*

Elmondom, miért tetszik: ez a vers a beteljesületlen szerelem látomása és ikonja. A lázas vonulást az interpunkció nélküli sodrás, a kisbetűvel induló, mégis tagolt mondatszerkezetek vezetik. Az E/2 elutasító, küldő, taszító, elhagyásra, eleresztésre követelő hangja és mozdulatsora csodálatos ellenpontban áll a versdallam monotóniájával, a páros rímekkel jelzett ragaszkodás kitartó, litániásan építkező sodrásával szemben. A leomlott fal – szív partfala a verszárlat alámerülő helységneveivel keretezi a hasonló mozdulatokon keresztül ennek a megállíthatatlan vonulásnak a drámáját.

A piros delfin – fekete koromtenger kettős színe vörös és fekete színkeretet idéz: az E/2-t megszólító, szerelmes verset idéző hang akár Istent is szólongathatja, ezt a kettős viszonyulási ikont erősíti a sormérték: két, legtöbbször 5/3 osztatú ambroziánus metszetes négyes jambusa. Az ambroziánus az európai himnuszköltészet és szerelmi költészet legmélyebb gyökerezésű verszenéje, (a modern versek közül pl. Pilinszky Agonia christiánája vagy Kovács András Ferenc És Christoforus énekelt című verse vág ide.)

A 16 sor összesen 32 ambroziánust jelent. (Nem mindegyik az, vannak felező négyes jambusok is, de az 5/3-as osztat a mérvadó.) A monotónia, a visszatérő-fejlesztő motívumok árnyalják a nyitókép enigmáját, a visszautasítás jelenete rengeteg drámai részlet prizmáján árnyalódik: a csupa „kezek”-ből álló négyes jambus nem válik melodramatikussá, mert igazolja a versegész. A „nyitott-kés-kapu” agressziója, a küldő kéz taszító iránya, a homlokon vergődő kérlelő szavak szárnyai ugyanazt a drámát árnyalják. A „hangtalan hang” és az „elmondják, ami mondhatatlan” kettős oximoronja nem üres retorika, hanem a viszonzatlan szerelem, illetve az Istentől elhagyottság egymástól szételemezhetetlen állapotát jeleníti meg. Az Istentől elhagyottság a teljes időre kiterjed: „gyerekkorodba nem hagyod magad visszarántani” (múlt), „jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg” (jövő), emiatt a jelen egzisztencialista elhagyottság képei, a „salétromos menny”, a „cellamagány”, a „hűvösen lehajtott fej” sem melodramatikusak. A „szemed nem-lehet-fényei”, az „árva kutyaugatás”, mely „nem engem szólít nevemen” ugyanennek az egzisztencialista regiszternek a komplexebb, telitalálatos kibontásai.

A vers 9-10. sora ritmikai értelemben kivétel. A két sorban a metszet utáni második ambroziánus ötödfeles jambussá bővül, a végig hímrímű sorok csak itt nőríműek, épp a vers teljes terjedelmének aranymetszés-helyén. Kiugrik ez a versrészlet a versszövegből, mint épületen a dombormű, kivételességében rendkívüli fontosságot nyer. A delfin-vers tónusa végig a megszenvedett pátoszé, a szerelmes/istenhez szóló hang litániaszerű sodródása kitartott, homogén hangregiszterű. A „kerékbetört nevetés” jelzős szerkezete viszont szubverzív anyag: keserű önirónia is van benne, és kerékbe töri a ritmika monotóniáját, kivégez valamit a saját patetikus, önreflexiót mellőző emelkedettségéből. Ez a csattanás, ami persze a delfin csattogó mozgása is a vízfelszínen, végigkísér akkor is, amikor a dikció visszavált az ambroziánusok megszokott menetéhez. Ráadásul a „csattanás” az egyetlen olyan hely a versben, ahol a jambikus félsor penultimáját is elrontja, ritmikailag is „csattogós”, lelassult, hosszú lesz a kritikus szótag.

Az egész jelenet a szerencsésebb Delphinosz mítoszának ellenpontja. Delphinosz tengeristen, akit Poszeidón Amphitritéhez küldött követként, hogy közvetítse szerelmét. Delphinosz sikerrel teljesítette a küldetést, Poszeidón pedig jutalomként az égboltra emelte őt. A Kormos-vers beszélője Delphinosztól csak vonszoltatik, szerelmi küldetése nem jár sikerrel. A jövőt, a szerelmi beteljesülés reményét felfalják a delfinek. A verszárlat torlódóan felsorakozó helységnevei, amelyek között Atlantisz, a boldogok szigete is szerepel, egy egész világ alámerülését dramatizálják, végtelen és folytathatatlan kifutásukban.

(Fotó: Csigó László)