Kotormán Norbert, Kuti László, Miklya Gábor, Pál Zoltán, de akár Lukács József, Nyári Zsolt vagy éppen Palatinus Dóra nevei sem csenghetnek ismeretlenül a kortárs hazai képzőművészeti színtér nyomon követői számára. Ugyanakkor ezek az alkotók termékeny egyéni karrierjük mellett egy kollektív művészeti projekt résztvevőiként is aktívak, ők adják a pécsi kötődésű művészcsoportosulás, a Bázis Szobrász Egyesület jelenlegi formációjának keménymagját. A 2023-ban húszéves fennállását ünneplő, laza szövetű csoport Mintavétel címre hallgató új kiállítása szeptember 28-a és november 5-e között látogatható a Széchenyi téri Pécsi Galériában. A kiállítók névsorát a fenti felsoroláson túl Getto József, Kincses Előd, Kiss Andor, Nyári Flóra és Orosz Klára gazdagítja, így a Mintavétel valóságos stíluseklektikával szolgál, s mind az alkalmazott technikákat, anyagokat, mind pedig a műfaji és mediális kereteket illetően rendkívül színpompás panorámát kínál a befogadóknak.

Miklya Gábor a kiállítás kapcsán készült interjúban a következőképpen fogalmaz: „a világban történő részvételünk vagy szerepvállalásaink különböző módjai szerepelnek a kiállításon”.[1] A képzőművész pontos meglátása ellenére a kiállítás felhozatala mégis meglepően egységes marad. E különös kohézió alapját első pillantásra alighanem a kézzelfogható tárgyak előtérbe állításában fedezhetnénk fel, amely nem pusztán a csoport esztétikai elköteleződéseinek képezi szerves részét, de egyenesen a valóság tetten érését, mérhetetlen komplexitásának feltárulását és autentikus tapasztalatának visszanyerését szavatolja az alkotók számára, ahogy azt Somogyi Krisztina kiállítást felvezető szövegében is olvashatjuk. A Mintavétel azonban távolról sem merül ki ennyiben, sőt esetében az válik hangsúlyosabbá, ahogy egyszerre erősíti és foszlatja szét ezt az álláspontot. A kiállítás felvillantja annak lehetőségét, hogy együtt lássuk benne a minimalista örökség fásult panoptikumát, s ennek a jelen perspektíváját szem előtt tartó, figyelemreméltó revízióját. A Mintavételen látható harminchat mű fő erényét és valódi egységét pontosan e két állapot közti feszültségnek köszönheti.

Egy 2004-es írásában Peter Schjeldahl, a The New Yorker nemrégiben elhunyt neves műkritikusa lemondó hangon konstatálta, hogy a minimalizmus szelleme a zenén, az irodalmon, az építészeten és a dizájnon át a kultúra aktív alakítója maradt.[2] Arra, hogy miben is állhat Schjeldahl ítéletének rezignált hangvétele és a minimalizmus napjainkig ható erőteljes jelenléte, rávilágíthat az a korántsem szem elől téveszthető mozzanat, hogy a minimalizmus képzőművészeti vígnapjai az 1960–1970-es évek fordulóján mintha már önmagukban is a művészettörténet epilógusának előhírnökei lettek volna. A művészet elhagyta történeti keretét, és feloldódott a „specific object”-ek űrhideg absztrakciójában. A korai minimalista művészet éllovasainak magára a művészettörténet fonalára sikerült csomót kötnie, munkáikban a jövő mintha csak a jelen egy variációjává lényegült volna át. Ebben a felfogásban a minimalizmus jelene éppen olyan, mint alkotásai: csupasz, steril és neutrális. Ez persze továbbra sem gátolja meg a minimalizmust abban, hogy korunk művészeti világain újból s újból vad áramlatként, vagy éppen frissességet ígérő, játékos fuvallatként libbenjen keresztül, miként azt a Mintavétel esetén is teszi.

Schjeldahlhoz hasonlóan mi is némi rezignációval érzékelhetjük, hogy a kiállítóteremben a minimalizmus valóságos hatásspektrumát követhetjük végig, kezdve a nouveau réalisme ready-made iránti megszállottságától, az arte povera anyagszemléletén át egészen napjaink kvázi-hiperrealista törekvéséig. A tárlat azonban ennek dacára sem válik egysíkúvá. Getto József, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Nyári Flóra, és Orosz Klára alkotásai a legkülönbözőbb hagyományok irányaiból idézik meg a minimalizmust. Kiss Andor Kereszt 1, és Kereszt 2 című kinetikus fémkonstellációi Jean Tinguely művészete előtt tisztelegnek, míg Kotormán Norbert ember nagyságú szobra, a falfelszínből merőlegesen a galéria terébe nyúló Legény a gáton Maurizio Cattelan ironikus látásmódját juttathatja eszünkbe. De ugyanitt említhetjük Nyári Flórát is, akinek Hullámzó és Keverékkirálynő című plasztikái nagy gonddal alkalmaznak olyan „szegényes” anyagokat, mint az építési törmelék, a palatető, a kőzúzalék vagy a cseréptégla, amelyek az arte povera ethoszának képezték fundamentális alkotóelemét.

