Szatmári Áron írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Április 13-án nyílt meg a BTK Zenetudományi Intézet (ZTI) Ligeti-labirintus elnevezésű kiállítása, melynek te vagy az egyik kurátora. Mi a ZTI szerepe a Ligeti-kutatásban?

Az intézeten belül elsősorban a saját kutatási témám Ligeti György életműve, de a zeneszerző születésének 100. évfordulójára több intézeti szintű projekt is épül. Talán ezek közül a legnagyobb szabású az általad is említett emlékkiállítás, amelynek október 3-án lesz a finisszázsa. A gyönyörű és tartalmas kiállítási katalógus magyar változata már megjelent, hamarosan pedig angolul és németül is kijön. Ezenkívül májusban – a bécsi zeneművészeti egyetem (Universität für Musik und Darstellende Kunst) zenetudományi intézetével és a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társasággal együttműködve – szerveztünk egy nemzetközi konferenciát is, amelynek az egyik fele Bécsben, a másik fele Budapesten volt. Az ezekhez kapcsolódó kutatásokba az intézet sokféleképp bekapcsolódott.

 

 

A Ligeti-hagyaték egyáltalán hol van, mik a kondíciói ma a Ligeti-kutatásnak, mennyire kutatható életműről van szó?

Nagyon kedvező, hogy a Ligeti-hagyatéknak majdnem az egésze egy helyen van, egy nyilvános gyűjteményben, a bázeli Paul Sacher Alapítványnál. Ez egy magánalapítvány, amely elsősorban 20. századi és kortárs zeneszerzők kéziratait, hagyatékát gyűjti, illetve kutatóhelyként is működik. Először akkor jártam ott, amikor a Ligetiről szóló szakdolgozatomat írtam, azóta rendszeresen visszatérek ebbe a fantasztikus archívumba. Természetesen a kiállításunk sem jöhetett volna létre, ha nem működünk együtt a Sacher Alapítvánnyal, amely azonban nem csupán anyagot kölcsönzött. Heidy Zimmermann, aki Bázelben többek közt a Ligeti-gyűjteményt gondozza, egyúttal elsőrangú Ligeti-kutató, és – Dalos Anna mellett – kurátorként működött közre a kiállítás elkészítésében. Külön öröm, hogy miután Budapesten bezár a kiállítás, ugyanez a tárlat november végén megnyílik Bázelben, az ottani zenei múzeumban.

A kiállítás azt is sugallja, hogy Ligeti nagy jegyzetelő volt, sok vázlatot készített. Ezek tehát nagyrészt meg is maradtak?

Igen, bár nem minden. Az 1956. decemberi emigráció éles határvonal az életműben. Ligeti feleségével együtt egészen veszélyes körülmények között, gyalog, egy szál kofferral hagyta el az országot. Nyilván nem sok mindent vihetett magával, kéziratainak nagy része itt maradt. Egyes kéziratok korábban, a háború idején vesztek el. De azt lehet mondani, hogy a hatvanas évektől kezdve elég jól megmaradtak a vázlatok, fogalmazványok, munkadokumentumok. Ligeti olyan zeneszerző volt, aki nagyon sokat jegyzetelt, rengeteg vázlatot készített. Azt persze nem tudhatjuk, hogy egy-egy műhöz minden feljegyzés fennmaradt-e, de az biztos, hogy rengeteg anyag megmaradt, és az is, hogy ezek nagyon informatívak a művek hátterének, keletkezésének megértése szempontjából.

 

Már maga a kiállítás is betekintést enged a zeneszerzői műhelybe. A jól ismert milliméterpapír mellett számos ábrát, telefirkált lapot láthatunk. Egy-egy ütemről micsoda ábrái vannak! És mindez már csak azért is izgalmas, mert a kész mű sokszor arra is tesz erőfeszítéseket, hogy ezeket a nyomokat eltüntesse, vagy ne tegye annyira nyilvánvalóvá, hogyan készült a mű.

A Ligeti zenéjében felfedezhető vagy éppen rejtőző népzenei hatásokkal, allúziókkal behatóan foglalkoztam. Sokat profitáltam abból, hogy láthattam a vázlatokat. Főleg a kései művekben vannak olyan népzenei idézetek és – gyakrabban – álidézetek, allúziók, amelyek az egyszeri hallgatónak talán fel sem tűnnek, sőt lehet, hogy még a partitúrát felületesen olvasva sem tűnnek szembe, pedig Ligeti konkrét népi dallamokat épített be a kompozícióiba, ámde ravaszul eltorzítva, „álcázva”. Ezeknek az azonosításában segíthetnek a vázlatok.

