Christopher Nolan hosszú utat tett meg kisebb volumenű thrillerjeitől (Mementó, Álmatlanság) a hollywoodi blockbuster sci-fikig (Eredet, Csillagok között, Tenet), viszont műveinek (legyen szó a Batman: Kezdődik!-ről, A tökéletes trükkről vagy a látszólag „hagyományos” második világháborús Dunkirkről) történetét mindig valamilyen csavaros módon, általában az időrend felbontásával teszi izgalmassá és a popcornmozik közönsége számára komoly kihívássá. Munkásságát persze folyamatosan nagy figyelem övezi, filmjei általában szép sikert aratnak (a Tenet a járványidőszakban jött ki, ezért kivételt képez), és bár sűrű, fizikailag is megterhelő audiovizuális élményt nyújtanak, azért egyik sem olyan megfejthetetlen, hogy a komolyabb, gondolkodást igénylő alkotásoktól tartó nézők művészfilmként kategorizálják. Sőt, a Tenetben az egyik karakteren keresztül Nolan mintegy kiszólt azoknak, akik esetlegesen elveszítik a fonalat a cselekmény során: a sztorit nem érteni kell, hanem érezni. Ez érvényes a rendező legújabb, eddigi legkomolyabb művére, az Oppenheimerre is, amely lenyűgöző alkotás, és bár sokakat félrevezethet, hogy IMAX-ben lehet nézni, akár a Mission: Impossible legújabb részét vagy az Avatarokat, más gondok is vannak vele.

Az Oppenheimer a Dunkirkhöz hasonlóan történelmi film, amely ezúttal egyetlen személyre koncentrál, az ő szemszögén keresztül láthatjuk a harmincas évek, a háborús korszak és az ötvenes évek valóságát. J. Robert Oppenheimer elméleti fizikus volt, aki több úttörő tanulmányt publikált, illetve előremutató felfedezéseket tett tanítványaival, a fekete lyukakról például már akkor értekezett, amikor e galaxisokat is egyben tartó képződményeknek még nem is volt nevük. Oppenheimer a tudomány nagyjaival érintkezett és került baráti, munka- vagy mentori kapcsolatba, például Albert Einsteinnel, az atomfizikában kulcsfontosságú részecskegyorsítót feltaláló Ernest Lawrence-szel, a hidrogénbombát Stanisław Ulammal együtt kidolgozó Teller Edével vagy az első atomerőművet Szilárd Leóval megépítő Enrico Fermivel. Sokszínűsége, kapcsolatai és a kvantumfizika területén végzett munkái miatt is keltette fel az USA hadseregének figyelmét. Leslie Groves dandártábornok, akinek nevéhez a Pentagon megépítése is fűződik, és aki az USA, az Egyesült Királyság és Kanada közös atombomba-programját, a Manhattan-tervet igazgatta, megkereste Oppenheimert, majd kijelölte az atombombát kutató és megépítő több ezer fős Los Alamos-i titkos laboratórium élére.

​

Miután a tömegpusztító nukleáris fegyver sikeres tesztjét, a Trinityt végrehajtották, az atombomba-projekt úgyszólván kicsúszott Oppenheimer kezei közül, a hirosimai és a nagaszaki hatalmas pusztítás után a fizikus egyre hevesebben próbálta megakadályozni az atomfegyverkezést. Ám a hidegháború nem neki kedvezett, hanem a politikusoknak is jobban tetsző Teller-féle hazafias irányzatnak, miszerint még pusztítóbb nukleáris fegyvereket kell építeni az elrettentés és az újabb világháború megakadályozása érdekében. Így Oppenheimer hiába szólalt fel a hidrogénbomba ellen, sőt a háborút követő rövid népszerűsége után az ötvenes évek amerikai antikommunista boszorkányüldözései közepette gyorsan a vádlottak padjára került, és politikailag kegyvesztetté vált. A fizikust hivatalosan csak 2022 végén rehabilitálták.

