Tavaly csak rövid mintavételre volt lehetőségem a Zempléni Fesztivál eseményeiből: az első hétvégén a rezidens együttes, a Budafoki Dohnányi Zenekar két nagyon eltérő, de egyformán nívós hangversenyét követhettem nyomon. Akkor egy zenekar különböző arculatainak felvázolása jelentette a kritikusi kihívást – idén, amikor egy hosszabb időszak során több együttes fellépését is szemlézhetem, éppen ellenkezőleg: a változatosság megragadása a recenzens feladata. A változatosság azonban nemcsak a fellépők gazdag névsorában nyilvánult meg 2023-ban, de – ellentmondásos módon – a programtervezés egységében is: hiszen idén az átirat és a variáció volt az a két fogalom, amely különböző módokon bár, de minden általam hallott koncert műsorát meghatározta.

Az augusztus 11-ei nyitókoncert, melyet a hagyományoknak megfelelően a sárospataki Rákóczi-vár udvarán adott a Budafoki Dohnányi Zenekar zeneigazgatója (és idén egyben a fesztivál igazgatója), Hollerung Gábor vezényletével, rögtön gazdag kínálatot nyújtott átiratokból és variációkból: Bartók Táncszvitje és Kodály Galántai táncok című kompozíciója egyaránt népzenei ihletésű művek, vagyis valamilyen formában átiratok – igaz, másképp: míg Bartók inkább csak inspirációs forrásként használta a népzenét, de a konkrét témák, dallamok jórészt saját invenciójának termékei, addig Kodály létező népzenei anyagot dolgozott át szimfonikus táncsorozattá. Utóbbi mű előadásának különlegessége ezúttal éppen az volt, hogy az egyes formarészek közé ékelve meghallgathattuk az eredetit is a Dohnányi Zenekar alkalmi bandájának (Szepesi Bence – klarinét, Berán Gábor – hegedű, Kusz Viktória – brácsa, Lázár Gyula – nagybőgő) előadásában; s bár előzetesen némi értelmiségi fanyalgással tekintettünk az ötletre, hogy ily módon szétszabdalódjék a Kodály által megálmodott Egész, a végeredmény mégis működőképesnek bizonyult, ami persze nem kis részt a két együttes lendületes játékának volt köszönhető. Hasonló lelkesedéssel szólaltatták meg Hollerungék a Bartók-művet, valamint a műsoron szereplő két kortárs kompozíciót: Gyöngyösi Levente Szerelem című szimfóniatételét (mely a nagyobb apparátusra írt 1. szimfóniájának nyitótétele), valamint Szüts Apor Variációk a „Pál, Kata, Péter” témájára című darabját. Ez utóbbi két mű egyaránt jól felismerhetően kapcsolódik az előző század magyar zenetörténetének egy-egy jellegzetes stílusirányzatához. A Gyöngyösi-opusz az 1950-es évek egykoron divertimento-stílusúnak nevezett, napfényes muzsikáit idézi – hozzátéve, hogy e tétel csak egy nagyobb mű részlete, így ha egyoldalúnak is éreztük a kompozíció üdeségét, az ebből is fakadhatott. Szűts Apor darabjának hátterében pedig Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című kompozíciója sejlik fel úgy a mű struktúráját, mint apparátusát, zenekarkezelését és humorát illetően. A mindvégig szórakoztató, bizonyos pillanatokban ezen túlmutató darab hitelességét emelte a szerzői tolmácsolás – a zongoraszólót ugyanis maga Szüts Apor játszotta. 

Az előadó-apparátus jellegéből fakadóan sok átirat hangzott el az egy nappal később, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Művelődési Központ Pódiumtermében megrendezett Kávéuzsonnán is – merthogy a Tritonus Gitártrió (Molnár Levente, Szurgyi Gergely és Varga Bálint együttese) szolgáltatta a zenét ezen a délutánon. Repertoárjukon mindamellett akadt néhány eredetileg is három gitárra komponált mű, s bár ezekre mindig korrekten felhívták a figyelmet, őszintén szólva egy idő után abbahagytam ennek feljegyezgetését, az előadások ugyanis egyívásúak voltak – egyformán jók. Nem is elsősorban a gitárjáték technikai perfekcionizmusát emelném ki (bár erre sem lehetett panasz), sokkal inkább azt, hogy a trió e kamarazenei vagy szalonzenei délutánon az első pillanattól az utolsóig magával tudta ragadni a közönséget – változatos érzelmi skálán, de mindvégig olyan hangulatot tudtak teremteni, hogy elhittük: valóban egy száz évvel ezelőtti kávéházban ülünk. Ehhez persze hozzájárultak Jászter Beáta felsőfokú igényességgel tolmácsolt felolvasásai is, aki ezúttal a száz évvel ezelőtti újhelyi sajtóból válogatott a kávéházakkal kapcsolatos szövegeket. Voltak köztük mínuszos hírek, de akadtak irodalmi igényességgel megírt tárcák, már-már novellák is. A jó hangulat (no és persze a kávé meg a répatorta) mellett tehát azzal a felismeréssel is gazdagodhattunk, hogy egykoron az újságírás is szakma volt.

