A cím tökéletesen illik a kötethez, pontosan kijelölve a határmezsgyét, amin az író végig óvatosan, finoman egyensúlyoz a történetek során. A laza szerkezet habarcsa az elbizonytalanodás és elbizonytalanítás. Tegye ezt bármilyen finom vagy épp erős eszközzel, keverve vagy tisztán használva egyiket vagy másikat egy-egy íráson belül, a csali működik. Nem gyorsan fogyasztható kötet, egy-egy részlet elég ahhoz, hogy beférkőzzön az aznapi gondolatainkba. Úgy tapadnak ránk a történetek, ahogy a mindennapok szövetén fennakad és velünk marad egy nyugtalanító gondolat. Egyes történetek épp csak annyira bontják meg a mindennapok rendjét, hogy sose tudjuk meg biztosan, mi is történt, történt-e egyáltalán valami. Mások hihetetlen erővel, mégis a legnagyobb természetességgel törik szét a valóságot.

Ahogy Sirokai Mátyás írja az előszóban: „Talán azt szeretem a legjobban ezekben a novellákban, hogy szerzőjük nem játssza meg magát előttünk”, hogy hősei „elég bátrak ahhoz, hogy esendőek maradjanak”. Ahhoz, hogy a játék működjön, hogy a novellák a valóság és a természetfeletti közti keskeny határon egyensúlyozzanak, elengedhetetlen a hétköznapok pontos ismerete, részletes és élethű bemutatása. Ebben Toroczkay nemcsak azért végez nagyon jó munkát, mert az olvasó ráismerő örömmel üdvözölheti a kilencvenes-kétezres évek fordulóján tinédzserkorba érő generáció meghatározó elemeit, a vidéki művházban zajló szerepjáték-gyűléseket, az akkor virágkorukat élő videotékákat vagy a csodaszámba menő, színes Martens bakancsot, hanem azért is, mert mindennapi gyarlóságainkat is kendőzetlenül tárja elénk. Egy szkinheddé vedlő tinifiú, aki öntudatlanul megy a bátyja társasága után, hiszen muszáj valahova tartozni (Kisfehér, Nagyfehér). Egy nagyvárosi gitártanár, aki suttyomban tart órákat, és inkább csendben bujdokol a saját lakásában, mert képtelen nemet mondani fura szomszédjának, aki órákat szeretne venni tőle (Mondd, hogy nem bolondultam meg). Egy különös szilveszter története, amiben egy szép nőt ágyba vinni akkor is győzelem, ha a szituáció egyre abszurdabb és intő jelektől hemzseg. A végén, még ha gyarló is a hős és menekülőre is kell fogni a dolgot, a történet elmesélhető, a döntés elmondható (Szilveszter).

Az elbizonytalanító, de valóságközeli történeteken túl helyet kapnak a kötetben a szürreálisba forduló, a valóságot laza táptalajként használó, mágikus elemekkel erősebben átszőtt novellák is. A kötet első két írása rögtön ilyen: összeköti őket az antikvárium mint helyszín, illetve a régi könyvek misztikuma, amely, úgy tűnik, mindkét esetben a határátlépés kiindulópontja. A Tolnai Lajos utcai kezelésben egy titokzatos mester alvást elősegítő technikájáról szóló könyv változtatja meg a főhős életét. Ennek köszönhetően már a kötet felütése is a valóság határaival foglalkozik, nemcsak abban az értelemben, hogy ez a főszereplő foglalkozása, hanem az álomdoktorral foglalkozó egyik balsejtelmű jóslat miatt is. Hogy még inkább kizökkentsen, az első novellában páciensként feltűnik az író névrokona, akinek a főszereplő praxisában igencsak nagy szerepe lesz. A második novellában egy bizonyos könyv, amire a cím is utal (Ezüst borító, rozsdabarna gerinc), változtat meg egy barátságot, írja újra két jóbarát művész sorsát, vezeti el őket egyrészt a sikerig, másrészt a nyers hús evéséig és a gyilkosságig. Meghökkentő, mégis minden tökéletesen értelmet nyer, hasonlóképp, ahogy a Fekete Ember és a Franciska című novellák szomorú-szakadt valóságából kinőtt, határátlépésekben gazdag meséi is kellőképp idegesítők, ugyanakkor mégis érdekfeszítők.

Helyenként a fentiektől eltérő hangon szólal meg az író. Ahol Toroczkay elkanyarodik a klasszikus történetmeséléstől és a monologizálás felé veszi az irányt, olyan mondatok hangoznak el, mint: „Az áram zúgása a legszebb hangok egyike. A mélyűrnek van ilyen hangja, úgy képzelem. […] A működő gépek zaja a legmegnyugtatóbb. A lélegzésé. De a fuldoklás is szép, ha ráhúzok egy leheletnyi visszhangot” (Zajkirály). Vagy: „Bámultam a tájat az alig lépésben haladó, mélysötét alföldi éjszakai személyen, és közben azon tűnődtem, milyen élete lehet a kovászos uborkának. Mennyi szomorú, kormosképű szerelőmunkás tekintetében süllyedtem el, mennyi kavicsot, hányféle fénycsóvát, mennyi galambot és varjút, hány rántotthúsos szendvicset, mennyi Nemzeti Sportot fogadtak be érzékszerveim, miközben robogott velem a Puszta” (Vulkán). Ezeken a ritka pontokon líraivá válik a próza, kinyílik valami nagyobb felé, de csak rövid időre, hogy aztán visszataláljon a fősodorba. Jót tesz a kötetnek a változatos hangnem és a kitekintés, több hasonló megoldás a könyv javára vált volna.

A kötet címe, Mondd, hogy nem bolondultam meg: kérés. Teljesíthető-e? Nem lehet teljes bizonyossággal álltani – de talán épp ez a lényeg. Hogy az az apró, szúrós érzés, gondolat még napokig motoszkáljon az olvasóban. Hogy ne legyenek teljes bizonyosságok. Hogy merüljenek fel kételyek. Hogy legyenek kérdéseink. A felszabadító őszinteség, amiben Toroczkay írásainak ereje rejlik, tökéletesen alkalmas erre.

(Fotó: Valuska Gábor / lira.hu)