Reisz Gábornak pechje volt, mert éppen akkor kellett diplomáznia a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amikor a magyar filmszakma ismét válságba került a 2010-es évek elején. Csak jóval a diplomázása után, 2014-ben mutatták be első nagyjátékfilmjét, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, ami keserédes humorral mesélt a rendező útkereső nemzedékének közérzetéről. Ezt követte a 2018-as Rossz versek, amelynek Reisz nemcsak szerzője, hanem főszereplője is, így még inkább önvallomásként értelmezhető. Bár mindkét műben erősen jelen van a rendező személyisége, tetten érhetők bennük a társadalmi térre tett utalások is. Reisz a VAN kapcsán készített interjúmban szerényen azt mondta, amikor felvetettem a társadalmi olvasat lehetőségét, hogy ő nem kívánt semmit állítani, illetve ítéletet mondani a „nagy egészről”. Az utóbbi tíz év fejleményei arra késztették a szerzőt, hogy módosítson az álláspontján: a Magyarázat mindenre a VAN-hoz hasonlóan ítélkezni nem akar, de nagyon határozott, bátor, és kendőzetlenül állít „valamit” a jelen „furcsa” magyar társadalmi-politikai valóságáról.

A Magyarázat mindenre főhősének, Ábelnek újra kell érettségiznie történelemből, de ebből politikai töltetű botrány kerekedik. Ennek oka, hogy a fiú történelemtanára, Jakab a nagy napon elvileg ártatlan megjegyzést tett arra, hogy a diák öltönyén ott maradt március 15-éről a kokárda. Az Árpád-sávos lobogó vagy a turulmadár mellett már a kokárda is politikai színezetet kapott Magyarországon, a jobboldal mintegy kisajátította, így a Fideszre szavazó család sértve érzi magát. György, az apa Ábel beszámolójának hatására egyre inkább úgy véli, a liberális érzületű tanár – volt is már konfliktusuk egy szülői értekezleten – ki akar szúrni velük politikai nézeteik miatt, ezért buktatta meg a fiút a nemzetiszín kitűző ürügyén. Persze az már más kérdés, hogy Ábel egy szót sem tudott mondani a vizsgán részint azért, mert szerelmes Jankába, ami elvette az eszét és az idejét is a tanulástól, részint pedig dacból, mert a lány viszont Jakabot szereti. Szerencséjére egy feltörekvő újságírón, Erikán keresztül Ábel bosszút állhat tanárán: nem a bukás miatt, hanem féltékenységből. Csak azzal nem számol, hogy ily módon egy ember életét is tönkreteheti a mai Magyarországon.

Reisz Gábor filmről filmre egyre jobb és érettebb, ezt nemcsak tematikai, hanem formai értelemben is bizonyítja. Reisz polifonikus elbeszélést és nem lineáris cselekményvezetést alkalmaz, például Tarantino Ponyvaregényéhez hasonlóan az új film tablószerű és epizodikus, fejezetekre tagolt. Előreutal és vissza is ugrik az időben, valamint frappánsan alkalmazza a véletlendramaturgiát. A cselekményleírás kapcsán támasztott elvárásainkkal ellentétben nem Ábel a film egyetlen főhőse. Édesapja, György, Jakab és Erika legalább akkora szerepet kap, sőt a cselekmény utolsó harmadában Ábel háttérbe szorul. Ezt lehetne a figura elhanyagolásának, tehát hibának is felróni, de Reisz következetesen szorítja margóra a fiút. Filmjét a VAN-hoz vagy a Rossz versekhez hasonló, személyes történetként indítja, majd közvetlen társadalmi-politikai tablóvá alakítja, mivel cselekményszinten is ez a folyamat zajlik: a sértett és bosszús Ábel kezei közül egyre inkább kicsúszik a politikai színezetet kapó ügy, egyre inkább összecsapnak a feje felett a hullámok, és ő maga is szembesül vele, hogy milyen országban él valójában.