Csupa jó koncert között válogatva talán nem helyes sorrendet hirdetni, de most mégis megteszem: a fesztivál általam hallott részében az Anima Musicae Kamarazenekar augusztus 13-ai, a sátoraljaújhelyi városháza udvarán adott koncertje nyújtotta zeneileg a legtöbbet. Hogy miért? A válasz egyszerű: mert ezen a koncerten elsőosztályú remekművek elsőosztályú előadásban hangzottak fel. Mozart Kis éji zenéje, lehet bármennyire is elcsépelt, mégiscsak a szerenádműfaj alfája és ómegája: minden, ami azóta keletkezett, hozzá képest keletkezett. G. Horváth László együttese bebizonyította, hogy ezt a művet is lehet friss szemlélettel játszani: egy-egy szokatlan helyen elhelyezett lassítással, a dinamika gazdag árnyalásával, a szünetekkel való játékkal – mindezt persze úgy, hogy az újdonságok nem válnak öncélúvá, mindvégig megmarad – nos, igen, a zene lelke. Csajkovszkij Vonósszerenádjának tolmácsolása talán nem volt ennyire revelatív, viszont nem volt kevésbé élvezetes: az együttes interpretációja nagyszerűen egyesítette a romantika által megkívánt vastagabb hangzásképet a mozarti ihletettség folyamatos érzékeltetésével. Pacsay Attila átiratában (azért ide is jutott átirat!) hallhattunk négy Sosztakovics-hegedűduót: e négy tétel egymás után mintha csak Prokofjev Klasszikus szimfóniájának párdarabjaként szólalt volna meg – élvezetes hallgatni- és játszanivaló, ráadásul jól illeszkedett az est szerenád-tematikájához. Csakúgy, mint a Csordás Klára által telt hangon, mély átéléssel, egyszóval kiválóan előadott dalok és áriák túlnyomó többsége is: a két Fauré-dal (Mandoline, Après un rêve) feltétlenül, a Vivaldi-ária (az Orlando finto pazzo című opera egy részlete) kevésbé. Cherubino ariettája a Figaro házasságából (Voi, che sapete) pedig már-már szellemidézésként funkcionált: Kazinczy szobrától néhány méterre, annak az épületnek az udvarán, ahol Kazinczy hosszú éveken át vezette a levéltárat, hallhattuk annak az operának egy részletét, amelynek az ősbemutatóján Kazinczy is jelen volt (meg is emlékezett erről a Pályám emlékezetében). Ezért még a fúvósszólamok hiányát is elnéztük ezúttal…

Természetesen nem múlhat el a Zempléni Fesztivál az alapító Liszt Ferenc Kamarazenekar nélkül: augusztus 19-én az ő koncertjük zárta a rendezvénysorozatot a sárospataki Rákóczi-vár udvarán, melynek különlegesen jó akusztikája – gyors egymásutánban két itteni koncert élményével gazdagodva ezt is megállapíthattuk – még barátságosabb a kamarazenekari felállással, mint a nagyzenekarival. A Tfirst Péter koncertmester vezetésével játszó együttes programján csupa-csupa átirat szerepelt, mi több, az egyik szám valójában az átirat átiratát kínálta: Johann Sebastian Bach d-moll hegedűpartitájának közismert, monumentális Chaconne-ját Ferruccio Busoni írta át zongorára (e változat népszerűsége egykoron meghaladta az eredetiét), Tfirst Zoltán pedig ebből készített zenekari változatot. Ezt megelőzte a Bach-táncszvit, No. 1. címen futó darab – melyet persze hiába keresnénk Bach műveinek jegyzékében, hiszen ezek Dmitrij Szitkoveckij hegedűművész átiratai billentyűs darabokból. E két Bach-produkcióról nagyjából egyformák a benyomásaink: csodálhattuk a hangszeres kidolgozásnak az együttes rangjához méltó színvonalát, csodálhattuk a bachi dallaminvenciót – de időről időre mégis azon vettük észre magunkat, hogy valami hiányzik: a hangszerszerűség. Bach nem véletlenül írta e darabokat arra és úgy, ahogy: legyenek ezen átiratok bármilyen jó minőségűek, a zsenialitásnak ez az összetevője a transzkripció révén veszendőbe ment. Ebből a szempontból jóval meggyőzőbb volt George Enescu korai műve, az op. 7-es C-dúr oktett vonósokra – bár e mű eredetileg nyolc vonóshangszerre készült, maga a szerző kínálta fel a kotta előszavában a vonószenekari előadás lehetőségét, amely mindvégig működőképesnek, az eredeti verzióhoz méltó alternatívának bizonyult. Sok szépséget tartogat e nálunk jószerivel ismeretlen muzsika: a francia és német késő romantika stílusjegyei, no meg a román nemzeti hagyományok között ingadozó komponista mindenhonnan a legjobbat tanulja el, és ha még nem is olvasztja szerves egésszé, de amit létrehoz, már így is ízletes. Ínyenceknek való műhöz hasonló előadás járul, amellyel a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem is maradt adósunk – nagy muzsikálásával a remekművek közé emelve egy „csak” nagyon jó darabot, és méltóképpen zárva le ezzel az átiratok és variációk témája köré épített fesztivált, melynek végkicsengése minden örömünk és elégedettségünk mellett mégiscsak az, hogy örülnénk, ha jövőre több eredeti formájában felcsendülő remekművet hallhatnánk.

(A képek forrása a Zempléni Fesztivál Facebook-oldala)