Kemény Zsófi a 2015-ben megjelent Nyílt láng használata után nyolc évvel ismét kötetbe rendezte verseit. Az első kötet óta megjelentek a Rabok tovább (2017) és Az aranykor fénykora (2022) című regényei (és 2018-ban Kondor Vilmossal közösen is jegyez egy négykezes posztapokaliptikus krimit Értetek teszem címen), valamint a zenei szcénában is alkotott. Az új verseskötet, a Most vagyok soha tehát egy már több kötetből, műből álló életműbe illeszkedik, így habár Kemény Zsófi versesköteteinek sorában „csupán” a második, nem feltétlenül a felől a rigolya felől érdemes megközelíteni, amely általában a második köteteket a szcénában övezi: „a másodiknak meg kell ugrania az első színvonalát”; „a második (verses)kötetet nehezebb megírni”; „egy kötet mindenkiben van, majd a másodiknál meglátjuk” – és így tovább. Kemény új verseskötetére egyéb súlyok nehezednek – melyeket önként vállal. Az elmúlt években a szerző a kultúra számos területén kipróbálta magát, bázisközönsége az ezekkel együtt működésbe lépő Kemény Zsófi-versek irányába is nyitott. A Most vagyok soha egyik újdonsága a filmszerűség – a szerző 2017 és 2020 között elvégezte az SZFE forgatókönyvíró szakát –, noha, spoiler, épp ezek a művek sikerültek kevésbé.

A Nyílt láng használatának recepciójában bőven találunk olyan kritikákat, melyek a sikerességet a könnyen befogadható gondolatokra, újító, de egyszerűen dekódolható képekre és a Kemény Zsófi-brandre vezették vissza, ám egyben a versek esztétikai értékét is hangsúlyozták. Ahogy Csuka Botond írta a Nyílt láng használatáról: „a szövegeket megelőzi, befogadásuknak mintegy megágyaz egy igen tudatosan és profin épített brand, egy image – előttünk van az arca, fülünkben a hangja, időnként pedig az irodalmi bulvárismereteink is működnek a háttérben”.[1] Ezt minden Kemény Zsófi-kötet esetében elmondhatjuk, persze felmerül a kérdés, mennyiben releváns egy magát szépirodalmi alkotásként definiáló művet a közönség, a személyes brand felől értékelni; mégis egyetértek azzal, hogy érdemes felhívni a figyelmet az ebből adódó problémákra vagy éppen az ezzel összefüggésben álló izgalmas megoldásokra.

A Most vagyok soha cím számomra kezdettől fogva zavaros. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez a konfúz, egyszerű nyelvi összecsúszáson alapuló cím termékeny, mégis maradnak kétségeim. A nyelvi játékok egyébként is jellemzők a versekben, ám sokszor köznyelvi fordulatokra épülnek, üresek, szépelgők (példák a későbbi idézetekben). A „most vagy soha” a döntéshelyzetekre vonatkozik, de kapcsolódik a millenáris generáció sokat emlegetett fomo („fear of missing out”) érzéséhez, tehát ahhoz a félelemhez is, hogy az illető kimarad valamiből. A cím összességében mégis zavaró: mintha ügyetlenkedne, döcögne, s közben mégis figyelemfelkeltő szeretne lenni. Ennek is meglehetne a maga bája, ha az ügyetlenség nem terjedne ki a szövegekre is.

A Most vagyok soha a „most vagy soha” deklaratívumát vonatkoztatja a lírai énre, s ezáltal még a kötetbe lapozás előtt figyelmet irányít a versbeszélőre, aki a közösségek viszonyában értelmezi saját helyzetét, problémái mások problémái is (generációs olvasat). S habár a cím az egyes szám első személyű létigével a megszólaló fontosságát hangsúlyozza, a versek mégis mindegykire vonatkoznak (Mindegykijeink csillagtúrája – 32.) – épp a közös problémák miatt. A most-soha, a vagyok-soha és a most-vagyok szópárok közül az utóbbi a pillanatra fókuszál, a másik kettővel kiegészítve pedig a folyton kizoomolás, a felületesség, a pillanat nem-megélése juthat eszünkbe. A megszólalónak úgy kell rögzítenie tapasztalatait, hogy azok a valódiságra törekvés pressziója alatt születnek – ez a versekben különböző módon csapódik le: fülledtség, hajsza, kényszer, görcs, ventilálás egyaránt érezhető: „levakarni magadról a rossz barátokat – engem / a figyelmetleneket – engem / a semmire sem alkalmasakat – engem / engem – az áldozatképtelent” (Legrégebbi barátaink amnéziája – 30.).