A centenárium a Ligeti-előadások megsokszorozódásával járt. Van-e olyan területe az életműnek, amely inkább reflektorfénybe került?

Nagyon örülök annak, hogy ennyi Ligetit játszanak az idén itthon. A nemzetközi koncertéletben Ligeti bizonyosan egyike a 20. század második fele öt legjátszottabb zeneszerzőjének, de itthon ez talán még nem mondható el. A legfontosabb, hogy a közönségnek minél több alkalma legyen hangversenyen találkozni ezzel a zenével, hiszen – bár a teljes életmű elérhető CD-n is – Ligeti számos műve csak élő előadásban fejti ki a hatását, gondolok például a 100 metronómra írt Poème symphonique-ra, a színpadi elemeket is tartalmazó Aventures-re vagy a Requiem hatalmas volumenű hangzására. A muzsikusok és a diákok számára is fontos, hogy jártasságot szerezhetnek Ligeti zenéjének játszásában, hiszen időnként egészen magas, szinte emberfeletti követelményeket támaszt az előadóival szemben. Amikor Ligeti elkezdte komponálni a zongoraetűdöket, akkor az egész világon alig volt néhány zongorista, aki le tudta játszani ezeket. Érdekes látni, hogy ma már zeneakadémisták játsszák mindenütt a világon, mintegy a tananyag részévé vált. Ez azt jelzi, hogy ezek a művek annyira ismertek már, és annyira izgatják a fiatalabb muzsikusokat, hogy nem sajnálnak komoly erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy elsajátítsák őket. Ez különben szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy egy zeneszerzői életmű tovább éljen a komponista halála után.

 

A disszertációd témája a népzenei hatások Ligeti zenéjében. Ez olyan szempont, amely Ligeti zenéjét Bartókéval is erősen összeköti. Lehet-e ez olyan aspektusa Ligeti életművének, amelyhez Magyarországon könnyebb kapcsolódni, ahonnan könnyebben válhat népszerűvé? Noha persze a hatvanas évek darabjainak is van egy lelkes rajongótábora…

Én is úgy gondolom, hogy annak a koncertlátogató közönségnek, amely a bartóki zenével már megbarátkozott, könnyebben hozzáférhetők mondjuk a kései Ligeti-művek. Ha csak arra gondolok, hogy a Hegedűversenyt hallgatva mindenki fel fogja ismerni a Dunaparton van egy malom… kezdetű népdalt, vagy mindenkit meg fog érinteni a 2. tétel elejének népi ihletésű dallama. Igen, ez talán az egyik irány, meg persze a korai, 1956 előtti magyarországi művek, amelyeknek most megint reneszánsza van, legalábbis itthon. Hiszen ezek azok a művei Ligetinek, amelyek még a legkönnyebben előadhatók és a legkönnyebben hallgathatók is. Az persze biztosan nem lenne jó, ha az életműnek csak ez a korai része jelenne meg a hazai koncertéletben, de attól azért nem tartok, hogy ez kiszorítaná az érett, nagy műveket.

Te mennyire gyakran működsz együtt zenekarokkal, előadókkal egy-egy modern vagy kortárs mű előadása kapcsán?

Zenekarok még nem kerestek meg, de énekesek és hangszeresek igen. Ilyenkor elindulhat a párbeszéd, ami nagyon hasznos mind a muzsikus, mind a zenetörténész számára. Én magam is rengeteget tanulok azoktól a zenészektől, akik a napi praxis során egészen más szempontból, más módon találkoznak a művekkel, mint én, aki elemzem őket, vagy a hátterüket kutatom. Lehetne több ilyen együttműködés.

 

Mi az, ami téged ennek a kiállításnak az elkészítése során inspirált, ami számodra is új volt?

Sok minden… A kiállítás kilenc tematikus fejezetben mutatja be Ligeti zenei világát, inspirációs forrásait, eredményeit. Az utolsó fejezet a Le grand macabre című opera keletkezésével foglalkozik. Az ehhez a részhez tartozó kiállítási anyag válogatása során például meglepődve szembesültem azzal, hogy Ligeti milyen sokat alakított a librettón. Szintén izgalmas felfedeznivalókat tartogat a nonszensz szövegű Aventures-nek az a folyamatvázlata, amelyet Ligeti egy hosszú-hosszú papirostekercsre írt (és aminek persze csak egy részét tudtuk kiállítani, mert nem volt elegendően hosszú falfelületünk). Az Aventures koncepciója egészen eredeti. Három rétege van: egy fonetikai, egy zenei és egy színpadi-drámai, és ezen a vázlaton világosan látható, ahogyan ezt a három különböző réteget egyszerre, párhuzamosan dolgozta ki, nem pedig azt csinálta, hogy a zenéhez utólag keresett megfelelő fonémákat, vagy éppen fordítva. Rendkívül érdekes ezt így egészében látni.

