„Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.”
(Radnóti Miklós: Negyedik ecloga)

„Miért nem használjuk ezt a nyelvet?”, kérdezi Zsigó Jenő a Vezetőszáron című, Neményi Mária által készített életútinterjú 167. oldalán. Zsigó csendes szavai száz meg száz lapon át sorjáznak a szemünk előtt, és amíg szép lassan haladunk közöttük, lényegében jeremiádává olvassuk egybe őket. Ez az a nyelv. Egy közvádló prófétai dühét halljuk zengeni és dörögni, miközben ő két lábon áll a földön, zavarba ejtő természetességgel. Persze Zsigó plebejus szorgalmát, szigorát és felindultságát az oly naiv kilencvenes évek eufóriájában és az ezredforduló azóta elveszett illúzióinak idején talán sokan meg is mosolyogták azok közül, akik a rájuk omlott szabadság miatt egyetlen szavát sem tudták mire vélni. Ne vedd magadat olyan komolyan, Jenő, lazulj el. Ez az ironikus fölényeskedés ma viszont bizonyára már csak diktatúrát bír mantrázni a kommentszekciókba szorulva, céltalan és tévedhetetlen gondolattalansággal. Mintha mindaz, ami azóta történt, váratlanul zuhant volna ránk, minden áruló és árulkodó, gyáva és megbukott előzmény nélkül.

Pedig Zsigó nem a levegőbe beszélt, mondandója nem üres deklamáció volt, még ha végtelenítve, nagy monotonitástűréssel kell ismételgetnie ma is. Nem formátlan, hanem cselekvő és kreatív indulat fűtötte, s mögötte egy életnyi aprómunka volt a fedezet. Düh, káprázat, országos vakremény. Mert Zsigó soha nem állt meg a felháborodás és a tiltakozás önelégültségénél, ahogy az úgynevezett írástudók máig szoktak. Nem állt meg a lelkiismereti és morális kötelesség egyéni kipipálásánál. Ehelyett közösségszervezésbe, intézményépítésbe és erőforrásteremtésbe fogott. Gyerekeket és felnőtteket táboroztatott, ösztöndíjat gründolt, archívumot és képzőművészeti gyűjteményt alapított, jogsegélyt biztosított, tehetséget kutatott, gondozott és utánpótlást nevelt. Alapjogi dekrétumot, programkoncepciót foglalt írásba, sőt üdülőrekonstrukciót is, vagy éppen szétcincálta a kisebbségi törvényt. Mindezt pedig egy hosszú távú rendszerkritikus politikai stratégiába illesztette. Mozgalomba.

A roma polgárjogi mozgalom nem kivonulást és elzárkózást jelentett, hanem tudatos, fokozott és radikális jelenlétet. Hiszen Zsigó Jenő nem ment sehova. Dolgozott a rákospalotai Énekes utcában, a Romano Kher – Cigány Házban – ameddig hagyták. Párhuzamosan pedig az Ando Drom együttesben. Aztán a józsefvárosi Tavaszmező utcában dolgozott, a Phralipében, a Roma Parlamentben, az Amaro Drom roma lapnál – szintén ameddig hagyták, a már-már kafkai adminisztratív szorongattatás közepette. Dolgozott a Roma Tanácsban és a Fővárosi Cigány Önkormányzat elnökeként. „Zsigó megértette, hogy ha a maga normái szerint kíván cigány lenni, akkor nem elég, hogy már az. Az annyit jelent, hogy dolgoznia kell cigányként, a cigányokkal, a cigányokért, önmagán és önmagáért. Azaz: az identitás nevében leélt életet úgy hívják, hogy munka. (...) Az adottsága, a származása feladatát munkájával oldotta meg”, mondta róla György Péter a hatvanadik születésnapja alkalmából. Erről a cselekvő identitásról pedig Annie Ernaux egyik mondata jut eszembe az Évekből: „Az emberek már nem arra voltak büszkék, amit tettek, hanem arra, amik: nők, melegek, vidékiek, zsidók, arabok, stb.” A zsigói példa és ez a magyarázat pedig mintha azt mondaná, hogy lenni valaminek még nem kiállás. „Az még nem minőség, hogy én cigány vagyok”, mondja Balogh Attila a Literán, 2018-ban. Nem aktivizmus, még nem ellenállás, nem kiküzdés, csupán – lásd megint – adottság. És akkor ezt a valamit majd a munka formálja meg.

