Milbacher Róbert Keserű víz című új regényét olvasva furcsa lehet számunkra a felismerés, hogy ugyan még csak a könyv első oldalainál tartunk, a főszereplőként beharangozott karakter már halott. Exstirpatio uteri totalis, veseeltávolítás, gerincsérvműtét, mastectomia, tumor és végül rigor mortis – hangzik a rideg felsorolás az előhangban. E testi mérföldkövek gyors leleplezésével szinte eleve elrendelt sorsként tárul elénk egy élet térképe, amiből már sejthetjük: nem könnyű élettörténetről fogunk olvasni.

A két szálon futó történet egyrészről Szlánavoda friss telepeseinek mindennapi boldogulását, másrészről a szerző nagyanyjának szenvedéstörténetét beszéli el. A két narráció szigorúan egymás mellett halad, fejezetenként váltakozva, összetartozásukra csak az időnként feltűnő, óvatosan elszórt kapcsolódások utalnak. A történetmesélés iránya azonban különböző: a falu krónikájának időrendi, lineáris történetvezetésével szemben a családi vonatkozású elbeszélésnél a szüzsé és a fabula általában ellentétes irányban halad – a szerző tehát a „végéről kezdi”. A két idősík fordított szerkezete egymásnak feszül, rendkívül izgalmas, dinamikus struktúrát adva a regénynek. Még az elbeszélők is egymástól eltérő szerepeket vesznek fel. Míg a falu eseményeinek narrátora alapvetően történész szemléletű, a felhasznált források esetleges hiányosságait és hiteltelenségét hangsúlyozva objektív nézőpontra törekszik, addig a nagymama életét elbeszélő részeknél nemcsak a régi fotók és mások emlékei alapján rekonstruált kép lehet hamis, de személyes kötődése miatt még magában a narrátorában sem bízhatunk meg: „Másfelől viszont attól is rettegtem, hogy úgy járok, mint Lót sós ízű némaságba dermedt asszonya, aki meglátta, amit nem szabad, és olyan emlékek kerülhetnek a felszínre, amelyek átírják mindazt, amit magamban dédelgettem nagyanyámról”. De az elbeszélt események csalfaságát tetézik azok a kitalált, alternatív jövőképek is, amelyekkel az elbeszélő a fantáziájára támaszkodva igyekszik megoldani nagyszülei múltban elkövetett hibáit.

A regény címe utal azokra a bibliai vonatkozásokra, amelyeket mind a szlánavodai telep, mind az idős asszony élettörténetében felismerhetünk, jól érthető, összetett szimbolikát adva hozzá a lét alapvető keserűségének motívumához. Géczi József, „a telep Mózese” saját föld és adómentesség ígéretével csábítja a fiatal, jobb életre vágyó családfőket otthonaikból az Isten háta mögé, hogy ott a vezetésével egy gazdálkodó, református közösséget alapíthassanak. Még a kiegyezés előtti, de már a jobbágyfelszabadítás, valamint a szabadságharc kudarca utáni zavaros időkben járunk. A környékről összeszedett családok reményekkel telve vágnak neki a kalandnak, lelkesedésük pedig egészen addig tart, amíg új lakhelyükre érve azzal nem kell szembesülniük, hogy a település mellett folyó patak vize nemcsak hogy keserű, de nagy mennyiségben még az emésztőrendszerükre is kártékony hatással van. Ezt a szerencsétlenséget – mint minden más nehézséget is – leginkább Isten rájuk rótt büntetéseként ítélik meg, amiért elhagyták addigi otthonukat. A keserű víz általi büntetésre utal a könyv mottójául választott, a hetedik pecsét feltörése utáni ürömmé vált vizekről szóló, Jelenések könyve-beli idézet is.

