Egy ismert graffiti szerint zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni. Ennek ellenére könnyűzenei témájú kötetek egész sora jelenik meg, ezen belül a metálzenével foglalkozó (főleg életrajzi, zenekart bemutató) könyv is egyre több van. A Cserna-Szabó András által szerkesztett Stay Brutal! e kötetek között kifejezetten szokatlan, ahogy az előszóban olvasható: „21 szerzőt (írót, költőt, műfordítót stb.) kértünk fel, olyanokat, akikről feltételeztük, valamilyen viszonyban vannak a metállal, hogy ugyan írják már meg, pontosan milyenben.” Mint metalrajongót mindig kellemes érzéssel tölt el, ha nagy ritkán olyan közegben találkozom a műfajjal, amelyben ezt nem várnám. Ilyen például a méltán filmtörténeti klasszikus Ace Ventura, amiben a Cannibal Corpse zenekar adja a talpalávalót az egyik jelenetben. Ilyenkor úgy érzi magát egy fémszívű (rocker terminus technicus), hogy rá is gondoltak a filmkészítők, egyfajta kis személyes csemegét átnyújtva. Vagy ahogyan Cserna-Szabó írja: „Ha strandon meglátok egy King Diamond-, Motörhead- vagy Napalm Death-tetkót valakin, megdobban a szívem, mint egy lappnak, ha New Yorkban egy másik lappra lel.”

Könyvekben néha találkozhatunk klasszikus rockzenekarok említésével, de a metál még ritkábban fordul elő. A Stay Brutal! ehhez képest rögtön egy egész kötettel adózik a metálzenének, szerzőik pedig mind az irodalom területéről (írók, költők, műfordítók, szerkesztők) jönnek, megtaláljuk közöttük Bartók Imre, Simon Márton, Kiss Tibor Noé, Szécsi Noémi nevét is. A kötet írásai különböző műfajúak (pl. tárca, esszé, novella, riport, vallomás, napló), stílusukban is nagyon eltérőek, személyes hangvételű visszaemlékezés, humoros-ironikus fikció, tárgyilagos esszé és érzékeny hangvételű novella is megfér benne. A zenekarok között vannak aktívak és már feloszlott bandák, a műfaji skála pedig a hard rocktól a black metalig mozog.

Cserna-Szabó András előszava röviden felvázolja a műfaj lehetséges sarokpontjait, majd a – kötet más írásaiban is felbukkanó – első találkozását a metálzenével, a személyes viszonyát a műfajhoz, illetve a kötet keletkezéséről is olvashatunk. Találóan állapítja meg, amit valószínűleg a műfaj minden kedvelője tud, de mások felé érdemes tisztázni: a karcos zenét elsősorban nem azért támadták az elmúlt évtizedek alatt, mert külsőségekkel teli és „fülsértő”, hanem mert a dalszövegeik többnyire a sötét oldalról (háború, erőszak, halál, őrület) szólnak, míg a popzene a napos oldalról (szerelem, buli stb.). Talán kissé elfogultan, de kiemeli a rockerek békés természetét és testvériességét, ami a műfaj társadalmi megvetéséből is fakad. A kötet megszületése kapcsán megemlíthető, hogy a szerzők nagy szabadságot élveztek: bármilyen műfajban írhattak, csak a prózaforma volt a megkötés, illetve hogy egy zenekarról ne írjanak többen. A metál műfaját is szabadabban értelmezve a kötetbe bekerült olyan zenekar is, amit inkább hard rockot, ősmetált (Alice Cooper, Guns N’ Roses, Black Sabbath) vagy rock n’ rollt játszik (Motörhead).

A felkért szerzők személyes ízlése megmutatkozik a zenekarok, dalok és a műfajok kiválasztásában is. Szerepelnek a legjelentősebb, korszakalkotó bandák (Black Sabbath, Metallica, Iron Maiden, Guns N’ Roses, Pantera, Sepultura) éppúgy, mint még a műfajon belül is rétegzenének számító Burzum és Thy Catafalque. Magyar bandák közül csak három szerepel, igen különböző stílussal (a már említett Thy Catafalque mellett az Ossian és a Tormentor), de egy szubjektív listánál, összeállításnál ez nem róható fel. Az írásokban tárgyalt dalok (gyakran egész lemezek) szerencsére nem mindig a legismertebbek egy-egy zenekartól, vagy ha igen, a szerző akkor is kitér, utal más fontos nótákra. Az írások szerencsére a műfajt nem ismerő olvasóknak is érdekesek lehetnek, de még a metálosok is (újra) felfedezhetnek albumokat, dalokat. A kötet irodalmi értéke nem csak az egyes írásokban rejlik: jó néhány – kevéssé ismert – szerző művének megismeréséhez kaphat kedvet bárki, még akkor is, ha ebben a kötetben más stílusban vagy műfajban mutatkozik meg.

