Julio Cortázar a latin-amerikai irodalmi „boom” első nemzedékével tört be Európába, több dél-amerikai társával együtt, mint például a mexikói Carlos Fuentes, a kolumbiai Gabriel García Márquez vagy a perui Mario Vargas Llosa. Cortázar számára az áttörést a Rayuela (magyarul: Sántaiskola) című regénye hozta meg. Magyarországon a legnagyobb visszhangot a Las babas del diablo című novellája keltette [szószerinti fordításban az „ördög nyálá”-t jelenti, amit magyarul „ökörnyál”-nak hívunk], amely Michelangelo Antonioni filmes adaptációja után Nagyítás címmel jelent meg magyarul. Dél-amerikai, mágikus realista kortársaihoz hasonlóan (Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez) vegyíti a fantasztikus, bizarr elemeket a hétköznapival. Novelláiban kísérletezik a narratív identitással, a nyelvvel, a térrel s az idővel. Mindezt nagyon játékosan, szellemesen és szabályok nélkül teszi, ahogy ezt egy interjúban ő maga is megfogalmazza: „olyan elbeszéléseket szerettem volna írni, amelyek a lehető legszabadabbak”. 

A századik évfordulóhoz kötődő programkínálat márciusban kezdődött el az író nyughelyéül szolgáló Párizsban. A Salon du livre de Paris könyvvásár központi témája az argentin irodalom, azon belül is Julio Cortázar munkássága volt. Természetesen a legtöbb programot Spanyolországban és Argentínában rendezték meg, többek között a madridi Nemzeti Könyvtár, a Buenos Aires-i Nemzeti Szépművészeti Múzeum és a spanyol Nemzeti Kulturális Minisztérium is megemlékezett az évfordulóról beszélgetések, kiállítások, valamint filmvetítések formájában, a „2014 Cortázar éve – Száz év Julióval” programsorozat keretében. Emellett Cortázar egyik legjelentősebb írásának, a Sántaiskola című regény megjelenésének 50. évfordulóját is megünneplik.

Magyarországon 2004-ben, a 90. évforduló alkalmából kezdett a L’Harmattan Kiadó egy kilenckötetes életműsorozat megjelentetésébe. Fontos és értékes pótlása volt ez a magyar Cortázar-kiadásnak, hiszen korábban csak néhány novelláskötete (Nagyítás, Az összefüggő parkok, Bestiárium), valamint két regénye (A nyertesek, Fantomas a vámpírok ellen) volt elérhető a hazai olvasóközönség számára. A tervezett kilencből mostanra hét kötetet köszönhetünk az életműsorozat szerkesztőinek, Imrei Andreának és az időközben elhunyt Benyhe Jánosnak, a kiadónak, valamint a közreműködő csaknem harminc fordítónak. Idén ősszel – várhatóan október folyamán – egy válogatott esszégyűjtemény következik majd a sorban.

Elsőként négy novelláskötetet kaphattunk kézhez (Rítusok [2005], Játékok [2005], Átjárók [2005], Itt és most [2005]), amelyeket a Kronópiók és fámák története (2006) című négy részből álló elbeszélésgyűjtemény követett. A korábban ismeretlen novellák mellett az utóbbi kötettel nyertek sokat Cortázar kedvelői: minden, ami megszokott, az ezekben a művekben furcsa és rácsodálkozásra ad okot, a különleges pedig egyszerűen beleolvad a mindennapokba („Letagadni, hogy a kilincs lenyomásának ünnepélyes aktusa, az az aktus, amely mindent megváltoztathatna, a mindennapos reflex hideg jótékonyságával ment végbe.”). A különleges és mindennapi felcserélése által keletkezett feszültséget pedig Cortázar egyedülálló humorral oldja fel. Használati utasítást kapunk például a síráshoz, a hangyák elpusztításához Rómában és a lépcső megmászásához, illetve furcsa foglalatosságnak számít a névadás és az előzékenység is, vagy a haj elhullatása és visszaszerzése.

Két hiánypótló regény követte az elbeszélésköteteket: Sántaiskola (Rayuela, 2009), 62/Kirakósjáték (62 Modelo para armar, 2009). A Sántaiskola címet a fordító Benyhe Jánosnak több helyen védenie kellett, hiszen az eredeti cím (Rayuela) magyarítására inkább az „ugróiskola” kínálkozna. Benyhe a Korunkban kifejti, hogy úgy érezte, a sántikálás folyamatos jelentéstartalma jobban illik a műre, valamint Magyarország több tájegységében is így ismert ez a gyerekjáték. Az biztos, hogy egyetlen fordítónak sincs könnyű dolga Julio Cortázar szövegeinél, de a Sántaiskola, a benne előforduló glu-glu nyelvvel, még nehezebb feladat elé állította a fordítót, aki gondos és igényes megoldásaival elismerést vált ki az olvasóból. A könyv szerkezete is az ugróiskolát idézi: ahogy ott a számozott négyzeteken kell ugrálni, úgy a könyv fejezeteit ide-oda lapozgatva, játszva kell olvasni. Már a regény elején találunk egy „Eligazító táblázat”-ot, ahol az író két opciót ajánl fel az olvasónak: „Több könyv ez a könyv a maga módján, de főleg két könyv. Kérem az olvasót, válasszon egyet az alábbi két lehetőség közül: Az első könyv a szokásos módon olvasható, és az 56. fejezettel ér véget […] Következésképpen nyugodt lélekkel eltekinthet az olvasó mindentől, ami utána jön. A második könyv olvasása meg a 73. fejezettel kezdődhet, és olyan rendben folytatódhat, ahogy a fejezetek alatt látható szám jelzi.” A magyar borító némiképp „lelövi a poént” a végkifejletet illetően, hiszen az utolsó négyzetben a „cielo” [ég, mennybolt] felirat áll. A regény nemcsak szerkezetileg, hanem elbeszélésében is csapongó, a tudatfolyam technikáját alkalmazva ismerjük meg a szereplőket és egymáshoz fűződő viszonyaikat. Mégis inkább a novella Cortázar igazi műfaja. „Senki sem tudná elmesélni egy Cortázar-szöveg tartalmát; meghatározott szavak meghatározott rendje alkot minden egyes írást. Ha megkíséreljük összefoglalni, megbizonyosodhatunk róla, hogy elvész belőle valami csodálatos.” Borges szavai különösen igazak a Sántaiskola esetében, így megfogadva azokat, a csodát meghagyjuk az érdeklődő és kitartó olvasók számára.

„Nem lepődnék meg túlságosan, ha most egy mondat közepén csak úgy eltűnnék; s lehet, hogy mindannyian jól járnánk.” – írja egyik esszéjében Cortázar. Születésének századik, halálának harmincadik évfordulóján hálásak lehetünk neki azért, amiért nem tűnt el hirtelen, és írásaiban újra és újra játékosan megmutatta nekünk a mindennapi tárgyak, megszokott arcok és rutinfeladatok jelentőségét. „Ezért valahányszor megkérdezték, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a jelentéktelen témát – amely lehet azért nagyon szórakoztató vagy megindító – a jelentőstől, mindig azt felelem, hogy az író szenvedi el elsőként egy-egy témának azt a meghatározhatatlan, de mindent elsöprő hatását, s hogy épp ezért író.”