Martin Scorsese az 1970-es években induló rendezőgeneráció tagja, a „mozi-fenegyerekek” egyik képviselője (jellemzően George Lucast, Brian de Palmát, Steven Spielberget és Francis Ford Coppolát szokták még idesorolni), aki ebből a nemzedékből talán a legkonzekvensebben tartotta filmjeinek magas nívóját az elmúlt néhány évtizedben. Egy ennyire gazdag és sok filmet számláló életmű kapcsán természetesen nehéz, sőt szinte lehetetlen az egész szerzői világra érvényes állításokat tenni, ám az kijelenthető, hogy Scorsese hősei jellemzően bajba kerülő, hitüket vesztett, az illúzióikat felszámolni kénytelen férfiak, akik valamiféle kollektív pszichózis áldozatai lesznek. Az Oscar-díjas rendező ráadásul gyakran a 20. századi amerikai történelem kontextusában ábrázolja ezeket a hősöket, így az etnikai és szociális ellentétek vagy a szervezett bűnözés általában fontos a karakterek életében.

A Megfojtott virágok rövid időn belül a második olyan Scorsese-film, amely egyértelműen pályaösszegző igénnyel készült. A 2019-es Az írben a rendező egykori gengszterfilmjeinek hősei (Al Pacino, Joe Pesci, Robert De Niro) már megtört, idős karaktereket játszottak. A csúcsbűnöző például nem tudott csukott ajtónál aludni, mert egyedül maradva szembesülnie kellett volna tetteinek visszatérő képeivel. Íme, ide jutott a mítosz, nincs már helye a gengszterromantikának. A David Grann könyve nyomán készült Megfojtott virágok az életmű két különböző szakaszának két legfontosabb színészét játszatja. Robert De Niro mellett a 2000-es évek Scorsese-filmjeinek dezorientált hőseit játszó Leonardo DiCaprio kapott kiemelt szerepet. Az írtől eltérően Scorsese most nem egy műfaji mítosszal, hanem az amerikai történelem domináns narratívájával számol le.

A történelmi tényeken alapuló cselekményben az oszázs indiánokra sok nehézség után rámosolygott a szerencse. Földjeiken a 20. század elején szökőkútként tört fel az olaj, a törzs pedig hamar óriási gazdaságra tett szert. Ám ennek árnyoldalai is voltak: fehér nagyvállalkozók jelentek meg a területen, akik természetesen a saját (igen nagy) részüket kívánták a haszonból. Az őslakosok kizsákmányolása egy hálózat részeként működött, aminek központi figurája a Király becenévre hallgató William Hale (Robert De Niro) volt. Ebbe a világba érkezett meg a háborús veterán, Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), aki bár valóban szerette feleségét, az őslakos Mollie-t (Lily Gladstone), a pénzt talán még nála is jobban. Idővel pedig választania kellett két szenvedélye között.

Martin Scorsese új filmje műfaji kommentárokkal gazdagon ellátott neowestern. Bár a zsáner (klasszikus formája) ma már kiveszőben van, a műfaj saját kereteire és eljárásaira reflektáló változatok az elmúlt években többször is sikert arattak. 2021-ben az Oscar-szezon egyik húzófilmje volt a Jane Campion által rendezett A kutya karmai közt, amely elsősorban a benne megjelenő, a klasszikus western értékrendjére rákérdező maszkulinitás-koncepciók miatt volt izgalmas, Az Angolok (2022) című sorozat Hugo Blick rendezésében pedig már nagyon hasonló megközelítéssel állt elő, mint Scorsese műve. Blick szériájának különlegességét is az adta, hogy ágensekké tette a műfajban sztereotipikusan elnyomottként ábrázolt őslakosokat. Mivel a western az USA történelmének domináns narratíváját megkonstruáló zsánerként funkcionált, a műfaj klasszikus formájában az őslakosok másodrangú szereplők, vagy akár a civilizált embert veszélyeztető figurák voltak.

A Megfojtott virágokban a tér is izgalmas kérdésként vetődik fel. Az oszázs törzseknek a western klasszikus alapvetését kell megérteniük: ugyan korábban városról városra vándoroltak, ezúttal már nem lehet elhagyni a földet, meg kell azt védeni, történjen bármennyi tragédia. Csakhogy a terület védelme nem egyszerű, az ellenfél ugyanis beazonosíthatatlan, a bűn a gyilkosságok mellett absztraktabb formában is megjelenik. A kizsákmányolás végeláthatatlan, a film antagonistái az oszázsoktól nemcsak anyagi javaikat, hanem kultúrájukat és életmódjukat is el akarják venni. Scorsese értelmezésében ez az ősbűn, ami az egész amerikai történelmet megmérgezi, és amit a populáris művészet próbál elfedni.

Mintha a Taxisofőr világrendjét látnánk viszont, ami a két film férfi főszereplőinek vizsgálata kapcsán érzékelhető legjobban. Az 1976-os klasszikusban Travis nem volt makulátlan figura. Gyakran nyúlt erőszakhoz, a szexualitást a társadalmi szokásrend mérgezett, tisztátalan jellegzetességének tekintette, ugyanakkor a szereplő jellemhibái szinte jelentéktelenek voltak a környezet romlottságához képest. Ernest helyzete sok tekintetben emlékeztet erre, de az ő karakterével talán még kevésbé tudna könnyen azonosulni a néző. Scorsese új filmjének legizgalmasabb vonása épp a karakterek erkölcsi integritásával kapcsolatos elbizonytalanítás.