Nem kizárt, hogy az Oppenheimerre úgy fog tekinteni az utókor, mint ahogy a Szelíd motorosokra, mivel ez is hasonlóan invenciózus, merész és formabontó alkotás az egyre inkább hanyatló hollywoodi fősodorban, amely ráadásul egyelőre zajos sikernek örvend (az első hétvégén messze a várakozásokon felül teljesített, 80 millió dollárt termelt Észak-Amerikában). Atipikus hollywoodi film, melyet Nolan hagyományos technikákkal vett fel, bevallása szerint még a cselekmény csúcspontját jelentő Trinity-teszt esetében sem használt számítógép által generált képeket. Az egyszerre lenyűgözően feszült és szinte horrorisztikusan ijesztő képsorok valóban csak a jéghegy csúcsa, mivel a formatudatosság végig jellemző a filmre. Nolan következetesen választotta szét a szubjektív és az objektív valóságot. Már a forgatókönyvet egyes szám első személyben írta meg, így vállaltan Oppenheimer személyes, saját nézőpontú történetével találkozunk. A téma miatt elengedhetetlenek voltak a perspektívaváltások, tehát nem minden jelenetben látható a címszereplő. Ezek és az egyéb, objektív részek, amelyekben Nolan külső szemszögből tekint a tudósra, fekete-fehérben tárulnak a néző elé.

Itt érdemes megállni egy kicsit: fekete-fehér és IMAX. Az az IMAX, amelyben az Avatar: A víz útját, a nézőt paradicsomi illúzióvilágba invitáló abszolút közönségfilmet is vetítették. Ezt a formai koncepciót már a marketing során sem rejtette véka alá a forgalmazó, így az első hétvége sikere talán arról tanúskodik, hogy a közönség végre valami újdonságra vágyik, illetve már nem tart az „ódivatú” fekete-fehértől az egyre fantáziátlanabb szuperhősfilmek és sablonos akciófilmek áradatában. Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy Nolan olyan nagy presztízsű alkotó, aki bármit megengedhet magának, akárcsak Martin Scorsese és Ridley Scott, akik idén szintén jelentkeznek egy-egy kompromisszumtól mentes, komoly gondolatoktól feszülő, régi vágású mozifilmmel (Megfojtott virágok, Napóleon).

Persze az Oppenheimer nagyrészt színes film, mivel Nolan következetesen színesben ábrázolja a címszereplő nézőpontjához kötődő jeleneteket. Megint csak a fősodorhoz képest formabontó megoldás, hogy az alkotó rendre bevág olyan, néha absztrakt filmetűdökké érő képsorokat, amelyeken szó szerint a fizikus gondolatai elevenednek meg. Ha az atom szerkezetéről mesél, ha a fekete lyukakról elmélkedik, ha a bomba megépítésével kapcsolatos problémákon töpreng, akkor szürreális víziókként, kísérleti kisfilmekként tárulnak a néző elé cikázó, színes pontok, robbanásszerű effektusok, nehezen beazonosítható alakzatok. A Ludwig Göransson szokás szerint elsőrangú zenéjével megtámogatott szubjektív jelenetek, illetve montázsszekvenciák katartikusak, hátborzongató élményt nyújtanak, akár David Lynch Twin Peaksének tévétörténeti jelentőségű harmadik évada, különös tekintettel annak a szintén atomrobbanással kapcsolatos nyolcadik epizódjára. Ezek és a Trinity-teszt miatt valóban megéri IMAX-ben megtekinteni az Oppenheimert, amely grandiózus audiovizuális élményként akár opera is lehetne.