Ám a zsigói elbeszélésben az a keserű tapasztalat is ott van, amikor az állam maga dönti el, hogy mely társadalmi csoportokat tekinti láthatónak és melyeket nem, s amelyeket nem, azokat milyen eszközökkel veszi rá vagy kényszeríti asszimilációra. A romák esetében az egykori pártállam (1961) és a liberális jogállam (1993) is a (szín)vakság – és nem a nemzeti kisebbség, nemzetiségi státusz! – mellett döntött, majd a „régi áldozat” elnyomását tartósította és súlyosbította a nemzeti együttműködés beköszöntő rendszere. Nesztek, lehet adatok híján a koromsötétben tapogatózni, ahol egyformák leszünk, ha egyenlők nem is. Vagy még csak tapogatózni sem, hanem maradni veszteg és kussban. Ezzel összhangban a romaképviseletet a nagypolitika minden korszakban felülről szervezte meg, és mindig a hatalmát legitimáló, lojális-szervilis szervezetekre bízta. Őket Zsigó kápóknak, lakájcigányoknak, barnabőr-kereskedőknek nevezi. Olyannyira kulcskérdése a zsigói kritikának ez a történetileg állandósuló módszertan, hogy az életútinterjú is erről kapta a címét: vezetőszáron.

Az állam fakultatív színvaksága persze merész asszociációkat ébreszthet, ha nemcsak a roma etnikum külső társadalmi meghatározottságait ignoráljuk, hanem az összes többit is, és kénytelenek leszünk mondjuk minden(féle) kisebbség, minden társadalmi csoport helyzetét egyes tagjainak feltételezett jelleméből magyarázni. Akkor például olyanokat kellene mondanunk adatok alapján, hogy a győriek dolgosabbak és tehetségesebbek a nyíregyháziaknál. Máris nem volnának egy vérből valók. Ilyen mondat persze nincs, úgyhogy kényszerűségből le kellene cserélnünk a jellembeli okokat olyan és csak olyan külső érvekre, amelyek a magyar állam és a magyar társadalom hatáskörén kívül esnek: Veszprém vármegyére szebben süt a Nap, mint Somogy vármegyére. A Balaton-felvidéket igenis jobban szereti Isten, mint Dél-Baranyát. Nonszensz. Ugyanakkor a valóságban a keresztény felekezeti identitás pártszerű parlamenti, kormányzati, miniszteriális képviselete például magától értetődő, ahogyan az is, hogy a szekuláris állam ezen a képviseleti alapon költségvetési forrásokat allokál a történelmi egyházak és egyházi szervezetek által kezelt és fenntartott kulturális és oktatási intézményekhez, sőt ösztönzőleg bővíti ezek körét. Vagy például a nyugat-dunántúli régió lakossága, amely lélekszámát tekintve nagyjából megegyezik a cigánymagyarok lélekszámával, mint a magyar társadalom adott részhalmaza „alanyi jogon” számíthat többszörös egyéni parlamenti képviseletre terület(identitás)i alapon és fejlesztési forrásokra ugyanígy.

