Nyolcvanhét évvel ezelőtt, 1936-ban, ilyen tájt újságírók és fotósok lepték el Madridot. Nem sokkal korábban terebélyesedett ki a Második Spanyol Köztársaság elleni jobboldali katonai puccs, s vált aztán egy nemzetet megroppantó, három éven át elhúzódó véres polgárháborúvá. Ma már tudjuk, ez a konfliktus végül a második világháború próbajátéka lett. Történelem volt.

Történelem történt. S mindazok, akik képesek érezni a történelmi levegő mással össze nem téveszthető csípős fémes szagát, heteken belül a helyszínen voltak. Ifjú kalandos éveimben magam is megjártam a délszláv háború fekete pernyeesővel lepett tájait, épp elég olyannal találkoztam, akit a háború hívott az addig világszinten alig ismert, periferikus vidékre: újságírót, zavarosban üzletet szimatolót, gyilkolásból élő nemzetközi zsoldost. Ismerni vélem ezt az embertípust. Ilyenek a háborús fotósok is. Kevéssé rögzült információ például, hogy a spanyol polgárháborúba Párizsból érkező, pár évvel korábban még a budapesti Madách Gimnázium padjait koptató Friedmann Bandi, ekkor már Robert Capa, mindjárt az érkezése utáni első napokban, augusztus elején készítette el a polgárháború esszenciális fotóját, a milicista halálát. Capa egyébként nem egyedül utazott délre: vele tartott a nála négy évvel idősebb lengyel-német zsidó lány, Gerta Pohorylle, akit a fotótörténet Gerda Taróként őrzött meg emlékezetében.

S ugyanekkor, ugyanebben a háborúban volt jelen a manapság felfedezés alatt álló Tina Modotti, valamint Capa gyerekkori budapesti szerelme, Deutsch Kati is.

Ez alkalommal számomra a később mexikói fotósként világhírűvé vált Kati Horna, vagyis Deutsch Kati és az ő polgárháborús fotói érdekesek. Az ő tevékenységén keresztül tudom ugyanis legpontosabban értelmezni azt a munkát, amit Stépán Virág ma végez, amikor Európában megint történelem történik.

Kati gyorsabban és ügyesebben építette fotós szakmai pályáját, mint Friedmann Bandi. Előbb kapott jobb magazinmegbízásokat Berlinben, majd Párizsban is. A háborúba, délre, egy anarchista lap képviseletében érkezett. Ugyanakkor Capával és Gerda Taróval szemben nem a lövészárkok világa érdekelte, hanem valami más, ami mélyebbre ás az emberiség fájdalmakkal keretezett nagy történetében. Anélkül, hogy az éles harci helyzetekben születő képi tudósítások rettegést és borzongatást ébresztő hatását lebecsülném, az ok, amiért és ahogy emberek gyilkos indulattal esnek egymásnak, az erőszakos halál pillanatának megragadásával, ahogy Capa milicista képén látszik, mégsem ad maradéktalan választ létünk és múlásunk legnyugtalanítóbb kérdéseire. Deutsch Kati ugyanis, bár ott járt a közelben, soha nem ment ki a frontvonalba. Mindig a települések, a felégetett Barcelona, a kis, háború sújtotta falvak lakói roncsolt életét kereste és fotózta.

Bő két emberöltő telt el. A második világháború óta itt mifelénk már-már azt gondolhattuk, bennünket örökre elkerül az emberiség legrosszabb énjének tombolása, a háború. Itt, Közép-Európában nem lőnek, éjszakánként nem zuhannak légvédelem által befogott drónok és rakéták roncsai a házainkra, mint Kijivben, Dnyipróban, Harkivban, Lembergben és Ukrajna más nagyvárosaiban. Nem lőnek, a háború szaga mégis ideérzik. Stépán Virág pedig az a fotós, aki érzi és minden hivatalos megbízás nélkül, puszta szakmai indíttatásból rögzíteni akarja a történelem radikális fordulatát. S ahogy hajdan Kati Horna, ő is a háborús mindennapokra figyel. Nem az életáldozattal hőssé váló vagy épp hősiesen és ádázul küzdő harcosok, hanem a lehetne-béke állapotára. A maradék-békére, a kicsorbult, fontos részelemeit veszített békére. A vészesen megritkult levegőre, amit békeéveinkben olyan magától értetődő természetességgel szívtunk magunkba, mintha mindig végtelen mennyiségben állna rendelkezésünkre. Hétköznapok semmitmondó kelléktárgyaira, melyek mindjárt többletjelentést nyernek, amint tulajdonosaikat orosz rakéták lőtték ki otthonaikból. Valóban, egy szétlőtt ház, mint látvány, érdekes? Vagy a bennünk lakozó szorongás, az aggodalom, az, hogy létezésünk mennyire kitett, törékeny, a látványban remegő feszültség üzeni ijesztően, hogy mennyire pillanatokon múlhat egy-egy sors végzetes fordulata. Ennek láttatása volt Kati és most Stépán Virág dolga. Anélkül, hogy nemi sztereotípiákba merülnék, s a háborúról szóló képi beszéd női meg férfi változatait bogarásznám, leginkább a humanista elmélyült megfigyelést emelném csak ki, aminek szintén hatalmas hagyományai vannak a magyar riportfotóban.

