Nem ritka, hogy előadó és alkotó zeneművészek pedagógiai műveket hoznak létre. Johann Sebastian Bach két- és háromszólamú invencióit fiai billentyűs játékra és zeneszerzésre való nevelési segédanyagának szánta, Leopold Mozart Hegedűiskolája pedig – bár a Bachéhoz hasonló indíttatásból született – máig meghatározó tankönyve minden profi muzsikusnak. Az elmúlt évtizedekben három magyar zeneszerző is olyan anyagot állított össze, amely kifejezetten a zenei kreativitásba, improvizációba, zeneszerzésbe kívánja bevezetni a zenét tanulókat. Kurtág György Játékok sorozata, Sáry László Kreatív zenei gyakorlatai és Bali János Bevezetés az avantgárdba című kiadványa egyre jobban elterjedtek a zeneiskolai és középiskolai zeneoktatásban. Láthatóan ebbe a sorba kíván illeszkedni Tornyai Péter új, Szakácskönyv elnevezésű zenei receptgyűjteménye.

Mint aktív zeneszerzőnek és előadóművésznek mi a viszonyod a zenei nevelőmunkához?

A zenepedagógia külön szakma, de mindig vannak olyan alkotók és előadók, akik fontosnak tartják, hogy a mindennapi munkájukat a fiatalok számára is elérhetővé tegyék. Én nem tartom magam pedagógusalkatnak, azonban a zeneszerzői játékosság és kísérletezés – amelyek természetüknél fogva a pedagógiai tevékenységhez is hozzátartoznak – nagyon jellemző a zeneszerzői gondolkodásomra. Azok a helyzetek, amikor egy alkotó fókuszáltan gyerekeknek szeretné megmutatni a munkáját, szerencsésen meg tudják mutatni azt, hogy a zenében általában nem választható el a létrehozás mint kompozíció és a létrehozás mint előadó-művészet. Tulajdonképpen ez a Szakácskönyv központi gondolata. A Kurtág-, Sáry- és Bali-kötetek ilyen értelemben abszolút példák számomra.

A Szakácskönyv egy sorozat harmadik köteteként jelent meg.

Kiss Bea fuvola- és furulyatanár vágott bele a Hangok mindenhol laknak című sorozatba, amely előkészítő és előadási darabokat tartalmaz furulyára, fife-ra és fuvolára. Ez a gyűjtemény már az óvodás korosztályt is célozza, tehát a zeneiskolai előkészítő előtti, a szó szoros értelmében nulláról induló kisgyerekeknek szánt kortárs zenei kiegészítő anyag. Miután Bea hallotta a „rendes” darabjaimat, megkeresett, hogy én is komponáljak rövid műveket a sorozat éppen akkor készülő második kötetébe. A munka során két dolog derült ki számomra. Egyfelől körvonalazódott, hogy a gyakorlataimnak jót tenne, ha hangszerelési szempontból tágabban értelmezhetők lennének, mintsem specifikusan fuvolára és furulyára komponált darabok, másfelől pedig igényem volt egy nagyobb számú műcsoportot létrehozni. Végül úgy döntöttünk, hogy a műveim teljesen önálló kötetben jelennek meg. A sorozat második kötetéhez végül csak zongorakíséreteket írtam. Bár nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek kísérletezzenek azzal, hogy egy-egy konkrét hangszeren milyen – adott esetben teljesen új – hangkeltési módokat lehet találni, a szakácskönyvem nem ebbe az irányba ment el. A munkám fő kérdése az volt, hogy milyen intellektuális eszközöket tud igénybe venni vagy megtalálni egy kisiskolás annak érdekében, hogy bevonódjon a komponálási vagy improvizálási folyamatba, végső soron pedig az – akár avantgárd – magatartásokba. A gyakorlataim ennek megfelelően tehát nem hangszerspecifikusak, ugyanakkor egy-két alternatív hangszerre (például üvegpohárra, üvegpalackra stb.) néhány darab esetében szükség van. Az egész kötet akkor tölti be igazán a célját, ha a darabjaim mentén újabb és újabb hasonló gyakorlatok születnek, amelyeket már a gyerekek maguk hoznak létre.

A zenélés és az evés összekapcsolásának évezredes hagyománya van, a kötet előszavában remekül eltalált „gyereknyelven” leírtad, hogy miért. Mégis felmerülhet a kérdés, hogy ebben a konkrét helyzetben milyen praktikuma van ennek az analógiának.