Reisz Gábor a véletlent is a Ponyvaregényhez vagy a manapság méltatlan módon mellőzött Pálfi György Hukkléjéhez hasonlóan virtuóz módon alkalmazza. Tulajdonképpen az egész botrányláncolatot egy ártatlan elszólás indítja el, ahogy az is pech, hogy eljut egy feltörekvő újságíróhoz az információ, amelyből szenzációhajhász cikket lehet kanyarítani egy jobboldali lapba. Természetesen bizonyos értelemben egyáltalán nem véletlen, hogy a kokárdára tett ártatlan elszólásból ekkora botrány kerekedik. Magyarországon Reisz műve szerint is puskaporos a hangulat, nagy a társadalmi-politikai feszültség, így elég egy kis szikra ahhoz, hogy berobbanjon a levegő, láncreakció induljon el, aminek folytán életek mennek-mehetnek tönkre. Nem véletlen tehát, hogy egy köztudottan inkább liberális tanár kokárdára tett megjegyzéséből ügy lesz, mivel „van valami furcsa és megmagyarázható” a társadalmi-politikai klímában, ami kedvez a botránynak.

Megmagyarázható a jelen Magyarországának puskaporos hangulata, ám a probléma az, hogy korábban egyik filmünk sem merte vagy akarta közvetlenül megmagyarázni. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy alkotóink nem elég merészek, hanem inkább az, hogy filmtörténeti hagyomány a virágnyelv, a burkolt, szimbolikus politikai kommentár. Miként Jancsó Miklós Szegénylegényekjéről is mindenki tudta korában, beleértve a kulturális vezetést is, hogy valójában nem az 1849 utáni, hanem az 1957 és 1959 közötti megtorlásokról szól, úgy mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy Goda Krisztina 2014-es Veszettekje a Magyar Gárdát és a romagyűlöletet mutatja be, hiába nem nevezte nevükön a szemben álló feleket. Nem meglepő a filmtörténetileg komoly előzményekkel rendelkező virágnyelv alkalmazása, hiszen a mai napig tarthat attól egy alkotó, hogy nem készülhet el a filmje, mivel a hatalom nem támogatja.

A Magyarázat mindenre azért is rendkívül fontos és bátor alkotás, mert szakít ezzel a tradícióval, azaz nem kerülgeti a forró kását, nem szimbólumokban vagy elvont történeten keresztül, hanem a legdirektebb módon nyilatkozik a társadalmi-politikai feszültségről, amely az emberi kapcsolatokat és a családokat is megmérgezi hazánkban. Persze hozzá kell tenni, hogy mindezt nem azért teheti meg, mert liberalizálódott volna a filmfinanszírozási rendszer, hanem azért, mert Reisz független filmet készített, nem állami pénzből dolgozott (ennek előzménye, hogy a Nemzeti Filmintézet több benyújtott tervét elutasította), így a rezsim nem is szólhatott bele abba, mennyit és milyen mértékben politizálhat.

A Magyarázat mindenre nyílt lapokkal játszik, így elhangzik benne a „fideszes”, a magyar kormány több tagjának a neve (nem csak Orbán Viktoré), sőt Jakab és György cselekményszálán is a lehető legdirektebb módon fogalmaznak a szereplők. Reisznek bevallott célja volt, hogy párbeszédet indítson a jelenlegi magyar társadalmi-politikai helyzetről, márpedig erre csak úgy van lehetőség, ha kendőzetlenül fogalmaz. Ez mindenképp a Magyarázat mindenre pozitívuma, ugyanakkor az író-rendező olykor átesik a ló túloldalára. Reisz műve akkor a legerősebb, amikor vagy szavak nélkül, képekkel meséli történetét, vagy párbeszédei a spontaneitás varázsával hatnak, amikor a sokunk által ismert, kényelmetlen, lélekgyilkos és alpári politikai viták bontakoznak ki a szemben álló oldalakat képviselő civilek között. Ám vannak jelenetek, amelyekben didaktikus az alkotó. György szálán például feltűnik egy fiatal kolléga, aki minden megnyilvánulásában azon méltatlankodik, mennyire áporodott a társadalmi hangulat Magyarországon, mennyire le szeretne lépni innen, mert belemászik a politika az életébe. Nem hiteltelen ez a méltatlankodás sem, hiszen sokunk tapasztalatáról van szó, viszont a Magyarázat mindenre szerepvállalását és célját tekintve akkor is szájbarágósnak hat, sőt rontja a film objektivitását, már-már a publicisztikus propaganda szintjére süllyeszti az adott jeleneteket.

