Idén lett harminchárom éves Magyarország legidősebb nemzetközi színházi fesztiválja. A főleg független társulatokat felvonultató rendezvény a Régi Zsinagógával, a jó hangulattal, izgalmas előadásokkal fonódott össze a közvéleményben, ahol fiatalabb előadóknak is nyílik tér a bemutatkozásra. Az elmúlt években sajnos főleg a pályázati pénzek igazságtalan elosztása miatt esik több szó a fesztivál sorsáról. Idén volt az első alkalom, hogy nem került be külföldi előadás a repertoárba. De lássunk inkább néhány darabot, amelyek kompenzálják a hiányérzetet.

Az első napon, július 25-én Bagossy Júlia két előadását is láthatták a nézők: a Sylvia Plath regényéből készült Az üvegburát, valamint a budapesti Katona József Színház Sufni-projektjében megvalósuló Médeiát. Médeia története Euripidésztől Lars von Trierig sokakat megihletett, a cím is elég hozzá, hogy tudjuk, a végén a tragédia nem marad el. A hétköznapi, modern környezetben telefonáló dajka (Kanyó Kata) narrációjában megismerjük, hogy a konfliktus még mindig a gyermekeivel magára maradt nő története. Médeia maga alatt van, szinte elviselhetetlenül. Pálos Hanna első megjelenése pedig ezt alá is támasztja. Meg sem tud szólalni, vagy ha igen, akkor tombol, zokog vagy részegen próbálja otthagyni gyermekeit.

Katona József Színház (Budapest), Médeia

Ebből a reménytelenségből volt férje, Iaszón (Bányai Kelemen Barna) visszafogott, kimért karaktere képes csak kimozdítani. Pálos Hanna az iránta érzett dühnek, kétségbeesettségnek minden színét meg tudja mutatni a vitáik közben. Nem is értjük, hogy ez a két ember hogyan működhetett valaha harmonikusan és funkcionálisan. Egyáltalán működött-e. A vitákat végignéző gyerekek (Jakab Balázs, Pásztor Dániel) központi szerepet kapnak. Nagyon érzékletesen billegnek a szerethetőség és az idegesítővé válás határán. Bár ez a kettősség szinte minden karakterről elmondható: mintha csak azért lennének a színpadon, hogy felidegesítsék Médeiát, és kibontakozhasson a dühe – ami végül ki is bontakozik. Az addig főként passzív elszenvedőként létező Médeia aktív részese lesz a cselekménynek. Meghívja Iaszónt és új barátnőjét (Kanyó Kata) magához ünnepelni. Az ezt követő történet már ismerős: az új barátnő meghal és a dühös volt férj, amikor visszatér, hogy számonkérje Médeiát, megtalálja halott gyermekeit. Hogy a színpadon ez az átváltozás hogyan történik, azt legközelebb a budapesti Katona József Színházban lehet megnézni ősztől.

Fábián Péter RÉV Színházzal közös előadása, a Jókedvvel, bőséggel egy zsűrizési folyamatot mutat be. A Kárpát-medencei szavalóverseny első, kötelezően előadandó verse a Himnusz. A darab során elválaszthatatlanná válik az esztétikai és a politikai értékek szembenállása. Főleg egy olyan helyen, ahol fiatalokat értékelnek ez alapján. Működés közben látjuk a nemzeti konstrukció gépezetét.

A szereplők és az őket játszó színészek nevei megfeleltethetők egymásnak – a szabadszellemű, laza Selymes Dávidot Bársonyosi Dávid alakítja, a Magyar Vers Házának igazgatóját, Balla Mihályt Balla Richie játssza. A különböző intézményes vagy művészeti kötelékek révén mindenki ismer mindenkit. A múltbeli érzelmi kapcsolatok előretörése, például a dilettánsnak bélyegzett szervező, Árvai András (Árvai Péter) reménytelen szerelme az egyik zsűritagot alakító tanárnő, Haraszti Tünde (Kiss Tünde) iránt csak bonyolítja a cselekményt. A döntéshozatal a Covid miatt online formában megy, aminek köszönhetően mi is láthatjuk a beérkezett versvideókat. Az azokkal kapcsolatos esztétikai és politikai hitvallások, viták és a vírushelyzetből ismerős szociális panelek egymásba olvadva adják a darab humorát, ami egy idő után azonban kiszámíthatóvá válik.

Az előadás egyik legnagyobb erőssége – az alapkoncepció mellett –, hogy a politikai, esztétikai vitán túl is képes nagyon jól megírt karaktereket, rejtett vagy látható konfliktusokat és kapcsolatokat generálni, működtetni. Láthatjuk a motivációit ezeknek az alakoknak, miközben mindenkiről kiderül valami új és izgalmas. A zárlatban elhangzó Himnusz, a nyertes produkció után hatalmas csend támad. A művészet persze nem lehet a valóság pontos megmutatkozása. Az tényleg szörnyű lenne, ha egy csapat egymást régről ismerő, egymástól hatalmi és érzelmi alapon függő személy irányítaná a kultúrát és határozná meg a nemzet fogalmát.

