Andreas Maier tizenhárom éve kezdte el a tizenegy kötetre tervezett Ortsumgehung [A hely körüljárása] című könyvsorozatot; ennek a Die Heimat [Az otthon/A haza] a kilencedik kötete. Az első kötet a Das Zimmer [A szoba] címet viselte, és a fogadtatása lelkesnek mondható. Ina Hartwig írta ekkor: „Ezt a könyvet folytatni kell, nem azért, mert olyan jó – habár kétségtelenül az –, hanem mert néhány dologra csak utal, amiről feltétlenül tudni szeretnénk ezt-azt.”[1] A kritikusoknak az is szemet szúrt, hogy a regény erősen önéletrajzi ihletésű; és (majd) ilyenek lesznek a következő könyvek is. „Ez a történet nyilvánvalóan Andreas Maier története.”[2] Egy akkor még csak (fiatal) középkorú férfi elkezdi mesélni az életét. Az egész vállalkozás különlegessége azonban abban áll, hogy ezt hogyan teszi. Az első kötet még nyitva hagyta azt a lehetőséget (mivel az én-elbeszélő itt még csak gyermek), hogy valamiféle kronológiai elbeszéléssorozat következik majd. De a sorozatcím már jelzi, hogy talán mégsem erről lesz szó: a regénysorozat az élet (a saját élet) helyszíneinek egymás utáni tárgyalása. Így koncentrikus körökben haladunk az egyre tágasabb helyszínek felé. Az élet története így nem más, mint a táguló otthonok („hazák”) története.

Már az első könyv néhány kritikusa megállapította, hogy Maierban a „Heimatdichter” alakja született újjá. A „Heimatliteratur” vagy „Heimatroman” a 19. század közepétől a német irodalom létező műfaja volt. Ezekben a regényekben nagyon gyakran az otthon, a vidéki élet és a vidéki emberek emfatikus, sokszor kimondottan lelkes ábrázolásával találkozhatunk (ami még sokszor együtt járt az éppen elveszni készülő dialektusok dicsőítésével). A műfaj már a 19. század végén konzervatívvá vált, majd a nemzetiszocializmus idején a vér és a rög irodalmának közelébe sodródott, vagy egyenesen átment ebbe.[3] A II. világháború után a műfaj (és vele együtt a „Heimat” fogalma is) messzemenően problematikusnak számított. Egy 1967-es kis cikkében Martin Walser ezt írta: „A »Heimat« a legszebb név az elmaradottságra.”[4] Most már lehet látni, hogy micsoda bátorság kellett e műfaj megújításához; de az első kötet kapcsán ezt észrevenni nagyon éles tekintetre vall. A Tagesspiegel recenzense írja: „A Das Zimmer a haza fölmérése, amely messze túlmegy a megszokott emlékezeti prózán”.[5] Ha már itt „hazáról” van szó, akkor a kilencedik kötetben eljutunk addig, hogy a könyv címe is ez: Heimat. Erre is érvényes lesz: „Maier a részletekből és különlegességekből kifejleszti a Szövetségi Köztársaság történelmének elemzését, úgy, hogy mégis elbeszélő marad.”[6] És itt jutunk el az egész program és különösen az új regény központi problémájához: az esszéisztikusság és az elbeszélés nemcsak kiegészítik egymást, hanem sokszor rivalizálnak is egymással.

A „regénynek” (a kötet alcíme ezt a megjelölést adja meg) az a tétje, hogy lehetséges-e még a Heimatroman, és ha igen, hogyan. Ha ezen kezdünk el töprengeni, akkor Martin Walser már említett kis tanulmányának nyitó mondatából érdemes kiindulni: „Ha a hazáról van szó, könnyen válunk meggondolatlanná.”[7] Nemcsak abban az értelemben, hogy a magától értetődőségek miatt könnyelművé válunk, hanem abban is, hogy eltunyulunk, és kiiktatunk minden gondolati erőfeszítést. Ez az, amit Maier szerint nem engedhetünk meg magunknak, és ezért olvadnak össze a történetek és az esszéisztikus fejtegetések. A könyv nagyon érzékenyen kihasználja a „Heimat” szó kettős jelentését: van az otthon, ez számára Neuheim (illetve Friedberg), és van a tágabb értelemben vett haza. A regény arról szól, hogy a tágabb értelemben vett haza szellemi-kulturális folyamatai hogyan jelennek meg (illetve megjelennek-e egyáltalán) a meghitt otthonban, amely ennek következtében egy pillanat alatt elveszti a közvetlenségét és magától értetődőségét. A haza-fogalom reflektáltsága azt követeli meg, hogy ezt a bizalmas és meghitt világot az idegenséggel való szembesülésen és konfrontáltságon keresztül mutassuk be.