Zsigó leszámol a roma önhibák sorozatainak, a túltámogatásnak, a rassz alapú bűnözésnek és a roma idegenségnek a bűnbakképző mítoszaival. Mert a romákat nemcsak a hátrányos szociális helyzetük miatt bélyegzik meg mint szegényeket, hanem etnikai okokból is – mint rasszizált kisebbséget. A fajgyűlölet keltette félelem pedig nem önmagában álló lélektani kérdés, noha felmérhetetlen pszichés, önértékelési, tudati bántódással jár. De a rasszizmus elkülönített élethelyzethez is vezet, társadalmon kívüliséghez a szó fizikai értelmében is, elég csak az erdőszélekre, a cigánysorokra, a c-osztályokra, a cs-telepek jelenére gondolni. Mindebből olyan hátrányok származnak, amelyeket a diszfunkcionálisan működő iskola és a szintén szegregált oktatás néma közmegegyezése nem egyenlít ki. Ráadásul kifejezetten az alacsony státuszú és bérezésű, közegészségügyileg megterhelő, tehát az élettartamot akár évtizeddel is megrövidítő (segéd)munkaszükséglet kielégítésére képez, újratermelve a munkamegosztás torz arányaiból következő hierarchiát. A különbségek a következő generációra is átöröklődnek, a hátrányos szociális helyzet pedig véglegesül, megvetés tárgya lesz mint jellemhiba, amely aztán könnyed etnikai megfejtésbe torkollik. A bőség kosarából, a jognak asztalánál, mi? Zsigó nem kevesebbet állít, mint hogy ez a történeti-politikai gyakorlat a cigánymagyar lakosságot sújtó közvetett népirtás. A nemzetiségi jogok követelése és képviselete tehát nem csupán szimbolikus, nem csupán elismerési, nem csupán identitáspolitikai kérdés, hiszen jogi-nemzetiségi, szociális, intézményrendszeri és újraelosztási követelésekkel fonódik össze, és ezek – a változatlanságukból adódóan – végighúzódnak Zsigó egész karrierjén. Ha cigányként ér az elnyomás, akkor cigányként kell megharcolni a jogaidért, mondja másutt. A legfőbb béklyókat már egy 1988-as interjúban meghatározta, amelyet szintén az a Neményi Mária készített vele, aki harmincnégy évvel később a Vezetőszáron kérdezője és szerkesztője is volt. Ezek a béklyók: a lakáskörülmények, az iskolázatlanság, a munkakörülmények és a munkanélküliség, az előítéletek. Ezért Zsigó megoldási javaslatának nullpontján a nemzetiségi jogok, valamint az előnyök és terhek egyenlő viselésének alkotmányos alapelve áll: „amennyiben Magyarországon négyszázalékos a munkanélküliség, akkor legyen alkotmányos követelmény, hogy a barna bőrű magyar állampolgárok között is négy százalék legyen a munkanélküliek aránya. A gimnáziumot végzettek aránya negyven százalék, hát osztozzunk az előnyben, és a cigányok körében is negyven százalék legyen a gimnáziumot végzettek aránya.” (260.)

*

„A romák egyenjogú és a miénkkel azonos megbecsültséget élvező tagjai kell hogy legyenek »a nemzeti közösségnek«, és UGYANAKKOR el kell ismerni őket különálló közösségnek, amelynek vannak kollektív jogai, saját intézményekre, képviseletre jogosult, és saját külön érdekeit és törekvéseit a többségnek el kell ismernie. Ők azok, akik, és mi nem vagyunk ők. Együtt és külön: ez a testvériség meghatározása. Akit szeretünk, az másvalaki. De akit szeretünk, ahhoz olyan közünk van, mint önmagunkhoz”, írta Tamás Gáspár Miklós 2017 januárjában, és ebből az írásból idézett Budapest főpolgármestere 2023. június 30-án, a Romano Kher Budapesti Roma Művelődési Ház Király utcai új épületének megnyitóján. A közönség soraiban ott ült Zsigó Jenő is, aki az intézményt 1987 és 2010 között vezette, és aki élete vezérlő csillagául a phralipe szót választotta, amely azt jelenti: testvériség. TGM idézett cikkének címe pedig ennyi volt: A lényegről.

(Fotó: Fülöp Dániel Mátyás)