Szemes Botond: Bevallom, néha zavarban vagyok irodalmi kiállításokon (de más irodalmi rendezvényeken, például könyvbemutatókon is), mert nem tudom, hogy pontosan mi is ezeknek a funkciója, hogyan kellene hozzájuk viszonyulni. Azaz nem tudom, hogyan kapcsolódnak a könyvekhez: sokszor nagyon másodlagosnak tűnnek az olvasás folyamatához képest.

Reichert Gábor: Nyilván van az egésznek pedagógiai és kánonképző funkciója: ők a fontos íróink, ismerjük meg őket, ápoljuk emlékezetüket. És persze ilyenkor mindig a kultusz körül kavarunk, ezek mégiscsak kultikus tárgyak – ezzel szerintem nincsen semmi baj. Például Brasch Izidor cipőkanala a Perzsiából (A halál kilovagolt Perzsiából), hát nem baromi jó, hogy ki van állítva? Szerintem a kultúrafogyasztásnak része ez az érdeklődő-rajongói attitűd. Másrészt ugyanígy fontos az is, hogy miként mutat be valakit a kiállítás. Olyan ez, mint egy irodalmi esszé vagy tanulmány. Jelen esetben nem lehet nem észrevenni Bazsányi Sándornak, a kiállítás kurátorának a kézjegyét: az utolsó teremben, ahol a Párhuzamos történetek egyik cselekményszála és a Perzsia került egymás mellé, az például egészen erős értelmezési ajánlat, hogy miként érdemes a két szöveget egymás viszonyában olvasni. Hasonlítanak a kiállítás ilyen társításai Bazsányi más munkáihoz, esszéihez (például a Camus–Nádas–Németh Gábor-összehasonlításához), de mindenekelőtt a Nádas-monográfiájához.

Sz. B.: Hasonló megfejtésre jutottam én is. És ebből a szempontból kifejezetten fontos, hogy egy kiállítás terében vagyunk. Hiszen ahhoz képest, ahogy egy összehasonlító olvasat működik, itt valóban egymás mellé, egymás terébe kerülhetnek dolgok – ráadásul nemcsak szövegek, hanem képek, videók, tárgyak is. Itt nagyon is anyagi értelmet nyer az „egymás mellé helyezésnek” vagy a „különböző útvonalak bejárásának” a metaforája. Így amellett, hogy rokoníthatók ezek a kurátori és látogatói gyakorlatok az olvasás műveleteivel, a térbeli egyidejűség másfajta összehasonlítást és kombinatorikusságot enged meg, másfajta megismerést tesz lehetővé. A mostani kiállítás a káosz és a rend fogalmai mentén határozza meg magát, és ez a kurátori gyakorlatra is érvényes: tudatosan elrendezett párhuzamosságok és ellentétek szervezik, miközben a puszta egymásmellettiség nem szándékolt, váratlan kapcsolatokat is lehetővé tesz. Apró példa, de talán szemléletes: a Hajnóczy-figura kontextusában, amit erősen meghatároz az alkoholizmus és a dohányzás (ezek olyan témák, amelyeknek árnyaltabb kidolgozására talán lett volna lehetőség azon túl, hogy önpusztító, de ihletett művésszel van dolgunk), nagyon meglepő volt az a felülről fotózott, fiatalkori Nádas-portré az első teremben, amin tele szájjal nevet és közben egy, lassan a körmére égő cigit tart a kezében. El is bizonytalanodtam először: ez nem inkább a Hajnóczy? Valahogy olyan koordinálatlan, felszabadult Nádas arca ezen a képen – ráadásul cigizik! Csodálatos kép. Egyáltalán nem így él a fejemben, üdítő volt ezzel az arcával is találkozni; és biztos vagyok benne, hogy kellett a Hajnóczy-figura kontrasztja ahhoz, hogy ilyen zavarba jöjjek, és megakadjon rajta a szemem.

R. G.: Nekem is nagyon tetszett az a kép, nem ismertem korábban. Ezt leszámítva viszont nekem előre kiosztottnak tűntek a szerepek. Nyilván vizuálisan is, egy vonal osztja ketté a teret, de mintha nagyon egyértelmű lenne, ki és mi tartozik az egyik és a másik oldalhoz. Nádas: a rend; Hajnóczy: a káosz. Nádasé a rendezett íróasztal, Hajnóczyé pedig a kusza naptár személyes és munkafeljegyzésekkel. Nekem ez túlzott általánosításnak tűnik, még akkor is, ha mindannyian tisztában vagyunk a két író közötti alapvető alkatbéli különbséggel.