Reisz művének pedig nem lenne szüksége a didaktikus fogalmazásra, mert minden ízében rendkívül találó és húsbavágó a társadalomkritikája. A Magyarázat mindenre a maga komplexitásában ragadja meg a jelen Magyarországának alapproblémáját, ezt pedig úgy teszi, hogy javarészt nem részrehajló, még ha egyértelművé válik is a néző számára, hogy a film szerzője határozottan nem kormánypárti, hanem inkább ellenzéki. De Reisz vagy műve nem a mai magyar pártpolitikai értelemben ellenzéki. A Magyarázat mindenre a politikailag motivált gyűlölettel helyezkedik szembe. Egyik főszereplőjét sem típusfiguraként mutatja be, hanem emberként, akinek van magánélete, vannak vágyai, sőt még el is tud beszélgetni a vele ellentétes ideológiát képviselő emberrel mindaddig, amíg elő nem kerülnek a gyűlöletet szító témák. A néző, legyen ellenzéki vagy kormánypárti, azzal kénytelen szembesülni a cselekmény során, hogy a Fidesz-szavazó építész apuka, a propagandisztikus lapban publikáló újságíró vagy a liberális tanár is ugyanolyan emberek, talán még jól ki is jönnének egymással, ha a politikai ideológia nem állítaná őket a sakktábla ellentétes oldalára.

A Magyarázat mindenre lebontja az ideológiai konstrukciókat, amelyekben ma, 2023-ban létezünk. A kokárda ebből a szempontból rendkívül találó szimbólum. Reisz ezen keresztül felfedi, hogy nem problémamentes a liberális, ellenzéki gondolkodásmód sem. Habár lehet, hogy Jakab tényleg nem bántó szándékkal kérdezte meg Ábeltől az érettségin, hogy miért visel kokárdát, de gondolhatott arra, amit később a cselekmény során kifejtett, így végső soron mégis provokációnak tekinthető a megnyilvánulása a vizsgán. A 2002-es választási kampánya során és a választási vereséget követően, a szavazatok újraszámolásáért folytatott küzdelemben Orbán Viktor arra buzdította a szavazóit, hogy viseljék a hagyomány szerint csak március 15-höz kötődő kokárdát az MSZP-vel, a „hazaáruló, magyarellenes” kormányváltó párttal szemben. Ez értelemszerűen ellenérzést keltett a baloldali szavazókban, így Jakabban is. Magam is megtapasztaltam ezt, amikor annak idején, még nem szavazóképes koromban, 16 évesen szüleimmel elmentem a 2002-es választásra, ahol a bizottság egyik baloldali tagja cinikus megjegyzést tett arra, hogy viselem a kokárdát. Hasonló helyzetbe kerültem tehát, mint Ábel, ami miatt akkor dühös voltam, de ma, a Magyarázat mindenre Jakabjának álláspontján keresztül már tisztán látom, hogy éppen ez volt a lényeg, ez volt a gond, hogy a kokárdát kisajátította egy politikai oldal, onnantól kezdve pedig nehéz nem aktuálpolitikai jelképként tekinteni rá, ha nem március 15-én viselik.

Reisz Gábor művében tulajdonképpen mindkét fél áldozat, akiket egyaránt megvezettek az ideológiák, jelképekre és politikai szólamokra redukálták őket. A „kokárdás, magyarkodó fideszes agymosott” György és a „ballibsi hazaáruló” Jakab is jól bejáratott frázisokat puffogtatnak, tulajdonképpen már nem is önmagukat képviselik vitájuk során, hanem a Fideszt és az ellenzéket. Holott elég lenne higgadtan rátérni arra a témára, hogy valójában mit gondolt Jakab az érettségi vizsgán, netán bocsánatot kérni. Ez persze csak akkor megy, ha a másikat embernek látjuk, nem pedig politikai típusfigurának. Márpedig mindketten emberek, mert vannak magánéleti gondjaik, amelyek függetlenek a politikától. György és Jakab problémája bár más jellegű, de egy tőről fakad, azaz nem kommunikálnak megfelelően a családjukkal, a mindennapokban és a politikai csatározások közepette éppen azokra nem figyelnek eléggé, akiket elvileg a legjobban szeretnek. Rajtuk múlik, hogy milyen példát mutatnak a gyermekeiknek, akik esetében kérdés, hogy meg tudják-e majd haladni a politikai ideológiákat és az ezekből fakadó gyűlölködést felnőtt korukban. Ilyen példaképekkel viszont jövőjük ugyanolyan sötétnek tűnik, mint amilyen szüleik jelene.