A Mintavétel ezenfelül a minimalista paradigmán túlra is igyekszik kikacsintani, ami figyelemre méltó frissességet kölcsönöz a tárlatnak. Az utóbbi időben Magyarországon is egyre inkább növekvőben van azoknak a kiállításoknak száma, amelyeket a kritika az úgynevezett „nonhumán fordulat”[3] teoretikus irányvonalainak összefüggésében tárgyal. Erre lehet példa a közelmúltból Gyenis Tibor ez év tavaszán megrendezett Terepen című kiállítása a budapesti Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben, amely a természetkulturális hibriditás tematikája köré épült. Képein nem pusztán az emberi és emberen kívüli életformák szimbiózisa, hanem a mediális minőségeket szintetizáló digitális képtechnológiák és a művek anyagisága is zavarba ejtően újszerű elrendeződésekben mutatkozott meg. Érdemes még megemlíteni a 2024-es Velencei Biennálé magyar pavilonját képviselő Nemes Mártont is, akinek LED panelekkel, fénypászmákkal, vizuális és akusztikus ingerekkel egyaránt operáló installációi a festészetet – és vele együtt az emberi percepciót is – a kortárs élményvilág heterogenitásán átszűrve terjesztik ki. Ugyancsak ide tartozik még a budapesti Profil Galéria nyári, Late Dysphoria megnevezésű csoportos tárlata, valamint Vető Orsolya Lia Gentle Radiation című tavaszi kiállítása a Viltin Galériában, amelyek a virtualitás, a szimuláció, és az újmédiumok valóságformáló hatásaira összpontosítanak.

A kapocs, amely a Mintavételt beilleszthetővé teszi a fent említett kiállítások sorába, egybevág azzal, ami magát a nonhumán-fordulat megközelítési módjait is összefogja: a radikális újraértelmezési szándék, amely az antropocentrikus civilizációs modell dekonstrukcióját a nem-emberi létrégiók irányába történő elmozduláson keresztül gondolja el. Ez általában jelentheti az animalitás, az affektivitás, a test, a materialitás vagy a technológia kérdésének előtérbe kerülését. A Mintavétel a nonhumán felé való nyitást inkább a tárgyi világ objektum-orientált megközelítésmódjában valósítja meg, amely a tárgyakhoz mindennemű emberi korrelációtól leválasztva, spekulatív módon közelít. Kincses Előd, Kuti László, Lukács József, illetve Miklya Gábor legtöbb alkotása is ragyogó példa erre. Kincses Előd Transzmutáció 11. és Transzmutáció 12. című installációit anyagtranszformációk kimerevített megtestesüléseihez hasonlíthatnánk, melyekben a fatörzsek formavilága a művész beavatkozásain keresztül az antropomorfizáló tekintet számára értelmezhetetlen metamorfózisba nyújt betekintést. Ehhez kapcsolódik Kuti László mindhárom alkotása, a Két kérdés – Tükröződés, a Karma ablak és a Ház-Törés is, amelyek bomlások, törések, szakadások és repedések sokaságán át az anyag – Graham Harman, spekulatív realista filozófus kifejezésével élve – „feketelyuk-szerű”[4] belsejébe csalogatják a befogadót.

Természetesen a Mintavétel nincs híján olyan műveknek, amelyek sem a minimalista művészethez, sem a nonhumán fordulathoz nem kapcsolódnak egyértelműen, ugyanakkor mindkettő jellemvonásaiból magukon viselnek egy s mást. Ezek a nehezen besorolható munkák azonban egyáltalában nem csorbítják a kiállítás egységét, hanem épp ellenkezőleg, üde színfoltokként még inkább aláhúzzák annak sokrétűségét. Ilyenek Palatinus Dóra és Nyári Zsolt művei, de ilyen Pál Zoltán Áldozat című intermediális alkotása is, amely transzgresszív humorával egyetlen művön belül egyesíti a meghurcolt Krisztus miniatűr képét egy intim szőrtelenítés lassított videószekvenciájával.

Amiről eddig nem esett szó, az a tárlat címadása, amely nagyon is sokatmondó. A Mintavétel ugyanis többszörösen is mintavételként funkcionál. Egyfelől olyan kulturális tradíció (minimalizmus) páratlan lenyomata, amelynek szűnni nem akaró jelenléte ma is nagymértékben befolyásolja a művészeti intézményrendszert. Másfelől viszont mintavétel és kivételes bepillantás egy húsz éve fennálló alkotói közeg többirányú, mindazonáltal a kollektivitás égisze alatt szárba szökő elképzeléseibe, azonosságok, diszkrepanciák és attitűdök bonyolult rendszerébe – a Bázis Szobrász Egyesület valóságába. Minimalista retrospektív vagy nonhumán tárgymeditáció? Lényegében mindegy. Csak abban reménykedhetünk, hogy a Bázis még legalább ugyanennyi ideig színesíti a pécsi művészeti mikrokozmoszt.

(Fotók: Marsalkó Péter)