha ennyire extrovertált Amnerist, mint az övé. Ennek persze technikai okai is lehettek: mivel a szerep vélhetően egy számmal nagyobb, mint amit az énekesnő magabiztosan meg tud oldani, erősebb kontrollra, odafigyelésre volt szüksége, hogy teljesítménye megbízható maradjon – ennek ellenpéldáját a negyedik felvonásban tapasztalhattuk, amikor félresikerült, olykor zeneietlen hangok figyelmeztetettek arra, hogy hol is a határ.

Palerdi Andrást rég hallottam ennyire meggyőzően teljesíteni drámai szerepben: Ramfisa ezúttal kizárólag hangi eszközökkel is meggyőzően nyomasztó tudott lenni. A Király szerepében Kovács István jelentőséget tudott adni a sokszor háttérbe szoruló szerepnek. Dékán Jenő (Hírnök) és Busa Gabriella (Főpapnő) igényes zenei kivitelezésben tárták elénk a sokszor csak kötelességszerűen letudott kis szerepeket.

A Somos Csaba vezette Nemzeti Énekkar nem csupán abszolút zenei értelemben vizsgázott jelesre az Aida kórusjeleneteiből, de igazi drámai szereplőként volt jelen: megszólalásaiknak nemcsak zenei súlya, de dramaturgiai jelentősége volt, ráadásul az elvárt sokféleséget is már-már hiánytalanul hozták. Tekintettel arra, hogy a mű milyen jelentős hányada kötődik a kórushoz, már pusztán az ő jeleneteik miatt is érdemes lett volna végighallgatni e koncertet – amely azonban egyenetlenségei ellenére is jóval több örömet okozott, mint amennyi bosszankodásra adott okot.

(Fotók: MNF / Csibi Szilvia)