RÉV Színház (Győr), Jókedvvel, bőséggel

Fodor Orsolya Johanna című performansza tökéletes helyre lelt a szegedi Régi Zsinagógában. Az egyszerre profán és szakrális elemeket tartalmazó előadás nagyon jól használja az épület különböző tereit, képes arra, hogy annak más-más arcát mutassa be, közben pedig rekontextualizálja, saját formájára alakítsa.

A kertből induló előadás személyes vallomásosságát időről időre megszakította a vallásosság, imára hívó zene formájában. Ez egyszerre adott szórakoztató, feszültségoldó alaphangot és keretet is, amelyben a narratív szüneteknek is szerepe van. Nehéz is lenne a látottakat történetként elmesélni, talán általánosságban elmondható, hogy Fodor Orsolya és Jeanne d’Arc életének montázsa és szimbolikája adta a keretet. A közönséget a zsinagóga előterébe vezetve a bérmálkozás szertartásossága volt hirtelen a legmeglepőbb és a tér felhasználásában a legkreatívabb ötlet. Már a kertben is látott vallásos, performatív aktusok és a színházi előadás jellegzetességeinek összeolvadása a nézőket is bevezette a bérmálkozás rítusába, és ezzel az eljárással a darab során többször is élt az előadó.

Később, már a színpadon, személyes megnyilatkozásokból tudjuk meg, hogy Fodor Orsolya a Freeszfe Egyesület performansz szakán ismerte fel, hogy életében Jeanne d’Arc nemcsak az identitásfejlődésében töltött be fontos szerepet, hanem a művészi fejlődésében is. Dehát a kettő összefügg, nem? – kérdezhetnénk. Látjuk ennek a folyamatnak a hosszát több, etűdszerű szakaszon keresztül. Ahogy haladunk előre, Jeanne d’Arc művészi ábrázolásáról is többet megtudunk, ami összefügg azzal, ahogy Fodor Orsolya „megalkotja magát” mint színházi előadó. A variálódó színházi eszközök mint a testre vetítés, az eltorzított hangon való felolvasás, a világi- és egyházi zenei betétek, a tánc, a személyes információk és a történelmi tények révén Jeanne d’Arc élete végül összeál, ő pedig kisétál, otthagy bennünket a nézőtéren.

DanteCasino (Budapest), Osztályfőnöki

Szociometria, osztálykirándulás – valahogy így indul a DanteCasino csapatának Osztályfőnöki című előadása, a vége pedig teljesen kiszámíthatatlan. Kenéz Ágoston és Podlovics Laura ötlete alapján a játékot a DanteCasino csapata fejlesztette és játszotta a nézők aktív hozzájárulásával, részvételével és folyamatos hozzászólásaival támogatva.

Miután az egyik színész kimegy (ez esetben Bartha Bendegúz) az osztályteremnek is kiváló Motiváció Műhelyből, a nézők véletlenszerű csoportokba rendeződnek, és megkezdődik a munka. A színészek (Ács Petra, Georgita Máté Dezső, Hrisztov Toma, Podlovics Laura, Vilmányi Benett) csoportvezetői szerepük után egyenként előadják, hogy mi történt velük az osztálykiránduláson. Ez nemcsak a többi csapatnak újdonság, hanem az egyik kiküldött osztálytársuknak is, akinek a többiek improvizációja alapján kell saját történetét és karakterét megalkotnia. Ahogyan telik az idő, úgy egyre több minden derül ki, hogy melyik csoport milyen történetet talált ki a táblára felragasztott kapcsolati hálóból. Egyrészt növeli a feszültséget annak a kérdése, hogy az elhangzottak mennyire illenek az általunk kitalált történetbe, másrészt pedig nevethetünk a többiek találékonyságán.

Az aktuálisan kiküldött osztálytárs bemutatkozása után pedig kezdetét veheti a szálak kibogozása. Nehéz követni, hogy milyen – első hallásra egymásnak ellentmondónak tűnő – dolgok történtek az osztálykiránduláson. A közönség és a most már moderátori szerepet is betöltő tanár úr (Kenéz Ágoston) lelkesen igyekszik összefűzni a történteket úgy, hogy az előadás végén lássuk, milyen az osztály tagjainak egymáshoz való viszonya a kirándulás után. Eléggé megterhelő lehet a színészeknek a különböző eseményekre, a nézőkre és az improvizációra is egyszerre figyelni, de úgy néz ki, nem kell őket félteni. Igazán invenciózus és közösségépítő előadás volt, állítólag ezekért (is) járunk színházba.

(Bélyegkép: Fodor Orsolya, Johanna, Freeszfe Egyesület; Fotók: Thealterphoto 2023)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.