Mentolos aeroszol lengi be az égetett szesz és bagó szagát, a hanyatló test fanyarságát, és úgy telepszik rá Lugosi Bélára, ahogy az automatizmussá váló kirakatpózok a tetterős, hús-vér emberre, aki egyre távolabb kerül önmagától, pontosabban attól az újvilágban megképződött legendától, ami összemosódott az énjével az évek során.

Kicsoda hát Lugosi Béla, alias Drakula, és főként kiből/miből vált kivé/mivé? Csupa olyan kérdés, amiket burkoltan feszeget ez a regény, teret hagyva az olvasónak, hogy önmagának is feltehesse ugyanezeket a kérdéseket.

S miközben nőttön-nő a fanyarság – szagként és elbeszélői hangként egyaránt –, ahogy Zazi, Lugosi titkára lehámozza az idegenben szerzett és otthonról hozott kérgeket, úgy hatalmasodik el rajtunk, olvasókon is az aggodalom: vajon én is ilyen vagyok, voltam vagy leszek?  

A valós személyekből összegyúrt titkár narrátorként, egyes szám második személyben, fordított sorrendben, visszafelé haladva meséli el néhol szerelmes rajongással, másutt méltatlankodva, megint másutt viszolyogva Lugosi életének amerikai epizódjait.

Bennfentessége egyszerre teszi őt hiteles dokumentaristává, megelevenítve a korabeli hollywoodi viszonyokat, a hangosfilm megjelenésével járó pozícióvesztéseket, csörtéket és fiaskókat, a filmstúdiók, pályaszélre sodródott rendezők, producerek és színészek kapálódzását, az otthont idéző magyar éttermek és indiai boltok illatát, illetve megteremti azt az elbeszélői pozíciót, ahonnan a hanyatlás és elmúlás feletti szorongás nem fordul pátoszba, a felszínen maradásért vívott és elvesztett csaták eleve nem fúlhatnak önsajnálatba. Egyszerre néma ziccerszereplő – néma, mert pont az az ember nem hallja, akivel nem tud, nem akar, ritkán mer kíméletlenül őszinte lenni –, és rezonál a kabarék konferansziéját idéző kíméletlen pikírtséggel Lugosi egykori és mostani önmagára, a hozzá fűződő érzéseire, kettejük kapcsolatára, a pózok és allűrök mögül felsejlő emberi roncs rémisztő gyengeségeire, függőségére, bántalmazó reflexeire, az önhittségére, amivel voltaképpen kishitűségét, az óvilágból hozott levetkőzhetetlen idegenségét palástolja.

Szerethető-e mégis, mindezek ellenére Lugosi? Igen. Nagyon. És nem csak azért, mert Zazi hűséges rajongása felülírja zúgolódásait.

Gyurkovics Tamás elképesztő arányérzékkel, emberismerettel, fanyar, de sosem fanyalgó humorral vezet végig azon a lejtőn, amelyen önszántából normális ember sose akarna lezúdulni. Akár egy lassított, olykor kimerevített némafilmen. A távolban felcsendül néha egy óceánjáró hajókürtje, a kaliforniai sugárutak tompa tülkölése, az ópiumszármazékkal teli fecskendő sercegése, a viszkis poharak koccanása, ováció, szivarpercegés, a szeretett nő arcára mért pofon csattanása.

Lugosi pedig egyre kijjebb reked önnön legendáján, amit örökre magáénak hitt és amit keserves, néhol burleszkbe forduló elszántsággal próbál életben tartani.

„Nem emlékszel, mit kéne csinálnod. A kocsiban épp a rádióinterjú kérdéseit és válaszait magoltad, amikor Alex elmondta, hogy a Vöröskereszt javára szervezett jótékonysági tejvásárt kell népszerűsítened (…). Igazán gyanút foghattam volna, hogy nem reagálsz semmit, csak én kérdezek vissza a részletekre.

Most még Drakula is tejet iszik vér helyett!

Ezt kéne kiáltanod, aztán elvenni a nővérkejelmezes nőtől a tejet, hogy felhörpintsd a szívószállal. Ehelyett azonban a régi reflex lép működésbe, amit huszonöt év drakulás haknijai véstek beléd. Ha Drakula-jelmez és statisztanő, akkor a vérszívó szám!

Derekánál fogva megragadod a nővért, fejét egy határozott, de korántsem durva mozdulattal oldalra hajlítod. A nő másra volt instruálva, meglepődik, amikor az ajkad a nyakára tapad. Összerándul és sikít egyet, ijedtében rád borítja a pohárka tejet, amit a kezében szorongat.”

Gyurkovics Tamás Akcentusa – bár regényes életrajzként, kordokumentumként egyaránt kínálja magát – számomra elsősorban emigrációregény. A megsokasodott, vadonatúj impulzusok közt önmagát elvesztő ember regénye. A nagy perspektívákat beárnyékoló nosztalgiáé, az abból fakadó kapkodásé.  A jól bevált, biztonsági sémák csapdájába rekedt ember – lehetne Akárki, úgy is, mint Jedermann – misztériumjátéka. De semmiképp nem bukástörténet. Ha akarom: elmúlásregény. Akárhogy is: torokszorítóan szép és nagy könyv, amely szelíd megrendüléssel beszéli el a mozi első aranykorának elmúlásával együtt az otthontalanság tér- és testélményét.