Ukrajna nagybeteg. Halálos kórságát szomszédja fecskendezi belé: pusztítja és rabolja el gyermekeit, öli éjjel ágyaikban szunnyadó lakosait, teszi muszájáldozattá többre hivatott fiait, fiatal férfijait, apáit, nagyapáit. S ez az égő beteg állapot hatja át az egész országot. Sőt, mivel a világon milliószám élnek ukránok, a soha valódi nyugalmat nem engedő betegség foglya sok környező ország. Meg Anglia, Kanada, Nagy-Britannia társadalmai. Virág erről a beteg országról készít látleletet. Minden általa megragadott pillanat a kattintás másodpercétől történelmi tény. Ám ehhez oda kell menni. Jelen kell lenni. Részt kell vállalni a mellkasra nehezedő mindennapokból.

Ezeken a helyszíneken jelen lenni különleges éberséget kíván. A természetes életösztön okozta folyamatos szorongás mellett a jelenlétre, a pillanatra muszáj figyelni, s arra is, hogy ezt a pillanatot milyen látvány jeleníti meg leginkább. Valamiféle kiélesedettség ez. Koncentráció, ami nem pár percig, hanem a háborús övezetben utazás teljes ideje alatt tart. Például Harkivban, ahová jótanácsok szerint legfeljebb fél órára szabad bemenni, hogy a humanitárius csomagokat a szállítók lerakják, és máris iszkolni kifelé, hiszen Harkivot másfél éve folyamatosan érik rakétatámadások. Vagy Dnyipróban, ahol csak utólag hasít a tudatba, hogy keletre néző dnyeperi panorámás szállodai szobát foglalni nagyszerű, de életveszélyes. Hiába a csodás ukrán légvédelem, minden belövést az sem képes hárítani. Sok pici életfontosságú figyelem kell ehhez a munkához. Illetve éppen hogy nem kell, hiszen a figyelemnek a gép keresőjére kell szűkülnie. Minden más benyomás az agyon és a szíven át sűrűsödik a látványba, s a pillanatba, amikor az expozíció megtörténik.

Két éve egy házsorokkal keretezett nagyvárosi parkban jártam Kijiv belvárosában. Sevcsenko parknak hívják. A fák alatt sakkasztalok sorakoztak. Egy sudár szőke asszony verte rongyosra rapidsakkban a tér nagymenőit. Gyerekek játszottak a játszóterén. Házaspárok, ifjú párocskák gyakoroltak szamba zenére. Béke volt. Mint itt ma. Törékeny és értékes állapot. Épp hat hónapra rá indultak meg Putyin ócska rozsdás tankjai, részeges tábornokai, az egész borzalmas pusztító csürhe, hogy belegyalogoljanak egy ország önrendelkezésébe, kárt okozzanak a szomszédjuknak, Ukrajnának.

Fontos hát látnunk, hogy Stépán Virág képein az életakarás és életképesség erői mutatkoznak meg. Az azóta elkészült bucsai Állomás utca felújításának képei. Ebben az utcában zajlott Ukrajna lerohanásakor a II. világháború óta legnagyobb európai tankcsata 2022. február 24‒25-én. Ott minden miszlikre esett, ám mára – Virág képei is tanúskodnak róla ‒ az utca és házai újjáépültek. Életakaró, amikor ukrán turisták, hisz más nincs ma abban az országban, Harkiv teljesen néptelen belvárosában egy becsapódott és hatástalanított rakétánál fotózkodnak, amikor a tolmács, Marina a fiújával közös szomorú jelenükről, de világmegváltó terveikről mesél bizakodva, holott csak métereken múlt, hogy túlélt egy civilekkel szembeni éjjeli orosz rakétatámadást.

Lét és nemlét. A békében nem, de a vaksors formálta háború viharában alapkérdéseink kiélezve, fölerősödve szegeződnek nekünk. Ezért a mindennapok, a hátország dramatikailag tán kevésbé színpadszerű, de valóságosabb világa hoz közelebb a válaszokhoz: hogy mi fontos és mi nem fontos az életben. Kik fontosak? Kikhez és hová tartozunk? Mi a dolgunk, a felelősségünk ebben a világban? Mit tehetünk nem propagandával, de tettekkel, alkotó módon azért, hogy mielőbb megnyugvás legyen, hogy az itt rögzült pillanatok mielőbb a gyorsan távolodó múlt tanúi maradjanak.