Nolan tehát a szó legnemesebb értelmében látványfilmet alkotott, és nem is rejtette véka alá a vele készült interjúkban, hogy számára a történet mindig másodlagos, mivel a film elsősorban látvány. Ez a koncepció érződik az Oppenheimeren, mivel az audiovizuális orgia időről időre maga alá temeti a cselekményt. A háromórás film kellőképp komplex és rétegzett, sikeresen megragadja a tudós drámáját és ellentmondásos személyiségét, ám olyan sűrű, mint egy masszív fekete lyuk, és ez nem tesz jót a főtémának, hiszen egyes részek óhatatlanul elnagyolttá válnak. Eleve rendkívüli figyelmet igényel az Oppenheimer az időrendiséget felbontó történetmesélés miatt: az ötvenes évek kínos meghallgatásai jelentik a kiindulási alapot, ezek felől tekint vissza a tudós fiatalkorára, a Manhattan-tervben eltöltött éveire, viharos nőügyeire, a japán pusztítás utóhatására.

A tempó pedig gyors, ahhoz képest túlságosan is, hogy mennyi név, esemény, tudományos magyarázat és politikai szakkifejezés süvít el a befogadó feje mellett. Mintha Nolan azt feltételezné, hogy mindenki tisztában van vele, ki volt Ernest Lawrence, mit jelent az implóziós bomba (ilyen volt a Nagaszakira ledobott bonyolultabb szerkezetű Fat Man), vagy milyen jogkörrel bírt az Atomenergia Bizottság, amelynek Oppenheimer a tanácsadója volt a háború után. Ha a néző nincs tisztában ezekkel a tényekkel, akkor nem fogja teljesen érteni, mi miért történik, mi okozza a konfliktusokat. Általános probléma persze a hollywoodi filmekkel a túlmagyarázás, például a legújabb Mission: Impossible-ben nevetséges, hogy a nyugodtabb jelenetek dialógusai az addig történtek összefoglalásául szolgálnak. Az Oppenheimernek sem kellene szájbarágósnak lennie, de éppen gyors tempója és sűrűsége teszi nehézzé a befogadását, Nolan érezhetően mindenáron el akarta kerülni, hogy nézője egy pillanatra is fellélegezzen, netán unatkozzon, így a film fukarul bánik a nyugodtabb, magyarázó epizódokkal.

Ezért a karakterekhez sem könnyű közel kerülni, még a Cillian Murphy által zseniálisan alakított főhőshöz sem, mivel Nolan formai bravúrjai és a dialógusokat (legalábbis a magyar hangsávban) újra és újra eltompító folyamatos zene maguk alá temetik a figurákat, a színészi játékot. Vagy néhány karakterhez, így Benny Safdie Tellerjéhez vagy Robert Downey Jr. Lewis Straussához, az Atomenergia Bizottság vezetőjéhez, Oppenheimer ellenlábasához az ellenszenvességük miatt nehéz közel kerülni. Ez persze abból is fakad, hogy Nolan egyes szám első személyben mesél, minden és mindenki a címszereplő függvénye, Downey Jr.-tól Matt Damonon át az Oppenheimer feleségét megformáló Emily Bluntig mindenki a központi szereplő körül „kering”.

Az Oppenheimer sűrűségét leginkább a szerelmi-magánéleti szálak sínylik meg. Ezen a téren az inkább technokratának tekinthető Nolan mindig is gyengébben teljesített. Bár műveinek érzelmi töltete rendkívüli, az intim kapcsolatok nem kaptak kitüntetett figyelmet egyik alkotásában sem, illetve elnagyoltak és sablonosak voltak. Oppenheimernek a feleségével, Katherine-nel és a szerelmével, a tragikus sorsú Jean Tatlockkal való viszonya és konfliktusai egy-egy rövidebb jelenetet kapnak, nem kapcsolódnak szorosan az atombomba megalkotásához és az ezzel járó felelősség drámájához, kitérőnek hatnak, és dramaturgiai értelemben ügyetlenek. A film leginkább elnagyolt, leggyengébb pontjai egyértelműen a nőkapcsolatok.