A kötet darabjai könnyen csoportosíthatók. A személyes visszaemlékezések elsősorban a kamaszkorról, a zenei ízlés kialakulásáról, a szubkultúrában eltöltött évekről szólnak (Tolvaj Zoltán – Black Sabbath, Para-Kovács Imre – Motörhead, Szilágyi Zsófia Emma – Pantera), de a személyes traumák, családi emlékek, élmények is megjelennek (Pritz Péter – The Cult, Sepsi László – Marilyn Manson, Kiss Tibor Noé – Thy Catafalque). A dalok köré szőtt írásokban a tárgyalt zenék néhol egészen meghatározók, máskor csak a dal címe, hangulata adja a témát, alkalmat emlékekről beszélni.

Az írások másik nagyobb köre ténylegesen az adott zenekarral, dallal, albummal foglalkozó értelmezések, ezeknek a műfaja is széles skálán mozog: találunk minden dalt elemző lemezkritikát (Simon Márton – System of a Down: Toxicity), esszéjellegű kultúrtörténeti tanulmányt (Nemes Z. Márió – a Tormentor albumának kapcsolata a hungarofuturizmussal, népi groteszkkel), de a legérdekesebb, hogy még egy tudományos igényű rövid tanulmány is szerepel Urbán Bálinttól, amely a Sepultura Roots albumát vizsgálja, hogy az hogyan kapcsolódik a latin-amerikai avantgárdhoz és nemzeti hagyományhoz, identitáshoz. A két nagyobb csoport közti átmenetre is van példa: Jászberényi Sándor írásában a Body Count dalának elemzése és a haditudósító háborús emlékei válnak szétválaszthatatlanná – csakúgy, mint a zenekar neve a valódi halottszámlálástól; Szederkényi Olga Rammstein-koncertbeszámolóját köti össze a gyermekkor és a német kisebbségi identitás élményével. Különösen érdekes lenne, hogy a szerző nőként miként viszonyul a – megjelenéskor még nem ismert – botrányhoz, ami az énekes, Till Lindemann körül zajlott az elmúlt hetekben: a vád szerint köztudottan drogos szexpartikra csábította a zenekar stábja a női rajongókat, ahol a frontember elkábította és abuzálta is őket. Az esetből ugyan még nem született ítélet, de rávilágít arra, hogy a metálzene külsőségei, erőszakkultusza gyakran nem csak a dalszövegek vagy a zene szintjén lehet jelen, ahogyan korábbi rocksztárok botrányaiból is tudjuk ezt, a szex, drog és rock n’ roll sem csak egy elcsépelt jelmondat bizonyos körökben.

A szerzők harmadik része írásaikban egy-egy dal vagy zenész köré fikciót építettek. A novellák kiindulópontja, alapötlete a dalszöveg, a cím vagy a zenekar egy vagy több tagja, és ezeket általában ötletesen építik be a teremtett szövegvilágba. Így válnak az Iron Maiden tagjai démonűző egyiptológusokká (lásd a Powerslave dal tematikája), Alice Cooper és szülei interjúalanyokká, Trent Reznor (Nine Inch Nails) születésnapi zsúr fellépőjévé, Axl Rose egy fiktív rajongó őrült szeretetének tárgyává, de még a Slipknot tagjai is egy népmese vándorló szereplőiből esküvői zenekarrá avanzsálódnak, hogy a szürreális lagzin szórakoztassák a násznépet, de főleg a rajongó elbeszélőt. Puskás Pannitól megszokott módon ironikus, provokatív és humoros novellát olvashatunk, ahol egy harmadik személyű elbeszélő Paksi Endre (Ossian) legendás(an félresikerült, alkoholgőzös) debreceni koncertjét idézi fel, de a dalszövegek sorai párhuzamosan egy első személyű elbeszélő családi botrányának részleteihez adtak ihletet.