Sz. B.: Sőt ez egyfajta egyenlőtlenséget is szül: mintha Nádas jobban tudná… Ezt erősíti, hogy több interjúrészlet is meghallgatható Nádassal, ahogy Hajnóczyról – könyveiről és magáról az emberről is – meglehetősen kritikusan beszél. És bár jogosak, gondolatébresztők ezek a kritikák, mégis hierarchiát képez a két főszereplő között, hiszen Hajnóczytól ilyen felvételek nincsenek.

R. G.: Persze azért sem lehet teljesen megfeleltetni egymásnak az életműveket, mert az egyik hirtelen félbemaradt, nem kifutott pálya – a másik pedig, Nádasé, hosszú, termékeny írói működés eredménye. Mondja is Nádas az egyik ilyen Hajnóczy-visszaemlékezésben, hogy egy írónak sokáig kell élnie ahhoz, hogy kiteljesedhessen az életműve.

Sz. B.: Onnan nézve viszont kifejezetten tetszik a vállalkozás, hogy az összehasonlítás a különbségeken alapul, és nem keres mindenáron már ismert vagy erőltetett kapcsolatokat. Ez kifejezetten felszabadító, és segíti az említett váratlan kombinációk létrehozását. Abban viszont igazad van, hogy éppen ezt a felszabadító hatást csökkenti, hogy előre rögzítettek a szerzők közötti különbségek.

R. G.: De azért érdekelnének a hasonlóságok is azon túl, hogy egy korban éltek és alkottak. Szerinted mutatott fel kapcsolódási pontokat a szerzők prózapoétikájában a kiállítás?

Sz. B.: Szerintem nem nagyon foglalkozott poétikai kérdésekkel. És úgy gondolom, poétikailag valóban nincs túl sok kapcsolat közöttük; de nem is baj, ha ezt kimondjuk, és túllépünk a „prózafordulat” vagy a „Péterek nemzedéke” homogenizáló címkéin, és markánsan különböző életműveket a saját helyi értékükön kezelünk. A kiállítást azonban nem ez érdekli, nem a szövegek működését akarja feltárni. Inkább – sajnos nem igazán kifejtett – szemléletbeli hasonlóságot állít a középpontba, amit a címbe emelt Nádas-részlet hivatott leírni: mindketten a „létezés botrányáról” beszélnek. Engem kifejezetten zavart, hogy ez a kulcsmetafora nincs kibontva, hanem újra és újra előkerül, mintha magától értetődő lenne, hogy mit jelent. Amellett, hogy kicsit üresen és patetikusan hangzik, valami olyasmire utalhat, hogy mindkét szerző az egymásra vonatkoztatott személyes és társadalmi traumák elbeszélője; vállalják a „szembenézés terhét”.

R. G.: Fontos a korszak is, főleg, amit az utolsó terem emel ki: a Párhuzamos történetek Kristóf-szála és a Perzsiában elbeszélt történet – mindkettő a Kádár-rendszert mutatja nagyon markáns és sajátos fénytörésben, egy fiatalember nézőpontján keresztül.

Sz. B.: És ebben a teremben térbelileg, vizuálisan is kirajzolódott a különbség. Az egyik, számomra kevésbé izgalmas rész fekete-fehér Nádas-fényképeket rendelt a szövegrészek mellé, a másik a Hajnóczy-hagyatékban megőrzött magazinok színes (káoszos) képeit mutatja, valamint Szenteczki Zita és Juhász András fantasztikus színpadi adaptációjának felvételeit (elsősorban a delírium képeit megjelenítő, az előadás során felvett és hegesztő segítségével egymásra montírozott beállításokat – az egyedi módszerről itt beszélnek az alkotók, de azt hiszem, ezt látni kell). Szóval fekete-fehér letisztultság versus színes egyveleg. Még kaleidoszkópba is nézhet a Perzsia-oldalon a látogató.