Egy másik forrásból táplálkozó, édesvizű kút kiásásával Géczi nemcsak a saját politikai tekintélyét erősíti meg, de a sikeres akció miatt „vízfakasztói” minőséget is nyer feltörekvő személyi kultusza. A többség bizalmának visszanyerése után a falu első embere immár módszeresen tudja kiépíteni saját politikai rendszerét a semmiből, ahol önmagát törvénnyé téve, a magánéleti konfliktusokból pedig teológiai vitát generálva próbálja elhallgattatni ellenfeleit. Hiszen ellenfelei azért továbbra is akadnak azoknak a régi életükbe visszavágyó elégedetlenkedőknek a személyében, akik a vallási eszközökkel manipuláló Géczi hatalmát egyre fenyegetőbbnek, az „Ígéret földjét” pedig egyre távolabbi délibábnak érzik. A regény e szála folyamatosan mózesi párhuzamokkal él, a marai keserű víz édessé tétele, a sziklából fakasztott forrás, de még a hetven – Géczi esetében hét – tagból álló vezetői testület felállítása is megjelenik. Jelentős különbség van azonban a szándékok tisztaságát illetően: míg az ószövetségi próféta isteni parancsra cselekszik, Géczi ígéretei végül hamisnak bizonyulnak, ez pedig a hitetlenkedők szlánavodai megfelelőit is egészen eltérő – pozitív – minőségben tünteti fel. A telep alapításának története tehát az Exodus negatívja, amely eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a kiválasztott nép Istenbe és a prófétába vetett hite ellenére egyszerű szemfényvesztés áldozatául esik.

Géczi ellenpólusaként jelenik meg a történetszál egy másik kulcskaraktere, a Takács gyerek, aki a többiekkel ellentétben „nem meghalni akar, hanem repülni”. A férfi intelligens és kreatív megoldásaival különcnek számít a közösségben, bohém módon éli világát a feldúlt bosnyák faluból kimentett titokzatos pártfogoltjával, Anicával. Különös történeteivel, valamint kötöttségek nélküli, házasság- és gyermekmentes életstílusával azonban hamar megosztó figurává válik: míg a hagyományos normákat követő, főként Géczi-párti lakosoknak kivívja ellenszenvét, addig az elégedetlenkedők számára új alternatívát kínál. A világlátott Takács gyerek az utazásai során összeszedett bogumil tanokkal traktálja falubelijeit, amelynek a lényege, hogy a „Sátó” és az Isten közösen teremtette az embert: míg az előbbi a testét gyúrta meg, az utóbbi életet lehelt belé; az emberi, eredendően tiszta lélek tehát a romlandó anyag fogságában él. A Takács gyerek kalandos utazásának elbeszélése egyébként a mű egyik legszínesebb pontja, amely nemcsak szerkezetileg tér el az addig megszokott narrációtól, de a karakter által felfedezett, ismeretlen atlantiszi hellyel a történetsíkban is egyfajta dimenzióváltást tapasztalhatunk. Ugyan a Takács gyereknek láthatóan nem sok valós intenciója van a köré gyűlt hallgatóság életének átformálására, furcsa meséinek hallatára mégis „valami véglegesen megváltozik” bennük. Az új „próféta” azonban veszélyt jelent Géczi pozíciójára nézve: a Takács gyerek követése szimbolikus gesztussá válik a Géczi-ellenesek körében, a koegzisztáló ellentétek pedig általában kilökik egymást. Miközben a kulisszák mögött már Géczi tekintélye is omladozni látszik, verbális hadjáratot indít vetélytársa ellen, az ő és közvetlen híveinek felbujtására pedig valóságos boszorkányüldözés veszi kezdetét. Mivel a konzervatív többség amúgy sem sokat tud a különös párosról, inkább kitalálják maguknak, hogy kicsodák lehetnek, aminek az eredménye a „mi lett a Takács gyerekkel és Anicával?” baljóslatú kérdés feszült cirkulálása a regény végén.