A könyv időhorizontját a szerző élete jelöli ki, így összesen négy fejezetből áll: a hetvenes, a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres éveket mutatja be. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a „nagy történéseket” visszakapcsolja egy bizonyos helyszínhez, az ott élő emberek életéhez. (Ha nagyon pontosan kellene meghatározni a kilencedik kötet után, hogy mit jelent az „Ortsumgehung”, akkor azt mondanám, hogy elsődlegesen ezt a tükröződést.) A hetvenes években a haza csak a „hazájukból elűzöttek” kapcsán jelenik meg, tehát éppenséggel nem „ránk”, hanem az idegenekre (az idegenségre) vonatkozik. Az általános iskolában megkezdődik a kirekesztés: két gyereket „idegenként”, „külföldiként”, „bevándorlóként” bélyegeznek meg. És ebben az időben nyílnak meg az első olasz és török éttermek – kezdetben nagy bizalmatlanságtól övezve. 1979-ben kezdi el vetíteni az ARD az amerikai Holocaust című tévésorozatot, ami után az iskolaudvaron először hangoznak el olyan szavak, mint „zsidó”, „gázkamrák”, „elgázosítás”. A gyerekek játékosan használják őket, még nincs esélyük arra, hogy a borzalommal szembenézzenek. A nyolcvanas években Hitler a tévéképernyő megszokott alakja lett, akit még a hetvenes években „gonosz varázslóként” csúfoltak, az mindennapi szereplővé vált. De mintha az egész alak megjelenése és gesztusai karikatúraszerűek lennének: mintha a valóságos Hitler futna a Charlie Chaplin filmjében szereplő figura után. Aztán nyolcadik osztályban a diákokkal megnézetik az első koncentrációs táborról szóló dokumentumfilmet, és eláll a lélegzet. (Nagyon szép, ahogy az elbeszélés ritmusa ezt imitálni próbálja, mintha itt megállna az idő, ahogy senki nem akar megszólalni a film után, úgy az elbeszélés is szakadozott lesz. Érezzük, a szerző ezzel a kérdéssel szembesül: hogyan lehet minden értelemnek ezt az univerzális tagadását elmesélni? A kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy a „haza” szó mégiscsak kaphat valamiféle pozitív értelmet, de a német egyesítésből adódó számos nehézség és szenvedés hamarosan érvénytelenítette ezt a fogalmat. Ekkor: első látogatások a (volt) NDK-ban – a hasonlóságok felfedezését követi a nagy különbségek tudatosítása: a kezdeti eufória gyorsan eltűnt. A kétezres évek a magánéletbe való visszavonulás korszaka: az én-elbeszélő a nagymama kenyérszeletelő gépét próbálja megjavítani, sikertelenül. Ennek szimbolikus jelentése van: itt már semmit nem lehet visszacsinálni, semmi nem lehet úgy, ahogyan régen volt. A haza állandóan „veszendőbe megy”. (Ezt az epilógus még egyszer aláhúzza: mély kommunikációképtelenséget mutat be a külföldi vendégmunkásokkal szemben, miközben a nem-értésen keresztül mégis létrejön egyfajta „megértés”.[8])

A könyv tulajdonképpen azt panaszolja fel, hogy miközben az oktatásban, a médiában és politikában egyre többet beszélnek a múlt borzalmairól (talán ezt takarja az Ina Hartwig által is használt Heimatmaschine kifejezés), addig helyi szinten szinte semmi sem csapódik le. Az áldozatok itt éltek, Friedbergben is, és mostanra minden nyomuk eltűnt. (És minderről a kétezres évekről szóló fejezetben olvashatunk.) „És bárkivel is beszél az ember: mintha ők [a meggyilkoltak] soha nem is léteztek volna. A város lakossága még most is úgy tesz, mintha soha semmi nem történt volna.” (221.) De mit látunk, ha ránézünk erre a lakosságra? Csak akkor fogunk bármit is látni, ha visszalépünk a történelemben. És akkor nagyon messziről indítva azt mondhatjuk, hogy a lakosság „hagyta magát két részre osztani”. „És a nagyobbik rész csak nézte és elfogadta ezt a folyamatot. Talán előnyei is voltak belőle, és a korábban hozzá tartozó rész kirekesztését még jogosultnak is tekintette.” (222–223.) (Annyiféle gazdasági és kvázi tudományos „megalapozást” lehetett hallani.) És mielőtt a regény teljesen elcsúszna az esszé felé, következik egy zseniális, mélyen ironikus zárás. Az én-elbeszélő végül meglátogatja a lakóhelyétől nem messze eső, gyerekkorában nagyon kedvelt vadászházat. Mintha semmi sem változott volna. Bemegy a férfi WC-be, végzi a dolgát, fölnéz, és meglát egy a falra írt szót: HEIMAT. A regény ezzel a szóval kezdődik és ezzel is zárul. Nincs mit tenni, ebbe a körbe vagyunk bezárva. És kik is vagyunk „mi”? A regény mottója útbaigazít: „Mi vagyunk a hallgató gyermekek gyermekei.” Hiába: a haza – „sötét fejezet” (220.).

A regénysorozat előző kötetéről kritikusunk írását itt olvashatja.