A rendező úgy vezeti be Ernestet, mint aki egyszerűen nem érti a körülötte zajló eseményeket: nehézkesen olvas, halmozza az élvezeteket, éjszakáit gyakran mulatókban tölti, konfliktusait erőszakkal oldja meg. Idővel azonban egyre nehezebb hinni ebben a felmentő magyarázatban, ugyanis míg a férfi a felesége felé valóban őszinte érzelmeket mutat, más helyzetekben egyértelműen visszaél hatalmával. Ennek bemutatásához kiválóan igazodik a film elbeszéléstechnikája is: a rendező helyenként egészen pimasz módon játszik azzal, hogy mennyi információt tart vissza a szereplőitől és a nézőtől. A Megfojtott virágok klasszikus midcult filmként ragaszkodik a hollywoodi elbeszélésmód legfontosabb jellemzőihez, így a befogadó nagyrészt Ernest tudásanyagát ismeri, ám bizonyos jelenetekben egyértelműen többletinformációval rendelkezünk a karakterekkel szemben. Az ebből fakadó feszültség pedig végül a tárgyalásjelenetben ölt testet, ahol muszáj konfrontálni a nézőpontokat: kiderül, hogy Mollie többet értett meg az eseményekből, mint gondoltuk, és mikor szembesíti ezzel férjét, az minden maradék erkölcsi érzékét elveszti.

William Hale karaktere nemcsak Robert De Niro rég látott remek alakítása miatt kiváló, hanem mert az indiánok kihasználásának változatos módozatai is érthetőbbé válnak általa. A Király ugyanis látszólag segít az oszázsoknak. Iskolákat épít, pénzadományokat oszt, ám ez csak azt szolgálja, hogy bízzanak benne, céljai végig egyértelműek, az őslakosok felett teljes kontrollt akar. A Király alakjában nem egy egyszerű gengsztert látunk, aki kegyetlenül leszámol minden ellenfelével, hanem sokkal kifinomultabb technikákat alkalmazó elnyomót, aki az erőszak helyett anyagi függőségi viszonyokat alakít ki környezetében. Ez még inkább hangsúlyozza a korábban említett alaptételt, mely szerint az indiánoknak nem egy-egy emberrel, hanem a rendszerrel, a vad és szabályozatlan kapitalizmussal kell megküzdeniük.

Bár a film kritikai szemlélete jól körülhatárolható, Scorsese Hollywood bizonyos berögződéseit tudattalanul is megerősíti. Az amerikai fősodor filmjei leggyakrabban úgy bírálják a rendszert, hogy közben felvillantják annak öngyógyító mechanizmusait is. A Megfojtott virágokban látjuk a kapzsiságot és a privilegizált ember romlottságát, de közben a rendező arra is felhívja a figyelmet, hogy már a bűnök elkövetésével párhuzamosan létrejött az immunválasz. Scorsese új filmje mellékágon az FBI születéséről is szól, bár a film nem tulajdonít óriási jelentőséget a nyomozásnak, sőt szinte csak jelzésszerűen mutatja be a folyamatot, azt azonban egyértelművé teszi, hogy végül mindenki megkapta a maga büntetését.

A rendező aztán a film cselekményének végeztével az utolsó jelenetben saját maga tűnik fel. Bizonyos értelemben leleplezi magát: filmjét bulvárszínházi előadásnak állítja be, s ő lesz ennek egyik közreműködője, aki a szponzorok kívánalmai szerint, széles gesztusokkal mesél el egy izgalmas történetet. Scorsese szerint az is bazári látványosság, amit épp nézünk, persze ha valaki követte a rendező előző évekbeli nyilatkozatait, nem feltétlenül lepődik meg ezen a pesszimizmuson. A szerző minden bizonnyal nem bízik már igazán a film társadalomformáló erejében, ám a maga eszközeivel küzd ennek fenntartásáért. Fontos, hogy a maga eszközeivel;  a film ugyanis a játékidő és a ritmus terén sem felel meg a fősodorbeli elvárásoknak. Scorsese – főleg az első órában – talán túlságosan is ráérősen mesél, sok olyan jelenetet hagy a filmben, amely nem építi igazán a karaktereket, nem viszi előre a történetet.

Ez az építkezés ugyanakkor egyvalamire kétségtelenül jó. Monotonitása a nézőt is ketrecbe zárja, körkörössége megmutatja ennek a világnak a kiismerhetetlenségét. A legapróbb részletekre is fókuszáló, akkurátus jelenetek miatt végig azt érezzük, hogy nem lephet meg minket semmi, egy-egy jelenet megismétlése azonban bizonyítja, hogy mindenre a mi figyelmünk sem terjedt ki. A rendező a játékidő során többször is él az újrajátszás eszközével, ami hol Ernest nézőpontjának szűklátókörűségére, hol pedig a gyilkosságok kiterveltségére hívja fel a figyelmet.

Martin Scorsese új filmje karrierösszegző alkotás, ami nem ér fel a korábbi klasszikusok szintjéhez, de Az írhez hasonlóan gondolatgazdagon zárja le az életmű egy szakaszát. Már csak az a kérdés, hogy a jövőben mihez kezd a leleplezett mesélő.