„Apától születek. Kettéhasítom a fejét.” Így indul Linda Boström Knausgård A Helios-katasztrófa című kisregénye, amely 2021-ben jelent meg magyarul a Jaffa Kiadó gondozásában. Fordította Papolczy Péter.

Sokat gondolkodtam, hol kezdjem ezt az ajánlót, a terv az volt, hogy írok pár szót általában a svédekről, akiket feltétel nélkül imádok, majd a svédimádatomtól jutottunk volna el oda, hogy Linda Boström Knausgård-t nem azért fedeztem fel magamnak, mert svéd, hisz nem is tudtam róla először, hogy svéd, először csak azt tudtam róla, hogy Karl Ove Knausgård (ex)felesége. De Karl Ove Knausgård nem svéd. És igen, úgy is kezdhettem volna ezt az ajánlót, hogy Karl Ove Knausgård nagy író, de a(z) (ex)felesége se semmi. Sőt. Kicsit értetlenkedni akartam, hogy miért publikál egy ennyire autonóm, radikális nyelvet használó, igazi szépirodalmat művelő ember a szupersztár férje nevén, de aztán arra jutottam, ha nem publikálna a szupersztár férje nevén, én se olvastam volna bele. Bár ez sem feltétlen igaz, ha lefordítják magyarra, és azt mondják, svéd, akkor beleolvasok, mert mint említettem, nagyon imádom a svédeket, és kíváncsi vagyok bármire, amit csinálnak.

Szerettem volna megkerülni Karl Ove Knausgård-t ebben az ajánlóban, de be kellett látnom, több kattintást érünk el, ha szerepel benne, így a címbe is beleteszem.

Az A Helios-katasztrófa narrátora Anna, egy tizenkét éves svéd (kis)lány, akinek az apját pszichiátriára viszik, emiatt Annát örökbe fogadja egy északsvéd pünkösdista család. Azért választottam végül az ajánlóm elejére a regény első két mondatát, mert azt gondolom, hogy (szinte) minden benne van, mint cseppben a tenger, ami ebben a regényben kiemelkedő. Modern Pallasz Athéné-sztori, redukált, minimalista nyelv, folyamatos jelenidejűség, brutalitás, gyerekbeszélő, aki megbízhatatlan narrátor, nem tudjuk, mi a képzelet, mi a valóság. És hát apa. Ennél szebb aparegényt még nem olvastam. Több tétje is van a regénynek, például, hogy mit kezd az író a gyerek narrátorral. Gyereket választani beszélőnek mindig nagyon problematikus, de Linda Boström Knausgård kiválóan oldja meg, mert nyelvben gondolkodik, a narráció egyszerre redukált, reflektált és minimalista, de egyben költői is. Anna új családja nem bántalmazó, az író nem a történettel akar operálni, az új családtagok igazán kedves, jóravaló emberek, kicsit furcsák, de szeretik Annát, ez nem egy Árvácska-sztori. Aztán mégse alakulnak jól a dolgok. Annyit talán spoilerezhetek, hogy nem lesz happy end.

Sok okosságot lehetne még írni, például, hogy milyen hatásokat fedeztem fel Linda Boström Knausgård prózáján, talán nem meglepő, ha azt mondom, Sylvia Plath, és nem csak a téma miatt. Közben mégis azt éreztem olvasás közben, hogy nagyon egyedi hang ez, és nagyon más megközelítése a depresszió szépirodalmi megjelenítésének, mint amikkel eddig találkoztam.

Az ajánló végére elbizonytalanodtam, hogy tényleg nem happy end a könyv vége. Ha a regény első két mondatával kezdtem, az utolsókkal fejezem be. Talán érthető lesz, miért nem tudom eldönteni.

„Boldog voltam Conraddal a hátam mögött. Rettenetesen boldog.”