A kötet színvonala változó, mindhárom csoportban találhatók eredeti ötletekkel teli, elgondolkodtató, megható, bravúros és élvezetes stílusban megírt művek (Para-Kovács Imre írása páratlanul humoros a maga modortalanságában), de olyan is, amiben a rajongás és a zene szeretetének kifejezésén túl nem sok mindent nyújt. Néhány mű pedig vagy túlságosan elrugaszkodottnak tűnik a témától (legalábbis én nem találtam valódi kapcsolatot néhány írás és a zene között; Szécsi Noémi – Dream Widow), vagy az amúgy humorosan abszurd írás alapjául szolgáló dal mintha csak alibi lenne, mintegy odavetve a szöveg végére (Babiczky Tibor – Burzum). Mégsem vonom kétségbe, hogy a szerzők valódi rajongói a metalnak, még akkor sem, ha ez nem minden műből derül ki. Sőt, épp attól izgalmas a kötet, hogy a kultikus zenekarokat és zenészeket nem a kultusz felől közelíti meg. Puskás Panni írása gúnynak is beillik, Szentesi Éva novellájából is érezhető az Axl Rose iránti ellentmondásos viszony, vagy épp Sepsi László vallomása a kultusz leomlásáról árnyalja a képet. Utóbbi írás már tudott reflektálni az említett Rammstein-botrányhoz hasonló esetre, ahol Marilyn Manson egykori barátnői jelentették fel az énekest erőszakossága miatt, és ebből nemcsak mint magánember, hanem mint zeneszerző, dalszövegíró vált a szerző számára ellentmondásossá: a zene és a szövegek az erőszakról már nem szereplíra, hanem kitárulkozás, vallomás. Az ehhez hasonló kultuszleépítő mozzanatok szinte bármelyik zenekar kapcsán megjelenhetnének.

A szerzők rövid bemutatkozásából is kiderül az, ami írásaikból: különböző nemű, életkorú, tapasztalatú írók, sokféle zenei ízléssel és irodalmi stílussal. Ahogy a metalzene az előszóban a teljesség igénye nélkül felsorolt alműfajaitól, stílusaitól (is) kimeríthetetlen és izgalmas már több mint ötven éve, úgy a könyvet is változatossága teszi különlegessé. Mégis közös pont a zene szeretete, a szubkultúrából fakadó (önkéntes) kitaszítottság érzése, a különbözőség (vagy annak vágya).

Felmerülhet egy ilyen válogatás kapcsán, hogy akkor kinek is szól. Érthető-e azoknak is, akik nem ismerik ezt a közeget, nem hallgatnak ilyen zenét? Az írások egy része feltételez némi tudást a zenekarokról, és több utalás, poén is inkább a bennfentes közönségnek szól, de tartogat minden írás annyi mást, hogy ne csak egy szűk körnek szóló könyv legyen. Be nem vallott célja is az lehet, hogy ismerjük meg ezeket a dalokat, bandákat, vagy hallgassuk meg újra, ha már régen tettük.

Nem tudom, van-e potenciál egy esetleges folytatásra, van-e még szerző, aki felfedné metálos énjét, és írna róla. Szívesen olvasnék akár az ebbe a kötetbe író szerzőktől még más, kevésbé ismert vagy nem kultikus zenekarokról, dalokról is, mert az kiderült, hogy változatos és széles körű az ízlésük metal terén. Külön öröm, hogy a szerzők majdnem fele női író, ezzel is cáfolva, árnyalva a műfaj férfias sztereotípiáit. Az előszó szerint a könyv a metálzene egy lehetséges (speciálisan magyar és irodalmi szemszögből írt) története. Annyiban megállja ez a helyét, hogy műfaj kezdetétől 2022-ig terjednek a tárgyalt zenekarok, dalok, és sok megkerülhetetlen bandáról esik szó. Az írások egy része viszont inkább a szerzők metálos életének története. A műfaj történetét nem lehet ilyen formában bemutatni, de a hazai rockélet néhány fontos korszakáról mégis megtudunk érdekességeket a szerzők személyes emlékein keresztül, legyen a nyolcvanas évek bakelites, kazettás őskorszaka vagy a fiatal generáció Spotify-időszaka. Még néhány ilyen történetet izgalmas lenne, legyen a szerző férfi vagy nő, öreg rocker vagy fiatal metalos, hosszúhajú vagy tarajos. Addig is: Stay Brutal!

(Bélyegkép: Helikon Kiadó)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.