A kötet szerkezete egyszerű, mindössze két ciklusra tagolódik. A legegyszerűbben úgy tudnám megragadni, hogy az első ciklus az egyénre, a szűkebb környezetre (család, párkapcsolat stb.) helyezi a hangsúlyt, míg a második a nagyobb közösségekre. Ez azonban csak egy a lehetséges olvasatok közül, mivel már a cikluscímek (Éjjeli kukoricás, Páncél a szennyesben) is nagy asszociációs teret nyitnak, nehezen megragadható, baljós hangulatot közvetítenek. A Páncél a szennyesben mintha a funkciótévesztésre, rossz hozzáállásra, helyszínekre, idegenségre fókuszálna, s ezzel összecsengve a második ciklus valóban a közösségeké, sok esetben generációs tapasztalatoké (erről már a verscímek is árulkodnak, például: Huszonhetesek klubja (78.). Az első ciklus nehezebben megragadható, a versek átmeneti állapotok, bizonytalan helyzetek köré szerveződnek, reflektálnak családi örökségre, rég- és közelmúltra. Jó megoldás, hogy a Most vagyok soha első ciklusának egyik lehetséges folytatása a második egység, mely a versbeszélő tapasztalatait tekintve ugyanúgy kudarcos, mint az első.

(Apróság, de nem szeretnék elmenni mellette, ugyanakkor túlértékelni sem. Többször is visszatérnek a kötetben a koboldok: a Memetikai útmutatóban: „Amikor kiderült, hogy koboldok ezek, csak / koboldok, ha nem foglalkozunk velük, nincsenek” (49.); vagy például a Koboldos (34.) című versben. A felnövés problémái, valamint az egész kötetre jellemző alapvetően sötét, depresszív, de ironikus tónus révén felfedezhető a kapcsolat Kemény István „koboldjaival”: „Nőni, nőni, mert megverünk! / Egy ideges, rohadt alakot akarunk, akitől félünk.” – Kemény István: A koboldkórus délelőtti dala.)

A nyelvi játékok, élcelődések, a mémekre is illeszthető „bravúrok” elválaszthatatlanul Kemény Zsófi slam poetry területén nyújtott teljesítményéhez (is) kapcsolódnak. Ennek hangsúlyozásakor a korábban hivatkozott brand, vagy hogy a szerző a kultúra több területén munkálkodik, még fontosabb. Bár Kemény kapcsolata előadóként már megszakadt a slam poetryvel, szépirodalmi szövegeiben mégis megjelenik (utó)hatása. A felsorolások, ismétlések, kérdések, egyéb retorikai elemek is ide tartoznak: „Amikor a bokorban (…), Amikor anyaistenről (…), Amikor fiatal felnőtteknek (…)” – Memetikai útmutató. A változatos hosszúságú sorok lehetőséget adnak a vibrálásra, a megalkuvás nélküli kifejezésre. Csupán egy-két kötött(ebb) formában írt vers szerepel a könyvben (ellentétben a Nyílt láng használatával) – például a Visszatánc című balladisztikus szöveg, melyhez jól illeszkednek a következetesen végigvitt félrímek, valamint az ütemhangsúlyokat imitáló lüktetés.

Ugyanakkor mindez (a slam öröksége, a generációs olvasat) talán fel is mentheti azokat a szöveghelyeket, melyek kevésbé sikerültek. Lehetséges, hogy „a slam öröksége” egyszerűen nem találja meg a helyét ebben a szépirodalmi kötetben? Vagy mindez duplafenekű? Ebből a szempontból még fontosabbnak tűnik a generációs olvasat: a millenárisok, a húszas, harmincas éveik elején járó olvasóközönség, amelyhez jelen sorok szerzője is tartozik, önmagán nevet. Cringe. Kínos, ciki, gáz – de összetett módon. Valahogy úgy, hogy tudom magamról, ha kínos vagyok, de egyúttal szabad, kicsit saját magam Bridget Jones-a (habár meglehet, már ez a referencia is elüt attól, amit mondani szeretnék), akit egyszerre nézek kintről és élek a bőrében, s ezáltal mindenki számára nyilvánvalóvá is teszem: „És mindenki látta, hogyne. / És megmutatták másoknak is” (Bőröndbe zárt fejek – 45.). Ezen pedig nevetni kell. A közös sorson, a sorsközösségen, azon, hogy minden mém, minden komolytalan, és azon, hogy mégis szükséges ezek kimondása: „Ők a Jupiter itt, és nézd: / mennyi kisökör!” (A próbariadó – 52.). Az egész kötetből ez a kiút; utolsó mondata: „Nevetsz te is, és én is / röhögök” – (Stand up! – 83.). A fentiekből fakadó reflektáltság mindenképpen jót tesz a verseknek, kérdés azonban, mikor válik mindez túlzóvá, zavaróvá.