Az Oppenheimer a cselekmény roppant sűrűsége ellenére történelmi drámaként érvényesül igazán; nem könnyű befogadni ekként sem, de ha „érezzük, nem pedig értjük”, akkor a lényeg megvalósul, összeáll a kép. Az időrendfelbontás egyik kedvező hozománya, hogy Nolan műve párhuzamba állítja a nácik miatt felfokozott gyorsaságú atombomba-fejlesztést és a szovjetpánikból fakadó hidegháborús fegyverkezést. A háborút és a címszereplő pacifista fordulatát követően Oppenheimer egyik vesszőparipája lett, hogy a politikának és tudománynak nem szabad összekapcsolódnia, különben a hidrogénbombához, amerikai oldalon a Teller-féle Superhez, szovjet oldalon pedig az ötven megatonnás, az eddigi legnagyobb felrobbantott bombához, a Cárhoz hasonló „szörnyszülöttek” jönnek létre. Ezzel összefüggésben Nolan sikeresen bemutatja azt is, hogy milyen veszélyei vannak, ha a tudományt a politika fennhatósága alá helyezik.

Oppenheimer drámája abban a naiv hitben rejlik, hogy csapatával az atombombát a háború megállítása, a béke érdekében építik, ezért is bánta, hogy nem sikerült előbb elkészíteni, s így a nácik rémtetteit is megakadályozni. Ám a politika nem a racionalizmusról szól, hanem a hatalmi játszmákról, világít rá az Oppenheimer is, így akármilyen szükségtelennek tűnt a nagaszaki második bomba vagy a hidrogénbomba megépítése, a hatalom ebben nem világpusztító veszélyt, hanem az ellenséget elrettentő erődemonstrációt látott. Hirosima és Nagaszaki tragédiája egyébként közvetlenül nem jelenik meg a filmben, viszont a tudósnak van egy szubjektív víziója, amely a vállára nehezedő felelősséget, százezrek halálának terhét hangsúlyozza: a pusztítás híreit követően lelkiismereti válságba kerülő Oppenheimernek 1945 augusztusában, a hirosimai bevetés után dicsőítő, buzdító beszédet kell mondania, ám szemei előtt az ujjongó közönség átalakul: arcokról levált bőrök, vakító fényesség, jajveszékelés, sebekkel és a halálos sugárzással küszködő emberek tárulnak elé és így a néző elé is.

Ez nemcsak hatásos figyelmeztetés és frappáns művészi-ábrázolási invenció, hanem tökéletes megjelenítése és összefoglalása annak, ami 1945. július 16-a, a sikeres bombateszt után történt: a fegyver kikerült a tudomány, a tudós fennhatósága alól, elszabadult, és Oppenheimer most már bármit tesz, ezt a szellemet nem tudja visszatessékelni a palackba. Ezért is jutott eszébe már a Trinity-próba során a híres mondat egy hindu szent szövegből: „Én vagyok a halál, világok pusztítója”. Természetesen nem vagy nem csak Oppenheimer a felelős, sőt a 21. századi utókort is felelősség terheli. Erre egy még frappánsabb végső, kissé didaktikus, ám hatásos és ijesztő jelenetsorral figyelmeztet Nolan, hiszen atomfegyverek ma is léteznek, a mesterséges intelligencia térnyerése pedig már James Cameron Terminátor-disztópiája felé mutat. Így az Oppenheimer nemcsak komoly történelmi dráma, hanem társadalmi szerepet is vállal, az óriásvászon erejét, zsigeri hatásmechanizmusait felhasználva viszi tovább a címszereplő küzdelmét a tényleges világbékéért, sőt a világ megmentéséért. Megmentésről beszélhetünk, mivel – mint a filmben több ízben kifejtik – ha nem is nagy a valószínűsége, de van rá esély, hogy a detonáció után elszabadul a láncreakció, melyet ember többé nem tud megállítani.