R. G.: Az kicsit olcsó, vagy inkább szájbarágós volt nekem…

Sz. B.: Na igen.

R. G.: Viszont az fontos, hogy ezek a magazinos kivágatok a Perzsia kapcsán valóban azok az újságok, amelyek a hagyatékban találhatók, és amelyeket Hajnóczy használt a látomásos képek leírásakor. Komoly értéke a tárlatnak, hogy ezek a képek most láthatóvá válhatnak – és kifejezetten érdekes, hogy azok a horrorisztikus, szürreális leírások, amik a Perzsiában vannak, ilyen konkrét alapanyagból indulnak ki. Erről egyébként Ludmán Katalinnak jelent meg egy nagyon érdekes tanulmánya nemrég az Új Forrásban. Ez árnyalhatja is a rend és a káosz Nádashoz, illetve Hajnóczyhoz való társítását: itt az írói anyaggyűjtés tudatos és módszeres tevékenységébe láthatunk bele.

Sz. B.: És milyen érdekes, hogy ezzel nincs egyedül. Visy Beatrix egy tavalyi konferencián Mészöly kollázsait mutatta be (az írás most nyáron jelenik meg a Literaturában), amelyek elemei szintén nemzetközi magazinokból származtak. Szellemes, elgondolkodtató, akár furcsa társítások ezek, amelyekből jól kiolvasható az egymás mellé helyezés mészölyi programja.

R. G.: Vagy említhető Déry Tibor, aki a Popfesztivált vagy A félfülűt is ilyen magazinok alapján próbálta elképzelni – mondjuk látszik is rajtuk. Egyébként csak néhány évvel korábbi művek a Perzsiánál.

Sz. B.: Nem igazán kutatott és az internettel teljesen eltűnő gyakorlat ez: a vasfüggönyön túli magazinok gyűjtése, illetve furcsa, egzotikus képek kivágása – és mindez mint a képzelőerő forrása és mint irodalmi nyersanyag. Úgy tűnik, elterjedt gyakorlat volt.

R. G.: Érdemes lenne erről is készíteni egy kiállítást.

Sz. B.: Abszolút! Javasolni kellene a múzeumnak… A Perzsia kapcsán viszont még ennél is többről van szó: hiszen egyszerre jelenik meg egy leírás a regényből, annak képi eredete (magazinok) és képi feldolgozása (Szenteczki Zita és Juhász András darabja és videói). És ezek tényleg egymás kontextusaiként tudnak működni. A Párhuzamosoknál ezzel szemben kevésbé volt komplex a kapcsolat.

R. G.: Bár ott is érzékelhető a kurátori kézjegy, Bazsányi olyan Nádas-fotót választott, ami tematikailag kötődik az adott részlethez. Például, amikor Kristóf követi Klárát és egy kávéház mellett mennek el – jön egy kávéházas fotó, vagy ugyanez a Margitszigettel. De itt hiányoltam én is azokat a tárgyi érdekességeket, relikviákat, amik a Perzsia kapcsán megjelennek, legalábbis az előbb említett cipőkanál esetében.

Sz. B.: Igen, a cipőkanál klassz volt. A kéziratok esetében, illetve a szövegekben leírt tárgyak kiállításakor érzem ezt az aurát én is. Amikor csupán a szerzőhöz köthető egy tárgy, az viszont érdektelen számomra.

R. G.: Nekem izgalmas látni Hajnóczy kabátját vagy zakóját is, én vonzódom az ilyen tárgyak látványához, bár lehet, hogy ez csak az én kattanásom.

Sz. B.: Ebben akkor különbözünk. De mintha a kiállítás is magyarázkodna ezen a helyen – a felirat azt mondja, hogy igen-igen, egysíkúan kultikus viszonyulás a szerző által hordott ruhadarabokat kiállítani, de hát mit tegyünk, jó érzés ezeket látni. Szerintem nem vesztettünk volna sokat, ha ezek kimaradnak.

R. G.: Miközben van olyan féloldalasság is, hogy míg a Hajnóczy-hagyaték kéziratait, tárgyait láthatjuk, Nádas esetében csak fotókról van szó, meg a Párhuzamos történetek fordításaiból épített toronyról. Ez két teljesen különböző megközelítés, ezek a tárgyak nem tudnak egymás tükörképei lenni. Érdekes lett volna látni egy Nádas-kéziratot is; hátha a rend és káosz ilyen szép felosztását is felülírná egy-egy lap.