Vannak olyan tárgyak is a kiállítottak között, amelyek nem részei a bázeli gyűjteménynek, hanem a zeneszerző özvegyétől, Ligeti Verától kaptuk kölcsön. Nekünk, kurátoroknak is nagy öröm, hogy láthatjuk ezeket. Az egyik ilyen – számomra a legérdekesebb, legmegrendítőbb – az a füzet, amelyet a zeneszerző 1950-ben írt le kézzel a jövendőbelijének. A füzet Ligeti gyerekkorában kitalált országáról, Kylwiriáról szól, amelynek részletesen leírta a földrajzát, a hegy- és vízrajzát, társadalmi berendezkedését, a nyelvét, nyelvtanát, és amelyről gyönyörű szép térképeket rajzolt. De ez nem csak gyerekkori hóbort volt: Ligeti voltaképpen mindig saját világokat, saját nyelveket talált ki. Az Aventures-ben ez nyilvánvaló, de például amikor a hatvanas évek közepén megkapta Stockholmból azt az operafelkérést, amiből végül a Le grand macabre született a hetvenes évek végén, akkor jó ideig „Kylwiria” címmel tervezett színpadi művet írni, természetesen egy általa kitalált nyelven írt szövegre. Valamiképp talán gyerekkorának képzeletbeli világát állította volna az operaszínpadra.

Egészen elképesztő az életmű dinamizmusa, hogy Ligeti mindig képes volt megújulni…

Nem sok kortárs műnek van meg az a képessége, hogy miközben teremt egy világot, abba képes – mint egy mágnes – bevonzani a nyitott fülű hallgatót. Ligeti műveit hallgatva rendszerint az a benyomásom, hogy egy sajátos, különálló világgal szembesülök, amelyhez képest kezdetben kívülálló vagyok, de amelybe aztán mégis bevon a zene.

 

Ligeti mellett Bartók életművével is foglalkozol.

A ZTI-n belül a Bartók Archívumban dolgozom, ahol a fő feladatom a Bartók-összkiadás szerkesztése. Ez egy több évtizedes múltra visszatekintő és még több évtizedre való munkát adó vállalkozás: egy 48 kötetes kritikai összkiadásról van szó, amelynek első kötete 2016-ban jelent meg, és már a kilencedik kötete készül. A sorozatot Somfai László már az 1980-as években részleteiben megtervezte, de szerzői jogi okokból akkor nem indulhatott meg a kiadása.

 

A ZTI-nek egyfajta zászlóshajója ez a projekt?

Mondhatjuk. Bár nem ez az egyetlen ilyen nagy volumenű kritikaikiadás-sorozat, hiszen évek óta folyik Erkel Ferenc operáinak kiadása, és most már az intézet kapuin belül zajlik Liszt Ferenc műveinek kritikai összkiadása is. Persze nemcsak kritikai kiadások, hanem más jellegű kutatások is folynak. Engem elsősorban a forráskutatás érdekel, Bartók zenéje kapcsán is leginkább ezzel foglalkozom.

Mire figyeljünk a közeljövőben a Ligeti-év kapcsán?

Biró Viola kollégámmal együtt dolgozunk egy vaskos Ligeti-köteten, amely válogatott interjúkat és előadásszövegeket tartalmaz. 2010-ben adtam közre Ligeti György válogatott írásait, ez annak mintegy a folytatása lesz. Ligetivel száznál is jóval több olyan interjú készült – számos nyelven –, amely írásban is megjelent, de ezeknek csak nagyon kis része érhető el magyar fordításban. A mi magyar nyelvű kötetünk lesz a világon az első reprezentatív válogatás Ligeti nagyon izgalmas interjúiból.

 

Téged zeneszerzőként is számontartanak. Mostanában jut időd a komponálásra?

Ritkán, inkább csak ha konkrét felkérés érkezik valamilyen eseményre. Sajnos olyan periódusa van az életemnek, amikor nincs meg a kellő idő és nyugalom a komponálásra. De remélem, hogy ez a helyzet változni fog, és több energiám lesz erre.

 

 

 

Fotók: BTK Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeum / Bélyegkép: Kerékfy Márton (Felvégi Andrea felvétele)