Áldozat Erika, az újságíró is, aki erdélyi magyarként Magyarországon keresi a lehetőséget a karrierépítésre. Ugyan ő tisztességesen körüljárja a témát, de a jobboldali lap hatásvadász címet ad a cikkének, így a médiában az utca embere mélyen elítéli a „magyarellenes történelemtanárt”. Még Ábel is nehezményezi, hogy nem éppen azt nyilatkozta, ami a szövegben szerepel. Ráadásul a Magyarázat mindenre azt sugallja, hogy Erika pozícióját valószínűleg erdélyi származásának köszönheti, ez pedig utalás a magyar kormány határon túli magyarokhoz fűződő ellentmondásos, félig támogató, félig kizsákmányoló kapcsolatára. A fiatal nő arrogáns szerkesztője bár dicséri cikkét, ám a szerkesztőségi értekezleten lekezelően és sztereotip módon bánik vele, így Erika első kézből tapasztalja meg, milyen egy-egy közhelyre redukálni valakit (főnöke szerint azért jó, hogy Kolozsvárról származik, mert így ellátja majd kollégáit erdélyi szalonnával és helyi pálinkával).

Végül pedig áldozat maga Ábel is, akinek a szemszögéből a Magyarázat mindenre felnőtté válási, coming of age történet. Az ő szálán a Jankával folytatott kapcsolat áll a leggyengébb lábakon, nem elég hiteles kettejük barátsága és kötődése. Ez félrement, ám ennél sokkal fontosabb, hogy Ábel olyan felismerést tesz a cselekmény során, mint a Megáll az idő Köves Dinije (akit egyébként az a Znamenák István játszott, aki Györgyöt alakítja remekül Reisz művében) vagy a Moszkva tér fiataljai: ráeszmél arra, hogy felnőtt kora határáig burokban élt. Számára ez az érettségi nem is annyira a történelmi tételekről, hanem az emberségről szól, amelyből szintén megbukik és pótvizsgára szorul. Szülei csak a tudás fontosságát szajkózzák, valamint a párbeszédekből felsejlik, hogy a fiú több politikai fejtegetésnek is a fültanúja lehetett a múltbeli családi összejöveteleken. Jól tudja, hogyan kell a másik oldalt besározni, még ha nem is tudatosan játssza el a „család politikai nézetei miatt megsértett és megbuktatott áldozat”-ot, azonban emberséget csak az „élet iskolájában” tanul.

Ábel tettének következményével szembesülve ráeszmél arra, hogy milyen a felnőttek világa valójában. A lejárató cikk megjelenése után, amikor látja, hogy Jakab állása veszélybe kerül, felfogja, mit tett a nyilatkozatával. Ábelt sem a politika, sem a történelem nem érdekli valójában, ezért is bukik meg, mert képtelen a fejébe verni a tananyagot, más az érdeklődési köre (leginkább rovarokat szeret fotózni). A cikk és következményei hatására viszont egy csapásra körvonalazódik előtte, milyen a magyar valóság, mit is jelent az, hogy valaki fideszes a Fidesz immár 13 éve fennálló uralma alatt, illetve mit jelent az, ha valakiről elterjesztik, hogy „ballibsi hazaáruló”. Talán ennek hatására megfogalmazódott Ábelben és így a nézőben is, hogy milyen súlya van a tényferdítő propagandának és a karaktergyilkosságnak.

A Magyarázat mindenre rendkívül komplex, jól felépített és bátor, párbeszédre ösztönző társadalomkritika. Kissé nehezen indul be, de a végkifejlettől visszatekintve belátható, hogy a karakterek és hátterük megalapozása érdekében szükség van a hosszú felvezetésre, mivel ennek köszönhetően embereket, nem pedig a politikai ideológiák által meghatározott egydimenziós típusfigurákat ismer meg a néző. Ideális helyzetben ez a film lenne kötelező minden iskolás számára, sőt minden magyar embernek látnia kellene, hogy felismerjük, értelmetlenül gyűlöljük egymást a politikusok lózungjai mentén, és hogy együtt tudjunk változtatni a helyzeten.

​