Sz. B.: Már csak azért is, mert Nádas amúgy sokat ír a kézírásról, illetve az abból leszűrhető tanulságokról a szöveg (és készítője) állapotára nézve.

R. G.: Kár, hogy ilyen anyagokból nem tudott dolgozni Bazsányi. Viszont ami még érdekes volt, az pár figura bekapcsolása a két szerző dialógusába. Például Garaczinál engem meglepett, hogy a Nincs alvás! egy szakaszában Nádasról van szó, bár régen olvastam utoljára a könyvet. Miközben Garaczinál nagyon erős a Hajnóczy-hatás, ami szintén kiderül a kiállítás egy-egy idézetéből.

Sz. B.: Ami jól rámutat arra is, hogyan működik ez a kombinatorikus elv, ha jól működik. Mert itt két szerzőt egy harmadik kapcsol össze, jelesül Garaczi, ami által a kettő is új megvilágításba kerül. Milyen Nádas és Hajnóczy kettőse, ha Garaczi felől nézünk rájuk (vagy a címünkbe emelt metaforát hasznosítva: ha külső pontból merőlegest állítunk rájuk)? És akkor meg kell említenünk a többi szereplőt is, akik még hangsúlyosabban megjelennek a kiállításon. Mindenekelőtt a képzőművészeket, akiket a főszereplőkhöz társít Bazsányi: Hajnóczy képi párja Hajas Tibor, Nádasé pedig Nádler István. A vezetéknevek összecsengése mellett is izgalmas kapcsolatokat létesítettek ezek az új szereplők – akár egymással is. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy Hajas úgy viszonyul Nádlerhez, mint Hajnóczy Nádashoz, hanem hogy milyen tulajdonságai domborodnak ki az egyes alkotóknak, ha a másik felől nézünk rájuk. Minél több szereplős egy ilyen hálózat, annál több út járható be. A garaczis példához hasonló módon köt össze két szereplőt, hogy, ha jól tudom, a Szenteczki–Juhász páros éppen Hajas művei kapcsán tervez egy hasonló videótechnikán alapuló előadást létrehozni. Ez esetben ezek a munkák rendezik, rendeznék újra az összefüggések hálózatát.

R. G.: Amúgy nekem a Hajas-párhuzam nagyon meggyőző volt Hajnóczyhoz, adta is magát – a Nádler–Nádas-páros esetében kevésbé vagyok meggyőzve. Az viszont szintén a kiállítás vizuális elrendezését dicséri, ahogy a két szemközti falon egy Hajas-performansz és egy Nádler-kép adja a hátteret: mindkettőben van egy vonal, aminek meghosszabbítása a térben is összeköti a két képet, miközben épp ez a vonal választja szét a Nádas- és a Hajnóczy-részeket az egyes falakon. Egyszerre köt össze, választ el, és még jól is néz ki.

Sz. B.: Igen, ahogy az utolsó szobában a fekete-fehér és a színes világok képezték meg a vizuális kontrasztot, de mégis egy korszak kétféle bemutatását adták – úgy itt is összetett és hatásos elrendezéssel van dolgunk.

R. G.: És ha már az újabb szereplők: a kiállítás végén kortárs írók rövid interjúi nézhetők meg Nádasról és Hajnóczyról. Itt inkább az derült ki számomra, hogy milyen nehéz pozíció a közelmúltbeli vagy a kortárs magyar irodalom kanonikus figuráiról beszélnie egy szerzőnek.

Sz. B.: Úgy érted, mi a megfelelő hangnem és szempont?

R. G.: Igen, hiszen ilyenkor mégiscsak az az érdekes, hogy mit tudunk meg egy íróról azáltal, hogy egy másikról beszél – és nem az, hogy mit tudunk meg egy íróról azáltal, hogy a másik jellemzi őt. Az időbeli közelség és a kanonikus pozíció gyakran behatárolja a megszólalás lehetőségeit.

Sz. B.: Valóban nehéz helyzet. Csakúgy, mint amikor két irodalmár igyekszik egy kiállítás tanulságait megbeszélni…

 

(Fotók: Gál Csaba / PIM)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.