Annyi a praktikuma, hogy kontextust ad. Amikor elkezdtem a munkát, akkor már láttam az előző kötetek Molnár Jacqueline által elkészített illusztrációit, amelyek az egészet mesekönyvszerűvé, vagy ha úgy tetszik, életszerűvé tették. Háttértörténetek, szereplők és teremtett világok nagyon alkalmasak arra, hogy a gyerekek figyelmét lekössék. A komponálás közben egyszer csak beugrott, hogy itt a főzés lehetne egy olyan keret, ami mindent összekapcsol. Nagyon kézenfekvő az analógia. Valamit megfőzni és megenni, illetve megkomponálni és előadni. Ez később a kompozíciók „kottájának”, illetve leiratainak is formát tudott adni, így kinézetre is zenei receptekről van szó. Az étel-zene kapcsolat sokféle analógiára, asszociációra adott alkalmat, kezdve az elképzelés, megalkotás és – sosem egyforma – kivitelezés összefonódó folyamataitól olyan elvontabb, de a gyerekek számára talán még természetesebb szinesztéziás játékokig, mint az elképzelt illatokat zenévé alakító légzőgyakorlat. A kötetben számos recept zenei alapanyagai ismert népdalok, gyerekdalok, melyeket úgy válogattam, hogy mind kapcsolódik ételekhez, evéshez-iváshoz.

Tizennégy zenei receptet készítettél el. Ha megengeded, két nagyon kézenfekvő olvasatot találtam. Egyfelől úgy látom, mintha a receptgyűjtemény a klasszikus előadói hagyományba vezetne be. Az ötvonalas rendszert a Pohárköszöntő öt nem pontosan definiált vonalai mutatják be, a Zöldséglevesben a répa a crescendót, a borsószemek a staccatót hivatottak megtanítani. A Kenyérgyár, sütigyár mintha a kora reneszánsz „hoquetus”-technika elemenként szétosztott dallamvezetését célozná, a Szakács és a kukta nyilvánvalóan kánongyakorlat, a Konyhai időzítő óra pedig akár John Cage-stílusjátékként is megállná a helyét. A másik olvasatom szerint az egész gyűjtemény nem más, mint „bevezetés a Tornyaiba”. A Karfiolos kelt tészta többléptékű fraktálja több művedben pont így jelenik meg, az Üvegpalackok pedig, ha nem tévedek, szó szerinti önidézet. Eszerint tehát a Szakácskönyv egyben betekintés a műhelyedbe, máshogy megfogalmazva, a zeneszerzői munkád mellékterméke.

Mindkét olvasat helyes. Sőt, ezek az együttállások ilyenfajta munkánál minden bizonnyal elkerülhetetlenek. Az általad említett előképeknél is pontosan így van. Sáry László kreatív gyakorlatai a Sáry-művek struktúráinak egyszerűsített képei. Kurtág György játékai legalább annyira Kurtág-művek, mint a Truszova, csak más léptékben. Az biztos, hogy ez a feladat számomra is borzasztóan érdekes volt abból a szempontból, hogy mindenképpen meg kellett vizsgálnom, hogyan működnek a darabjaim belső struktúrái, továbbá melyek azok a megszólalási módok, amelyek annyira egyszerűsíthetők, hogy gyerekek számára is megragadhatók, kipróbálhatók legyenek. Tulajdonképpen nem is az az érdekes, hogy ez bevezetés a Tornyai-életműbe, hanem egyáltalán az, hogy a gyerekek beleláthatnak abba, hogy a fraktálos-karfiolos darabban hogyan gondolkodik egy zeneszerző, és ez adott esetben nyitottabbá teszi őket, hogy bármilyen hasonló kompozíciót érdekesnek találjanak. Akár a nem zenei kompozíciókat is. A megadott elemekből való kreatív alkotásnak a megtapasztalása nagyban segít abban, hogy a gyerek igényesebben hallgasson zenét, vagy mélyebb összefüggéseket vegyen észre egy zenemű előadása közben.

Az Üvegpalackok ősváltozatának előadása
a Hermina Galéria udvarán, 2017. május 26-án

A recepteket gyerekek egyedül is megfőzhetik, vagy szükségük van főszakácsra?

Azt hiszem, mindenképpen kell egy tanár, kezdetben biztosan. A gyakorlatok nagy része eleve közösségi: az együtt zenélés, illetve együtt alkotás terepei. Biztos, hogy ebben nemcsak zeneszerzői, de kamarazenészi zsigereim, tapasztalataim is munkálnak. És itt is széles annak a skálája, amit egy zenélő gyereknek érdekes és értékes lehet megtapasztalnia: a másikhoz való alkalmazkodás korlátaitól a független folyamatok szabadságának megfigyeléséig.

A receptek alkalmazásának tapasztalataira magam is nagyon kíváncsi vagyok. Fiaim most érkeznek a kisszakács-korba, nemsokára saját élményeim is lesznek velük.

(Bélyegkép: Tornyai Péter. Fotó: Arnóth Balázs)