2021-ben a páratlan, tavaly a páros sorszámú szimfóniák alkották a Beethovennel a szabadban koncertsorozat gerincét – két év alatt pótolva be a 2020-as Beethoven-évben elmaradt grandiózus tervet, valamennyi szimfónia egy sorozatban történő megszólaltatását. A pótlás megtörtént, az évfordulóról, ha csúszással is, de méltó módon emlékezett meg a zenekar (erről tavaly magam is beszámoltam a Jelenkor Online-on). S mielőtt még ismét sorozatkomplexusa támadna a szervezőknek a közelgő újabb Beethoven-év miatt (2027-ben emlékezünk meg a mester halálának 200. évfordulójáról), az addig sorra kerülő néhány nyugalmasabb nyár az életműben való másféle elmélyülésre ad lehetőséget: a kreatív műsortervezésre. Az persze aligha változik, hogy a koncertek középpontjában a szimfóniák és a versenyművek állnak, de az életmű ismert és ismeretlen darabjainak egymás mellé illesztése, párhuzamok és ellentétek bemutatása termékeny szempont lehet a programok összeállításakor. Illetve nemcsak lehet, de volt is – hol szinte csak a háttérben megbújva, hol egyenesen revelatívan.

Az első, július 1-jei koncertet Vashegyi György főzeneigazgató vezényelte a Nemzeti Filharmonikusok élén. Régizenei irányultsága, tájékozottsága okán akár gyökeresen más Beethoven-tolmácsolásra is számíthattunk volna tőle, mint amilyeneket az együttestől megszoktunk. S bár néhány apró momentumban felfedezhettünk különbséget a zenekar megszokott Beethoven-hangzásképéhez viszonyítva (már ha egyáltalán van ilyen: hiszen annak idején teljesen más hangzáseszmény jegyében szólalt meg Beethoven az egyaránt nem régizenész Ferencsikkel, Kobajasival vagy Kocsissal), leszögezhetjük, hogy Vashegyi nem akart ajtóstul rontani a házba: felfogása inkább volt konzervatív, mint felforgató, inkább tanúskodott az élő tradíció alapos ismeretéről és újraalkotásáról, mintsem a még régebbi tradíció feltámasztásának igényéről. Hallottuk persze, hogy karakteresebben szólt az üstdob, hogy egy-egy tempó frissebben zakatolt; észleltük, hogy a szerkezet (akár a hangzáskép, akár a formai építkezés) átvilágítása alapos előkészítő munkát tükrözött – az interpretáció tehát összességében friss és nívós volt, és zárójelbe tette előzetes elvárásainkhoz való viszonyulásunkat. Ehhez az is hozzájárult, hogy a III. (Eroica) szimfóniának a mű nagyságrendjéhez felnövő előadása és a ritkán játszott II. Leonóra-nyitány romantika felé előremutató formájának, már-már programzene voltának izgalmas felmutatása (ez volt a régizenész Vashegyi talán legjelentősebb filológiai és interpretációs tette ezen az estén!) mellett olyan zenei élményt is kaptunk, melyet bátran sorolhatunk az egész mögöttünk álló hangversenyévad legjelentősebbjei közé: a c-moll zongoraversenyt Berecz Mihály szólójával. A művész olyan magától értetődő természetességgel birkózott meg a mű nem elsősorban technikai, hanem interpretációs nehézségeivel, magabiztosan uralva az anyag sokrétűségét és súlyosságát, hogy azt minden túlzás nélkül nevezhetjük az éretten túlmutató, jelentős előadásnak – s ebben a számban karmester és zenekara is az est folyamán hallható leggazdagabb produkciójukat nyújtották. Tulajdonképpen szerencsésnek mondható, hogy a zongoraversenyt követően váratlanul begördült a zongoraszállító kocsi, nem várt hosszabb szünetre kényszerítve közönséget és előadókat egyaránt – bizony kellett egy kis idő az élmény feldolgozására és a továbblépésre.