A keserű víznek a pusztában való vándorlás, valamint a Jelenések könyve mellett egy további bibliai említése is ismert a Számok könyvében. A Károli-féle fordítás „átokhozó keserű vize” egy, a hűtlenség leleplezésére használt rituálé kelléke, amely témájában erősen kötődik a másik történetszál kiemelt eseményeihez. Az ugyancsak Szlánavodáról származó asszony nehézségeinek forrása ugyanis – a második világháború és a Rákosi-korszak megélése mellett – férjével kötött rossz házassága, amelyben el kell viselnie a férfi hűtlenségét, és az ebből adódó folyamatos megaláztatást és létbizonytalanságot. Mivel olyan korban nőtt fel, amikor az önálló női szexualitást nem létező jelenségként kezelték, saját testét is börtönként éli meg, az azzal való kapcsolatát pedig serdülőkora óta a folyamatos szégyenérzet uralja: „Onnantól fogva volt takargatni- és szégyellnivalója, és már amúgy is illetlenségnek számított, hogy fiúkkal csavarogjon. Pedig még sokáig sóvárgott a nagy rákhalászatokkal összekötött fürdések után a Réka keserű vizében, amit aztán csak a fiúk engedhettek meg maguknak”. A „szégyen kultúrája” mellett persze folyamatos betegeskedése is egyre jobban elidegeníti őt testétől, amelynek első csonkítása – a kislánykorában tetvesedés miatt levágott dús hajfonata – mélyen gyökerező traumaként él benne. Az előhangban lajstromba vett kóros tünetek tekintetében nem nehéz megérteni, hogy soha nem lelt semmi jót saját fizikai létezésében, sosem érezte szépnek magát – és az ő felfogásában így szerethetőnek sem –, saját meggyőződései szerint pedig ez némiképp érvényessé is teszi férje félrelépéseit. Az asszony tehát folyamatosan azt tapasztalja, hogy nem lehet ura testének, amely mások igényei miatt, valamint az extrém élethelyzetek, és a zömmel ezek okozta egészségkárosodás hatására szinte magától elhasználódik. Unokáinak már a testről mint a lélek sírgödréről beszél, „a hús súlyának fojtogató levegőtlenségét” hangoztatja, „amibe a születés pillanata óta bezárva élünk”. Ez a monológ összecseng a Takács gyerek gondolatvilágával: a két történetszál elméleti síkon itt találkozik. Bár a telepes falu történetének funkciója látszólag az, hogy kontextusba helyezze a nagymama életének elbeszélését, mégis több azonban egyszerű eszköznél, sőt, olykor dominálja is az elsődleges történetszálat.

„Az az igazság, legbelül magam is tudom, hogy kudarcot vallottam” – hangzik a szerző szigorú önkritikája az utóhangban. Milbacher Róbert Keserű víz című regényével kétségtelenül hatalmas feladatot vállalt magára, és a nagyanyjának emléket állító kötet elolvasása után mi is érezhetjük: ebből a kísérletből nem lett eposz. A műből mintha hiányozna az a kiteljesedés, amit előzetesen elvárhattunk tőle, ez a probléma pedig a legjobban úgy fogható meg, ha párhuzamot vonunk a regény második, Rigor mortis című fejezetében tapasztalt jelenséggel. Az említett fejezet – amely a könyv legerősebb része, és akár önálló műként is megállná a helyét – megrázó hitelességgel beszél a halálról. A halál a valóságban ugyanis megdöbbentően prózai dolog, ez a felismerés pedig az adott jelenetben részt vevő szereplőket is váratlanul éri: „Vagy annak a sokkja bénított meg bennünket, hogy valójában nem történt semmi nagyszabású, ami mégis csak egy elmúlt élet méltóságához lett volna fogható”. Hasonlóképp érezhetünk mi is a befejezett regény felett állva. Megszeppenve vehetjük tudomásul, hogy nincs itt semmiféle heroizmus, pátosz, de még egy kiengesztelő csattanó sem. A szerző érezhetően küzd azzal, hogy teljességében meg tudjon ragadni, majd le tudjon zárni egy ilyen tartalmas életet; kapkodó múltmentés ez, amelyet folyamatosan beleng az emlékek bolygatásától való félelem. A múltképek kavalkádjában a fókusz azonban többnyire nagyon is jó helyen van, és amit végül kapunk, az a lezárással kapcsolatos hiányérzetünk ellenére is határozott mondanivalóval rendelkező, remek elbeszélői tudással megírt, élvezetes regény.

(Fotó: Tóth László)