„Ha a hideg átfagyaszthatja a csontokat, ha átfagyaszthatja és eltompíthatja az agyat, akkor képes átfagyasztani a lelket is.”

Ez az egyik leglényegesebb megállapítása Varlam Salamovnak a kolimai lágerekről. „Az éhezéstől és a hidegtől elromlik az agy táplálékellátása, az agysejtek elsorvadnak – ez egyértelmű anyagi folyamat, és csak isten a tudója, hogy visszafordítható folyamat-e, ahogy az orvostanban mondják, mint a fagyás, vagy a roncsolások véglegesek. Így van a lélek is: átfagy, összezsugorodik, s talán örökre hideg marad.”

Kolima a legkegyetlenebb láger. Lakói hullajelöltek. Amikor a börtöncellájukban senyvedve kézhez kapják az ítéletet, hogy évekre száműzik őket a távol-keleti Gulagra, eleinte úgy gondolják, megváltás lesz a szűkös és mocskos cella után a tiszta levegőn, a szabad ég alatt dolgozni.

Marhavagonokba pakolják őket, és megkezdik hosszú útjukat az örök tél felé. A tájat beborító aranysárga napsugarak lágy melegét fokozatosan nyirkos szürkeség váltja fel, míg meg nem érkeznek a hóförgetegek világába. Aztán még egy utazás vár rájuk: hajóra pakolják őket, és észak felé fordulnak.

Komor partvidéken szállnak partra, ahonnan teherautókkal viszik el őket a célállomásig. Itt már semmi nyoma a tiszta vidéki levegőnek, amire vágytak. Helyette a tajga ritkás, mocsári kigőzölgésekkel teli levegője várja őket. Moha borította sziklák, kopár hegycsúcsok, mindent ellepő szúnyogfelhők, télen pedig teljes eljegesedés.

Napi tizenhat óra kőkemény fizikai munka a kietlen terepen. Az étkezés és a munkaterületre való kivonulás további négy óra, így alvásra alig négy óra marad. Aki nem teljesíti a normát, arra büntetés vár. Az alváshiány és az éhezés mellett betegségek sora tizedeli őket, amelyek közül a skorbut még a kíméletesebbek közé tartozik.

Hamar megtanulják, hogyan mérjék a hőmérsékletet. Mínusz negyvennél fagyos köd van, mínusz negyvenötnél a kilégzéskor zajos a levegő, mínusz ötvennél már elakad a lélegzet. Ötven alatt megfagy a köpés a levegőben.

Emberi érzések és gondolatok nem maradnak meg ebben a környezetben, csupán az élni akarás dühe, amely mindennél erősebb.

Varlam Salamov huszonkét évesen került először munkatáborba, akkor még „csak” az Északi-Urálban. Nyolc évvel később, harmincévesen vitték politikai okokból Kolimára. 1951-ben, negyvennégy évesen szabadult, és még 31 évet élt. Élete végén őrültnek nyilvánították, és miközben a pszichiátriára szállították, tüdőgyulladást kapott, és nem sokkal később meghalt.

1951-es szabadulása után mindjárt elkezdte írni elbeszéléseit Kolimai történetek címmel, a hatkötetnyi anyag a ’80-as évek végétől jelent meg a Szovjetunióban; Nyugaton ekkor már elismert szerzőként tekintettek Salamovra, habár mindmáig Szolzsenyicin árnyékában maradt.

Novellái igazi mesterdarabok, és hasonlíthatatlanok: dokumentarista prózának nevezhetnénk, ha nem hatná át a borzalom éteri költészete. Tárgyilagosan, lényegre törően ír arról a fokozhatatlannak tűnő embertelenségről, amelyet az orosz birodalom lágereiben megteremtettek. Mondatai szikárak, leíróak és tökéletesen eszköztelenek. Salamov elutasított mindenféle artisztikusságot, kínosan ódzkodott a formai bravúroktól, és éppen ettől lesz megkérdőjelezhetetlen. A természetességről, amellyel a lágereket ábrázolja, a kertészi hűvösség juthat eszünkbe, és az ahhoz kapcsolódó rejtett, egzisztencialista vacogás.

Salamovtól jelentek már meg novellák magyarul, de átfogó életműsorozatát most indította a Helikon Kiadó. A hatkötetnyi prózai életmű első kötete a Kolimai történetek, amely a szó fizikai értelmében megterhelő olvasmány, és egyúttal megvilágító erejű próza.