Héja Domonkos mostanság nem gyakran látott szereplője a magyar hangversenyéletnek, aki a Danubia Zenekar, majd az Operaház élén betöltött vezető pozícióiról való leköszönése óta inkább csak vendégként jár haza – remélem, csak én érzem úgy, hogy egyre ritkábban. A július 8-ai martonvásári koncerten mindenesetre úgy tűnt, mintha a ritka jelenlét egyáltalán nem járna együtt a korábbi együttműködések erényeinek felszámolásával – a dirigens legalábbis olyan természetességgel kommunikált a Nemzeti Filharmonikusokkal, mintha legutóbb tegnap dolgoztak volna együtt. A II. szimfónia előadásakor Héja emlékezetesen mutatta fel a darab kétarcúságát: a romantika felé forduló Beethoven olykori szertelenségét – más pillanatokban viszont a rokokóig visszanyúló eleganciát, bájt, kecsességet (különösen a mű második tételében). Az ezt követően felhangzó két Hegedűrománcban Héja operakarmesterhez méltó érzékenységgel kísérte Pusker Júliát, aki eszményi hegedűhangon tolmácsolta a Beethoven-életmű napfényes oldalát reprezentáló darabokat – mintha csak éppen e helyszínre készült volna e két andalító párdarab. A VII. szimfónia mintha személyesen is fontos lenne Héja Domonkosnak: ezt a darabot vezényelte az 1998-as, általa megnyert televíziós karmesterverseny gálahangversenyén, de dirigálta nem sokkal később a Zempléni Fesztiválon is – joggal várhattunk tehát érett, átgondolt, kidolgozott interpretációt. Meg is kaptuk: A derűs Beethoven fantáziacímmel is illethető koncert méltó lezárásaként előadott szimfónia szertelennek tűnő, de mindig szigorú formai és ritmikai rendbe foglalt tombolása is emlékezetes volt, de még inkább maradandó volt az, hogy Héja Domonkos előadásában világosan kirajzolódott a II. és a VII. szimfónia nagyságrendi különbsége – nem a korábbi mű hátrányára, hanem a későbbi előnyére.

Míg az első koncert három egyívású, egymás utáni években keletkezett mű tartalmi és hangulati kontrasztját állította középpontba, a második pedig a derűs Beethoven korábbi és későbbi arcát reprezentálta, addig az utolsó, július 15-i esten az ellentétek filozófiai, horribile dictu politikai vonatkozásúvá váltak: a forradalmiság került szembe ezúttal a konzervativizmussal. Ez utóbbi alighanem az utolsó fogalmak között lenne, amelyek eszünkbe jutnának Beethovenről – a hagyományos zenetörténet-írás a szerző személyének gesztusait és az életmű fontos darabjait egyaránt a forradalmi eszmékkel való rokoníthatóság felől szokta értelmezni. Ebből viszont értelemszerűen kilóg A dicsőséges pillanat című kantáta, mely nemcsak keletkezésének alkalmi jellege és témája miatt áll szemben a megszokott Beethoven-képpel (a bécsi kongresszus 1814-es megnyitójára készült), de formájában is: minden ízében a barokk-klasszikus formákat akceptáló, azok kereteit nem feszegető, ám azokat tartalmasan kitöltő művel állunk szemben. Nagy zene? Nem, ezt természetesen nem mondhatjuk. Jó zene? Igen, természetesen az: Beethoven nem tud kisebb zeneszerző lenni, mint amilyen. Az előadás ráadásul minden elemében alátámasztotta, hogy érdemes volt ezt a ritkaságot ismét leporolni (mert nemhogy Magyarországon, de még csak Martonvásárban sem most hangzott fel először: legutóbb 2013-ban vezényelte itt Kocsis Zoltán): magas színvonalon teljesítő szólistagárda (Szemere Zita, Szalai Ágnes, Horváth István, Cser Krisztián) és a kiváló formában, homogén, egységes hangzással és stílusosan megszólaló Nemzeti Énekkar garantálták a mű sikerét. No meg a jó formában dirigáló Cser Ádám, aki a konzervatív Beethoven után a forradalmár Beethovenről is tudott tartalmasat mondani az Egmont-nyitányban és az V. (Sors) szimfóniában. Tartalmasat – még ha nem is újszerűt; de ilyen nagyságrendű művek esetében, úgy gondolom, a hagyomány nívós felmutatása is jelentős művészi tett.

Három koncert – három kontrasztokban gazdag, izgalmas műsor, színvonalas előadásokban. A jelentősebb komolyzenei eseményekben idén igazán nem bővelkedő nyár már-már csalókán erős rajtot vett hazánk egyik legszebb kastélyparkjában.

(Fotók: MNF / Csibi Szilvia. A július 1-jei hangverseny fotóját Nagy Attila készítette.)