Hogy a beszédmód hol termékeny, nem kötetkompozíciós szinten, hanem az egyes versek által ragadható meg. A Most vagyok soha tehát törésvonalak mentén értelmezhető leginkább: szépirodalom és slam-örökség, hol feszes és kompakt, hol áradó és túlzó versnyelv, forma- és szabadvers, feltárulkozás és visszafogottság, menni is, maradni is. Ebben a zűrzavarban pedig sokszor elveszni látszik a versek igazi tétje. Sok esetben a versek megszólalói pozíciója abból fakad, hogy a beszélő kényelmetlenül érzi magát bizonyos ábrázolt helyzetekben: a póz felvétele tehát nem szándékos, megjelenítése azonban mesterkélt marad.

Az irónia és egyáltalán a nyelvi elemek modális jellege zavar, az, hogy ezekre mintha nagyobb hangsúly kerülne, s hogy általuk bizonyos habitusok is eluralkodnak a tematikus szinten, így a versek is alájuk rendelődnek. (Még akkor is, ha sok esetben ez az egyetlen kiút a versek által megragadott problémakörből. Ahogy például a Megbaszott királynők című versben: „Aggódni azért nem kell, / nincsenek rossz válaszok” – 74.). Ha kivesszük az ezeket direkten megjelenítő nyelvi elemeket, mintha épp a megjeleníteni való hiányozna. Azaz: mi a tét? Pedig sokszor például a filmszerű látásmód (Szembeszomszéd – 70., Megbaszott királynők / corona de flores – 74., Stand up! – 83.) adja ezeknek a hosszúverseknek az izgalmát.

Miért nehéz még ezt belátva is az értékelés? Azért, mert a megszólaló minderről tud. Be is vallja, reflektál rá, nem vonja ki magát alóla. A Memetikai útmutató, mely azt hiszem, a kötet egyik kulcsverse, erre izgalmas szerkezeti-képi megoldásokkal játszik rá: „Amikor az imposztor-szindróma kopogtatott az ablakon / és a nagy portól nem ismertük fel”.

Szerintem azért fontos hangsúlyozni ennyire, hogy sok vers túlszalad saját határán, mert a rövidebb darabok ezekkel szemben kimondottan jól tartják az egyensúlyt, mégsem vesztenek határozottságukból, humorukból, jól kihasználják a törésvonalak adta lehetőséget. Ilyenek többnyire az első ciklusban találhatók, mint például a nyitóvers, az Óceánpartok és kertek (7.), a Kínai álom (15.) és a Prága (16.). Ugyanakkor a rövidversek között is találunk gyengébbeket, felszínesen bölcselkedőket, mint például a Koktél (51.) vagy A maga ideje (55.): „A mi időnk lejárni készül, / de az ő idejük is kockán forog”.

Mindent egybe véve sikeres vállalkozásnak érzem az új Kemény Zsófi-kötetet, amennyiben a jól kigondolt szerkezetre, valamint az eltalált darabokra fókuszálok. S hogy visszautaljak a „második verseskötet” ügyére: a Most vagyok sohában megjelennek a Kemény Zsófi által más műveiben is fontosnak tartott témák (például a generációs közösségek), így a kötet szervesül az életműbe. Külön örülök, hogy a nőiséget, vagy például az egyenjogúságot és az olyan tabu témákat, mint az erőszak a szövegek izgalmasan dolgozzák fel: a jelenetezés, filmszerűség által illeszkednek a kötetkompozícióba, mint például a Szembeszomszéd (70.) című versben: „a társam igazi hadviselő (…) / a kardját mindig a szekrényem elé támasztja, pedig mondom neki, / hogy akkor nem tudom kinyitni az ajtaját, és nem tudok tiszta bugyit húzni” – melyre könnyű ráolvasni a kapcsolatban felmerülő dominancia kérdéseit, ugyanakkor ez nem uralkodik el a versen, az olvasói figyelmet fenntartják például a metaforikus képek („ha háborúba megy, én csomagolok neki szendvicset”). A Megbaszott királynők / corona de flores (74.) hasonlóan működik: „Az ajtó lassan kinyílik, belép egy kicsi, sunyi alak. (…) A megbaszott királynők összenéznek, egy virágszobor megkoccan magától.”. A versen végigvitt témát kikönnyítik a leírások („sűrű virágszobrok”, virágmintás tapéta – eleve a virágok különböző formában megjelenő motívuma), valamint a királynők reflexei („összenéznek”, „összehadarnak”, „dobálják a karjukat”), melyek egyszerre nevetségesek és együttérzést keltők.

A Most vagyok soha elkülönül a Nyílt láng használatától, konkrétabb helyzeteket bont ki és ragad meg, mely egyenetlenségei ellenére is pozitívum. Az sem mellékes, hogy a kötetet olvasva tényleg lehet szimpatikus a változékony, csapongó hangnem, amely együttáll a krízis(ként megélt) helyzetekkel, még ha a szövegszintű megformáltság helyenként hagy is kivetnivalókat. El lehet csemegézni a hosszúversekkel is, de az igazi örömöt inkább a visszametszett darabok adják.